Susanna Lakner mail art kiállítása elé

Mi lehet a művész célja?

Mi az élet célja? A kérdés nem rossz, sőt akár érdekesnek is mondhatnánk, de talán most mégse menjünk bele; messzire vezetne. Egy tárlat elé amúgy is jobban passzolna egy ilyen kérdés: Mi a művészet célja? Félő azonban, a válaszok számba vétele ez esetben is szétfeszítené egy megnyitó kereteit. Szűkítsük hát tovább a témát: Mi a művész célja? Nos, ezen talán már érdemes lehet itt és most is elgondolkozni.

A kérdésben egy részválasz már benne foglaltatik, az tudniillik, hogy a művésznek lehet célja, így összpontosítsunk arra, milyen lehetőségek közül választhat. Természetesen nagyon sok közül, de ha csoportosítani próbáljuk ezeket, s kellően nagyvonalúak vagyunk, akkor eljuthatunk két fő irányig.

Az első, klasszikusnak mondható magatartás az, amikor az alkotó – bevallott, vagy akár önmaga elől is titkolt – célja az, hogy eljusson valahová. Eljusson a szülővárosa kisgalériájáig, egy tévéinterjúig; az egyetlen lehetséges stílusig, amellyel a világ összetettsége kifejezhető; a tökéletes műig, a nagymonográfiáig; a New York-i Modern Művészetek Múzeuma életműkiállításáig, a hallhatatlanságig; vagy bárhová, ahol előtte még nem járt senki. Ezek vállalható, pozitív célok, főleg akkor, ha a rendszer úgy van felépítve, hogy ehhez valódi művészetet kell produkálni. Félő, a rendszer nem mindig és mindenhol van így kitalálva, de ettől még jogos lehet az ember azon törekvése, hogy nagyot akar alkotni, híres szeretne lenni, vinni akarja valamire. Az ismert művészek többsége valószínűleg ebbe a csoportba sorolható.

Susanna Lakner a Bélyegmúzeum előtt (Fotó: Zsubori Ervin)

Susanna Lakner a Bélyegmúzeum előtt (Fotó: Zsubori Ervin)

Van azonban egy másik út is, amikor az alkotó ember nem eljutni, hanem tartozni akar valahová. Nem általánosságban, hanem a művei, a művészete által. S a művek létrehozásának motivációja nem kis részben éppen az, hogy ennek a valahová tartozásnak a kereteit megteremtse, erősítse, kiterjessze, életté konvertálja. A mail art művészek ebbe a csoportba tartoznak.

Egyik irány sem értékesebb vagy magasabb rendű a másiknál, s szereplőiket egyaránt a szerint mérhetjük meg – ha lehetséges egyáltalán megmérni bármit, ami valódi művészet –, hogy a saját kitűzött céljukat mennyire tudták megközelíteni, meddig és miként jutottak el az önmaguk választotta úton. Hiszen például a mail art művész is minden munkájánál a tökéletességre törekszik: ott és akkor az egyetlen lehetséges, legjobb választ próbálja megtalálni arra a kérdésre, amelyet magának feltett, vagy másoktól elfogadott az alkotás megkezdésekor. A közvetlen cél nála is a teremtés, a hibátlan mű létrehozása, illetve az e felett méltán érzett, semmihez sem hasonlítható öröm átélése. A mailartista azonban nem áll meg itt, hiszen művét azért alkotta meg, hogy eljuttassa valakihez. Az esetek többségében egy másik mailartistához. Ha a mű valóban jó, akkor a katarzis a másik oldalon, akár a Föld másik oldalán is átélhető, ami viszont alkotásra serkent. Részben viszontválaszra, részben hasonló élmény kiváltására egy harmadik szereplőben.

Könnyen belátható, hogy a kör gyorsan bővülhet, s hamar létrejöhet az a világot behálózó közösség, amelyhez tartozni jó és érdemes, amely visszaigazol és inspirál, s egyre jobb és jobb munkákra sarkall. Bátorság kell ehhez, kitartás és valódi szenvedély, mert egy ilyen felpörgő kreatív spirálban tartani kell a lépést, állni kell a sarat. S nem azért, mert attól félünk, hogy kizárnak vagy elfordulnak tőlünk – bár itt a blöffölőknek legfeljebb ideig-óráig teremhet babér –, hanem azért, mert éppen ez volt a cél. A szép a dologban az, hogy aki ezt az utat választja, de ezt nagyon, ugyanúgy eljuthat a klasszikus célokig – a városi kisgalériától a nagymonográfián át a múzeumig –, mint a művészek másik köre. S természetesen egy-egy alkotó tartozhat az egyik és a másik csoportba is.

Aki a mail art felé kacsintgat, annak egy különleges kettősséggel is számolnia kell. Egyfelől, ez egy végtelenül kötött műfaj, kőkemény szabályokkal. Gondoljunk csak bele: úgy kell nekikezdenünk egy műalkotásnak, hogy előre tudjuk, azt mindenképpen postára kell majd adnunk, lehetőleg csomagolás nélkül, vagy ha mondjuk az Artist Trading Card, azaz a művészkártya népes szerzői táborába szeretnénk bekerülni, akkor művünk méretének kötelezően 63×89 milliméteresnek kell lennie… S akkor még nem beszéltünk a viszonosságon nyugvó alapkoncepció okozta nyomásról vagy a projekthatáridőkről. A másik oldalon viszont a műfaj sajátja a totális szabadság: bármit, bármilyen technikával, bármilyen anyagból, bármilyen előképzettséggel megalkothatunk. A lényeg, hogy a végeredmény valódi alkotás legyen (ennek ismérveibe most végképp nincs mód belemenni).

Visszatérve végül a csoportosításokhoz, háromféle ember létezik. Az egyik sohasem küldött és nem is kapott mail art művet; talán ma még ez a többség. A másik csoportba azok tartoznak, akik néhányszor átélték már a postázással végződő alkotói folyamatot, kaptak is efféle munkákat, sőt akár maguk is kezdeményeztek akciókat, de nem váltak vérbeli mailartistává. S végül vannak az elhivatott mail art művészek, akiknek minden percét átitatja ez a szenvedély, akik e művészeti ág mesterei, mozgatói, élő központjai. Munkásságuk szerteágazó, aktív kapcsolataik száma hatalmas, és bár sohasem ismétlik – legfeljebb idézik – magukat, stílusuk összetéveszthetetlen.

Susanna Lakner és Torma Cauli László a Bélyegmúzeumban (Fotó: Zsubori Ervin)

Susanna Lakner és Torma Cauli László a Bélyegmúzeumban (Fotó: Zsubori Ervin)

Ilyen emberből kevés van. Jómagam abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy kettőt is barátomnak, alkotótársamnak mondhatok közülük: Susanna Laknert és Torma Cauli Lászlót. S bizton állíthatom, az ő nevüket és munkáikat mindenki ismeri, aki ma ebben a műfajban számít, éljen bárhol is a földgolyón. A budapesti Bélyegmúzeum közönsége tehát abban a szerencsében részesülhet, hogy – egy önmagában is reprezentatív nemzetközi mail art kiállítással párhuzamosan – két világhírű magyar alkotó elképzelhetetlenül gazdag és unikális gyűjteményébe nyer bepillantást. Olyan művészi életművekbe – mert ebben a műfajban, a személyesség okán, a másoktól kapott alkotások is az életmű részei –, amelyek célt és értelmet adhatnak egy egész életnek is.

Zsubori Ervin


Elsőközlés
Elhangzott 2012. augusztus 31-én a budapesti Bélyegmúzeumban, a Susanna Lakner mail art gyűjteményéből válogatott, Susannia a múzeumba megy című kiállítás megnyitójaként | Hovatovább: Planet Susannia; Bélyegmúzeum
Egy komment
  • Láng Eszter írta:

    Annyira sajnálom, hogy nem lehettem ott! Gratulálok a kiállításhoz és a megnyitóhoz is, szeretettel: Eszter

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *