A Forte Társulat Patkányok című előadásáról

Minden inog

Az utóbbi években megszoktuk, hogy Horváth Csaba szkénés rendezései erős irodalmi alapanyagra és nem kortárs történetekre épülnek (még akkor sem, ha maga a szerző kortárs). A tavalyi, Trafóban bemutatott A te országod kivétel, hiszen Keresztury Tibor Tar Sándor-átirata a közelmúltból is a mához szól. Idén azonban a fortésok visszatértek a Szkénébe, méghozzá egy nem túl gyakran játszott, százéves Gerhart Hauptmann-darabbal. Néhány éve a kaposvári egyetemisták készítettek belőle vizsgaelőadást Novák Eszter rendezésében, előtte a kolozsváriak – hosszú (öt felvonásos) dráma, sok szereplővel, sokaknak meg lehet benne mutatkozni.

Két fontos szála van: Johnné története, aki néhány éve elvesztette a kisbabáját, és hiába az erős vágy benne is, férjében is, nem esik újra teherbe. Így alkut köt egy megesett cselédlánnyal, magához veszi az újszülöttet, és mindenkinek azt mondja, hogy az övé. A lányban azonban felélednek az anyai ösztönök, visszaköveteli a gyereket. A másik szál Johnné kenyéradójához, a színházigazgatóból jelmezkölcsönzővé lecsúszott Hassenreuterhez kötődik, aki lánya szerelmével, Erich Spittával vitázik színházról, színjátszásról, a mindennapi életek színpadra vihetőségéről.

Horváth Csabát a bárhol, bárkivel megeshető emberi történetek, a kortól független emberi lényeg jobban érdekli, mint az itt és most történései. Nem áll be abba a trendbe, hogy mi, függetlenek a máról szóljunk a mi színpadunkra születő szövegekkel, és csapjunk az asztalra jó keményen, lehetőleg másfél órában. (És ez nem értékítélet, ebből a kiindulópontból is születnek jó és fontos előadások.) Horváth Csaba inkább színpadra teszi a Bűn és bűnhődést közel négy órában vagy a Patkányokat három és félben. Mindez persze nem zárja ki, hogy a történet a mával összeérjen, de ha így van, az nem direkt módon történik meg, és az egyes nézőtől is függ, hogy vele megtörténik-e.

Pallag Márton és Földeáki Nóra (Fotó: Jókúti György)

Pallag Márton és Földeáki Nóra (Fotó: Jókúti György)

Előadásainak fő jellegzetessége, hogy szöveg és mozgás egységét egyedi, összetéveszthetetlen módon képes megteremteni. Az utóbbi években a szöveg egyre nagyobb hangsúlyt kapott rendezéseiben – gondoljunk csak a Bűn és bűnhődésre –, így tulajdonképpen várható volt, ami a Patkányokban történik, mégis, gyanítom, hogy velem együtt sokakat meglepett. A szöveg–mozgás arány itt ugyanis végletesen eltolódik a szöveg javára. Ami nem azt jelenti, hogy ne jelennének meg időnként a jellegzetes mozgások, mozgássorok, de ez tényleg csak néha történik meg. Igaz, ettől még az előadás nagyon pontosan meg van koreografálva, minden kézmozdulatnak, csúszdára mászásnak (mert egy csúszda jelzi a darabban gyakran emlegetett padlásfeljárót) és onnan lecsúszásnak jelentősége van. És van olyan szereplő, a színházigazgató lánya, akinél a többiekhez képest hangsúlyosabb a mozgás szerepe. (Bajor Lili játékában éppen az a meglepő, hogy teltebb alkata ellenére mennyire jól él ezzel az eszközzel.) Hogy az előzetes várakozások mennyire befolyásolhatják a nézőt, arra jó példa, hogy magam annyira vártam, hogy majd csak elkezdenek a szereplők A nagy füzetből vagy az Irtásból ismerős módon mozogni, hogy amikor az első felvonás után a színészek mind berajzottak, hogy átrendezzék a színpadot, egy pillanatra azt hittem, hogy most, a hagyományosnak mondható szövegszínház után valami nagyon más, mozgásos kontrasztjelenet következik. De nem. Aztán az embernek rááll a szeme és az agya arra, hogy ez az előadás más keretek között működik, de működik. A dialógusokat, monológokat sokkal finomabb mozgások kísérik, és ezek csak időnként és akkor is rövid időre erősödnek mozgásszínházzá.

Új elem viszont a Pintér Béla darabjaiból ismerős énekbeszéd. Ökrös Csaba zenéjét ezúttal a színészek szólaltatják meg egy szintetizátoron, és az előadás jól eltalált, hangsúlyos pontjain „dalban mondják el” a drámaszöveget. Amit egyébként Parti Nagy Lajos fordított, és amiből úgy hallatszik ki, hogy a múlt századelőn vagyunk, hogy közben a mai fülnek kedvez. A lengyel cselédlány (Osváth Judit) törtnémet beszéde jellegzetesen partinagyos, egyébként azonban a fordító a háttérben marad.

Kurta Niké és Krisztik Csaba (Fotó: Jókuti György)

Kurta Niké és Krisztik Csaba (Fotó: Jókuti György)

A díszletnek most is van egy meghatározó eleme: ezúttal rongyokkal töltött zsákokból építkeznek: így lesz belőlük házfal vagy bútor. Mivel a Patkányok jórészt alagsorban/pincében játszódik, az ablak és az ajtó folyamatos kivilágítása/elsötétítése jelzi a külvilágot. A dráma két szála maga is kínálja azt a kettősséget, amelyre a rendezés ráerősít: a tragikus és a komikus, néha már-már bohózatszerű jelenetek egymás mellettiségét. Ez néha odáig megy, hogy valóban egyszerre van jelen a színpadon mindkettő, a színházigazgató (Krisztik Csaba) túlzó gesztusokkal operáló, előtérbe tolakodó, harsány jelenléte és mögötte a most már második gyermekét is elvesztő, őrületbe menekülő anya (Földeáki Nóra) fájdalma.
„Nem is lehet differenciáltan tapsolni” – mondta valaki az előttem ülők közül az előadás végén. Igaza volt, a néhány vendéggel kiegészült társulat ezúttal is egységes, szép, koncentrált teljesítményt nyújtott. Mégis, ha lehetne, differenciáltan tapsolnék Földeáki Nórának, Krisztik Csabának és a pályakezdő Bajor Lilinek.

„Minden inog” – mondják egy helyütt a drámában. Igen, itt csúszdát játszanak az életek, Johnné férje boldogan hazatér a hamburgi munkából, hogy most már a családjának éljen, és egy nap alatt megfordul vele a világ. Johnné öccséből gyilkos lesz, és lehet, hogy csak a testvére iránti szeretetből. A színigazgató sorsa a herceg jóindulatától függ, a lányának csalódnia kell imádott apjában. Ez az ingás, ez a folyamatos bizonytalanság egy lehetséges összeérési pont a mával. Az előadás másik súlypontjának a színházról szóló gondolkodás érződik, amelyben az alkotók Erich Spitta mellett teszik le a voksot: a színház ne hősökről és ideálokról szóljon, hanem a botló, szenvedő, máskor talán gőgös és nevetséges emberről. Ne harsányan és felszínesen. És mindenekelőtt: emberi hangon.

Turbuly Lilla


Átvett újraközlés | Forrás: KútszéliStílus.hu
Elsőként megjelent a KútszéliStílus.hu kritikai portálom, 2016. novemberében , Gerhart Hauptmann Patkányok című drámájának kritikájaként | Szkéné Színház, Budapest | Forte Társulat | Fordította: Parti Nagy Lajos | Rendezte: Horváth Csaba | Bemutató: 2016. november 25.
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *