Gábos József kiállítása elé

Egy Rembrandt-projekt utóélete

Képzeljük el, amint Rembrandt, mert miért érnénk be kevesebbel, szóval amint Rembrandt – nyilván Amszterdamban, a később róla elnevezett ház műteremszobájában – az asztal fölé hajolva rézkarcoláshoz készülődik. Estére jár, a várandós Saskia lepihent, a ház csendes, nyugodt. Az érett Rembrandt ez már, jócskán túl egy sor önarcképen és a Tulp doktor anatómiai előadásán, de még az Éjjeli őrjáraton innen, s kimondottan jó napja van. Kikészít pár alapozott rézlemezt, ma azt mondanánk, nagyjából A4-es méretűeket, s eldönti magában: ezen az estén olyat fog alkotni, amilyet még soha.

Rembrandt szereti a kihívásokat, a technika a kisujjában, a rézkarcot pedig egyenesen ő újította meg, egyszóval csak a témára kell koncentrálnia – az ihletre, a gondolatra –, a kéz a többit elvégzi magától. Kitölt egy pohár jóféle bort; ezúttal nem megrendelésre dolgozik, szabadnak és a hétköznapi gondoktól elemelkedettnek érzi magát, s olyannak, mint aki bármire képes. És akkor bevillan neki a feladat: olyan kompozíciót rajzolni, amelyik nem ábrázol semmit! Nincs témája, nincsenek motívumai; nincs alanya, tárgya, még állítmánya és jelzője sem.

Azonnal munkához lát, ihletett ívvel karcolva be az első vonalat a rézlemezbe. Aztán húz egy másikat, még ötöt, még harminc-negyvenet, ám ekkor megáll kezében a tű, ő pedig hátrahőköl a látványtól: a lapon a leghatározottabban egy szélmalom kontúrjai kezdenek kirajzolódni… Félrelöki a lemezt, veszi a következőt, s némi töprengés után nekiáll megint. Kapkodva, szinte oda sem figyelve kaszabolja a lapot, mígnem pár perc múlva kétségbeesve fedezi fel: a kompozíció tengelyében mintha Mária állna, a gyermekkel. Az újabb szűz felülettel már hosszabban, türelmesebben bíbelődik; apró vonalakkal dolgozik, kerüli az építkező formákat, s amikor művészi ösztöne jobbra terelné, szándékosan az ellenkező irányba fordul. Ám a végén, kissé hátrébb lépve, csüggedten állapítja meg: ő maga néz szembe a lemezről önmagával, fáradt szemekkel, legalább húsz évvel idősebben.


Kilenc lapot pocsékolt el így Rembrandt, s már jóval elmúlt éjfél, amikor úgy döntött: elég. Belátta, bárhogy próbálkozik is, az ő keze alól a vonalak mindenképp formába rendeződnek. S akárhogyan is szeretné, az általa teremtett létezők alakot öltenek, mert alakot kell ölteniük; így rendeltetett.


Gábos József: Meggyötört lap, 2005 (Részlet a 9 elemű ciklusból)

Gábos József: Meggyötört lap, 2005 (Részlet a 9 elemű ciklusból)

Jó három és fél évszázaddal később Gábos József bukkant rá erre a kilenc lapra. Ne firtassuk most, miért éppen ő, s azt se feszegessük, hogyan, de rátalált. Mi több, arra is ráérzett, mi lehetett a Mester szándéka azon a bizonyos éjszakán. És Gábos József elhatározta, olyat tesz, amit még soha: befejez egy kudarcosnak tűnő Rembrandt-projektet. Azaz eltünteti e lapokról a motívumokat.

Hozzákarcolni persze nem mert a lemezekhez – ugyan kinek lenne bátorsága folytatni egy Rembrandt-rajzot –, ezért arra gondolt, áttetsző fóliát ragaszt rajuk, s azon végzi be, ami egykor félbemaradt. Húzta, satírozta is a vonalakat sorra a pauszpapíron, hogy kioltsa velük az építmények ívét, a testek hajlatát, az arcok mélyedéseit, de Rembrandt zsenijének teremtményeit ő sem volt képes meg nem teremtetté tenni. És a kilencedik lapnál az érezte, nem is akarja ezt. S akkor azt mondta: elég.

Aztán leszedte a rézlemezekről a föléjük ragasztott kilenc meggyötört lapot.

Zsubori Ervin


 Elsőközlés
Készült 2012. április 23-án, Gábos József Kilenc meggyötört lap című grafikai ciklusa – az Arnolfini Galéria A17-es tárlata – felvezetéseként | Hovatovább: Gábos József honlapja
6 hozzászólás
  • Nekem is meglepetés volt ez a bevezető, mindenesetre nagyon köszönöm; jó kis történet, és örülök, hogy nem mertem az eredetiekhez hozzányúlni… Bár még így is nagyon megtisztelő.

    Egyébiránt a régi műtermemben csak egyetlen kis kép volt a falon, egy Rembrandt-portré. Egy régi nyomat, egyszer árverésen vettem. És ha Londonban járok, szinte mindig bemegyek a National Gallerybe, megnézni az utolsó önarcképét; többször előfordult már, hogy csak ezt az egy képet néztem meg… Főbejárat után hosszan egyenesen, Velázqueznél balra, majd nemsokára jobbra, a 23-as terem.

    Különben Amszterdamban a Rembrandt ház mellett kezdődik az (egyik) nagy ócskapiac, ahol nagyon sok mindenhez hozzá lehet jutni. Tavaly nyáron, amikor legutóbb arra jártam, több óra hosszat nézelődtem ott, és utána – minő véletlen egybeesés – pont a Rembrandt ház következett, ami manapság nagyon metszet-centrikus.

  • Hét évet simultak egy mappában Jóska speciális papírra nyomtatott grafikái, a 2005-ös keltezésű cikluson azonban nem fogott az idő: ugyanolyan szép és ihletett, mint amikor bekerült az Arnolfini Archívum gyűjteményébe. Talán csak arra várt, hogy bevezetőt kapjon. Ez most megtörtént; az évszázadokkal korábbra visszanyúló szálakat sikerült felgöngyölíteni…

    Amikor feltettem a kiállítást, hosszan nézegettem a képeket, s egyszer csak bejött a képbe Rembrandt; aztán odaültem a géphez, s elkezdtem írni a történetet, bár még nem tudtam, pontosan mi lesz a vége…

    Irának – kivel társak vagyunk az életben, s az Arnolfini Archívumban is – nem beszéltem a dologról, de este megkérdeztem tőle, melyik festő jut eszébe a kiállításról. Körbenézett, s azt mondta: Rembrandt?

  • Molnár Gertrúd írta:

    Zsubori Ervin írása arra sarkallja az olvasót, hogy azonnal látnia kell Gábos József „Meggyötört lapjait”, a „Rembrandt-átiratot”.

    A kuszának tűnő vonalakban G. J.-nél mindig ott van a lendület, és az ösztönösen-tudatos tervezés, a mozgásban rejlő, Gábos féle állandóságra törekvés. Ettől az ellentmondásosságtól izgalmasak mindig a munkái.

    Rembrandt mester, ha látná művei új, Gábosi átiratát, szelíden megveregetné a „magyar mester” vállát… Ahogy most én is…

  • Nagyon megrezgett itt az agyakat titkos szálakkal összekötő univerzális vezérlőközpont… :-)

  • Kováts Borbála írta:

    Ez egy nagyon klassz sorozat. De azért kötekednék egy kicsit. Nem is az alkotóval, hanem a bevezető írójával. Rembrandt legesleginkább maratott rézkarcokat csinált. Igazából a maratott karcot nevezik rézkarcnak. Szóval az nem úgy volt, hogy belekarcolt a lemezbe. A maratott lemezen pedig nem lehet belekarcolással ugyanolyan vonalakat húzni. Picit sántít, bocsánat…

  • Sajnos sohasem készítettem rézkarcot. De talán még nem is láttam, hogyan készül. Felületes “ismereteim” az internetről származnak, ahol én azt olvastam, hogy a rézkarcnál az alapozott rézlemezbe tűvel karcolják a motívumot. A maratás csak ezután következne, a történetben azonban a kilenc elképzelt rézlap eddig nem jut el. Akárhogyan is van, be kell vallanom: csak kitaláltam az egészet…

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *