Volt egy-két este… Első rész – Balassa Péter emlékére

Szigliget, Alkotóház

Mint művészeti író 1976-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak. Ez avval a pompás lehetőséggel járt, hogy igénybe vehettem az alkotóházakat meglehetősen alacsony térítés ellenében (szállás, napi három étkezés, íróasztal, könyvtár, kert – csend, nyugalom).

Az általam kedvelt képzőművészek közül azok, akik egyáltalán jártak művésztelepre, leginkább Nagymaroson és Zsennyén dolgoztak. 1979-től már saját kocsival közlekedtem (kis Polski Fiat – ma sem értem, hogy fértem bele, akkor is 100 kiló voltam, és még 175 centi magas), így könnyen vállalkozhattam a Budapestről kivonulásra. Kutatóintézetek tudományos munkatársa voltam, majd 1987 februárjától főállásban oktató a Budapesti Műszaki Egyetemen, így meglehetősen gyakran és hosszabb időkre is berendezkedhettem előbb Zsennyén, olykor Nagymaroson és Galyatetőn, majd végleg Szigligeten. Itthon is csak teljes csendben, érintetlenségben tudok gondolkodni, írni – az alkotóházakban viszont tejes ellátást is kaptunk (utálok vásárolni, és enyhén szólva problémás a viszonyom a főzéshez). Mindegyik alkotóházat nagyon kedveltem: Nagymarost a szívszerelem Duna és a hegyek karéja, Zsennyét a Bezerédj-kastély, a 22 holdas őspark, a kert, a falu jellege és a közeli arborétuma miatt. A legszebb arborétumok egyike Európában!

Pedig sok arborétumot végigcsodáltam Itáliától Skóciáig. Amíg tanszékvezető nem lettem és bele nem kezdtem Nagykanizsán a főiskola megteremtésébe, 1979-től 1998-ig minden évben május elején igyekeztem végignézni, végigtapogatni a Jeli Arborétum mennyei tavaszi illatú rododendron- (havasszépe-) gyűjteményét. A nyolcvanas évek közepétől, amikor először jártam Edinburghban, áhítatosan szerelmes voltam a varázslatos, mágikus, tündéri rózsa (rodón) fákba (dendrosz), amelyek sem nem rózsák, sem nem fák. Lenyűgöznek a magyar nevei: hangarózsa, havasi rózsa, havasszépe. Elmondhatatlan a szín- és formagazdagságuk. Csak az öreg Monet volt képes hasonlókat teremteni, vagy tán még ő sem. Ha valami nagyon fáj, megidézem őket, a színeiket, az illatukat, és képzelt látványuk is oldja bánatos állapotaimat. Csak giccsképeken láttam rododendronokat, de hát azt mégsem tehetem ki a lakásomba! így aztán élénk színű azáleákkal kárpótolom a hiányukat: azonos családba tartoznak, viszont kevésbé illatosak, jóval kisebbek, de virágaik valóban megidézik a terebélyes bokrokon pompázókat. (Próbáltam itthon is az eddigi lakásaim napsütötte erkélyein meghonosítani, de hamar elhagytak.)

Mint a bibliafordító Jeromos

Zsennyén barátkoztunk össze Balassa Péterrel, akivel a kortárs irodalmat illetően megegyezett az ízlésünk, ám nagyokat vitatkoztunk nagy sétáink közben az ő kedvenc Bovarynéjáról és Anna Kareninájáról, akiket ki nem állhattam. Hisztérikus némberek, mondtam feldúltan az ő okos irodalmi, esztétikai érveivel szemben. Nagyon kedveltem Péter szigorú okosságát, írásmódját, naphegyi dolgozószobáját. Olyan vagy, mint a bibliafordító Jeromos, az első európai értelmiségi, mondogattam neki ugratva. Három évvel volt fiatalabb – és már 12 éve halott. Hiányzik. Pótolhatatlan. Micsoda marhaság az is, hogy az emberek pótolhatók. Egy fenét… Az egész jelenlegi életem, öregkorom más lenne, ha beszélgethetnénk… és most legalább 8–10 név következhetne, hiányzó halottaimé.

Aztán amikor felújítási munkálatok miatt bezárták Zsennyét, Péter ajánlotta, hogy próbáljam ki a főként zenészek kedvelte Galyatetőt, ahova elegáns édesanyja és Ancsel Éva járt együtt pihenni, dolgozni (Ancsel – megtisztelő módon – barátságába fogadott, meghívott Benczúr utcai otthonába, és az ELTE-re is csábított). Majd Péter hívására mentem Szigligetre, s lényegében ott ragadtam. Ma is azt gondolom, rendkívül szerencsés voltam, hiszen Szigligeten írtam meg 1990 októbere és 1994 márciusa között a Farkas István-nagymonográfia jelentős részét és az Ország Lili-monográfiát 1989 októbere és 1992 októbere között. (Valószínűen ez a két munka tekinthető szerteágazó, meglehetősen terebélyes és egyenetlen írásos életművemben a legfontosabbnak.) Ráadásul megismerkedtem kiváló költőkkel, írókkal, és közülük többekkel halálukig tartó kapcsolatom alakult ki. Ma már csak Gergely Ágnes él, de ő legalább megvan, ír, néha találkozunk (1963-ban figyeltem fel az Ajtófélfámon jel vagy kötetére és címadó versére, és persze az Orfeusz, a Szeretek várni rád, a 137. zsoltár és a Búcsú címűekre, és a műfordításaira, köztük a kedvenc Dylan Thomas-versekre). Igyekszem elolvasni mindent – verset, esszét, regényt –, amit ír.

Szigliget, 1964: Írói Alkotóház; látkép a várral; Írói Alkotóház; kilátás a várból (Forrás: egykor.hu)

Szigliget, 1964: Írói Alkotóház; látkép a várral; Írói Alkotóház; kilátás a várból (Forrás: egykor.hu)

Minden évszakban

Elmondhatatlanul szerettem Szigligetet. Mindent. Mindenkor, minden évszakban. Leginkább október végén, november elején, egy-két hétre, januárban három hétre és május közepétől egy hónapra költöztem oda, általában a 16-os szobába. A 15-ösben nagy mérete miatt képzőművészek dolgoztak (gyakran Maurer Dóra, akit embernek, művésznek és pedagógusnak is igen nagyra tartottam, férjével volt ott, az ugyancsak képzőművész Gáyor Tiborral, és lenyűgöző macskájukkal, aki a közös erkélyen át gyakorta meglátogatott). A 23-as, boltíves szobát is kedveltem, ha nem volt hely a 16-osban, az előtte pingpongozók zaja nem hatolt be. Ahogy Nemes Nagy Ágnes fogalmazta: „Szigliget hívei között is a leghívebbek közé tartozom” (A lila fa). A 16-os szoba előtti hatalmas teraszról látványos a park. Még télen is ücsörögtem vagy ácsorogtam magányosan kint pokrócokba bugyolálva forró teával, hallgattam a csendet vagy a faágak különleges dallamait. Varázshegy. A park felől emeletnek tűnt, az udvar felől valójában földszint.

Fontos dolgokat tanultam meg magamról, nagyon sok olyasmit, ami nélkül később nem lettem volna alkalmas tanszékvezetőnek, főiskola-alapítónak és nagymamának sem. Például: kellő mennyiséget kell egyedül lennem ahhoz, hogy mások számára viszonylag fogyasztható legyek, és én is tűrhetően elviseljek másokat. És még: többet kell hallgatnom, kevesebbet beszélnem. És még sok hasonlót. De talán a leglényegesebb: egyáltalán nem én vagyok a világ közepe, sőt!; egyáltalán nem biztos, hogy mindig nekem van igazam; meg kell tanulnom másokra figyelni. Addig hiányzott belőlem a türelem, a szolidaritás. Hosszúra nyúlt kamaszkorom vége és a valódi felnőtté válásom egybeesett a sok szigligeti sétával, fegyelmezett munkával, új művészbarátokkal, illetve az 1989 és 1994 közötti gyakori Rómával, Párizzsal, az ottani munkákkal és fontos együttlétekkel. (Tulajdonképp most kezdem megérteni: Szigliget, Róma, Párizs, Berlin és a Miskolci Egyetem után 1996-ban vissza kellett térnem az 1955-ben elhagyott Nagykanizsára. A gyerekkoromhoz.)

Harminc vendégszobában

Az 1780 körül épült alkotóház eredetileg Esterházy-kastély volt, amely az 1815-ös átépítés után öltött klasszicista külsőt. 1916-tól gróf Esterházy Péter tulajdona. 1952-től működik alkotóházként, Bölöni Györgynek (1882–1959), az akkori Irodalmi Alap vezetőjének köszönhetően. Bölöni író, újságíró, művészettörténész (1957-től az Élet és Irodalom főszerkesztője), Ady Endre barátja, akiről 1912-ben Tihanyi Lajos jelentős portrét festett. Támogatta a Nyolcakat!

Képek a felújított alkotóházról, 2015 (Forrás: alkotomuveszet.hu)

Képek a felújított alkotóházról, 2015 (Forrás: alkotomuveszet.hu)

Felsorolhatatlan, mennyi irodalmi mű született Szigliget hatására. A 30 vendégszobában 75 férőhely van. Mennyi író, költő, képzőművész, zenész mennyi műve készülhetett itt több mint hatvan év alatt! Csak néhány költő szigligeti versére utalhatok: Nemes Nagy Ágnes (Négysoros), Pilinszky János (Novemberi elízium), Orbán Ottó (A szigligeti Alkotóház 8-as szobája), és még sokan: Somlyó György, Várady Szabolcs, Vészi Endre, Ágh István, Mészöly Dezső, Szécsi Margit, Vas István, Nagy László, Zelk Zoltán – csak akik felötlenek most bennem. És persze prózák: Nemes Nagy Ágnes, Kertész Imre (Gályanapló-részlet), Örkény István, Tatay Sándor, Szántó Piroska, Békés Pál, Rayman Katalin.

Rayman Katalin, ez a hallgatag, tisztességes, rendkívül művelt ember fotózott is, hiteles Szigligetet örökített meg, főleg a telet és a faágakat. Sokat gyalogoltunk együtt vele, Székely Magdával és Takács Márta kiváló szavalóval fel a Rókarántóra, a Királyasszony szoknyájára. Szerettem volna olyan lenni, mint ő – azt hiszem, talán négy-öt ember ha volt életemben ilyen. Talán volt némi szerepem abban, hogy tartózkodása, nyilvánosságkerülése ellenére 1994-ben kiállítást rendezett fotóiból a Budapest Székesfőváros Könyvesház és Kávéházban, amelyet számos „szigligeti” jelenlétében Lengyel Balázs irodalmár nyitott meg. Göncz Árpád is megjelent, aki évtizedekig sokat dolgozott műfordítóként az alkotóházban, akárcsak Rayman Katalin. Radnóti Fifit vittem a kiállítást megnézni. (Egyébként Rayman Katalin lánya, dr. Berend Katalin kiváló gyerekorvos.) Remélem, az összes könyvet is olvastam Szigligetről Koczogh Ákosétól (1988) a Kelecsényi László által szerkesztettig (2005). Így még nehezebb írnom róla. Szigliget parasztbarokk házai, a kastély és kertje, a várrom, a hegyek-dombok, a Balaton számos rajz, metszet, akvarell, olajfestmény témái is – Brodszky Sándortól és Ligeti Antaltól Farkas Istvánon át Román Györgyig, Nagy Lászlóig (igen, a költő), Altorjai Sándorig.

Nemes Nagy Ágnes, Balassa Péter, Székely Magda, Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes (Forrás: pim.hu, ligetmuhely.blog.hu)

Nemes Nagy Ágnes, Balassa Péter, Székely Magda, Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes (Forrás: pim.hu, ligetmuhely.blog.hu)

Ha már a művészek felsorolásánál tartok, az emberi kapcsolatokkal folytatom. Közülük van, ami ma is élő, és sokakkal a halálukig tartott, mint például Nemes Nagy Ágnessel, Székely Magdával, Beney Zsuzsával, Radnóti Fifivel, Balassa Péterrel. Radnóti Fifivel 16 éves koromtól csaknem ötven éven át tartott a kapcsolatunk. („Gyülekező halottaim”, ahogy a „drága Attila” – Fifi így emlegette őt – írta.) A közös ebédek, vacsorák, az esti játékok, a hosszú séták le a Balatonig és vissza, át a falun, a dombokon, autózások Keszthelyre, Tapolcára (én vezettem, előbb kis Polski Fiat, majd Skoda 120-as). Fagylaltozás, sütizés, jóféle bor estére – akkor a szürkebarát volt a kedvencem Radnóti miatt: „hol van az éj, amikor még vígan szürkebarátot ittak a fürge barátok… Verssorok úsztak a lámpák fénye körül…” (És persze Szigligeten szoktattak át a száraz vörös borra.) Összeakadások a parkban és közös folytatás a tóhoz, a Tapolca-patakhoz: Kertész Imre, Békés Pál, Takács Zsuzsa, Fábri Péter… Saját korombeliek is.

Emlékkönyvbe rejtve

És most elővettem az emlékkönyvemet, amelyet 24. születésnapomra készített nekem Báder Gyuri könyvkötő barátom barna bőrkötésben, mert szégyelltem, hogy az Európai Iskolához tartozó mesterek és a fiatalok is – érdemtelenül – rám tukmálnak a műveikből. Nekik imponált a szokatlanul impulzív, nyughatatlan, okos, izgágán tájékozódó nő, aki voltam, és díjazták őszinte, akkor még szokatlan kitartó érdeklődésemet (sosem bántam meg, hogy nem gyűjtöttem képeket, így is több van, mint amiért megdolgoztam). Sikere lett az emlékkönyvnek! Anna Margit például egy színes önarcképet és három, harmincas évek végi rajzát ragasztotta be (róla írtam első könyvemet, 1971-ben, 27 évesen). Amikor Szigligeten újrakezdtem az emlékkönyvbe íratást, bizony a sok képzőművészeti alkotás Bálint Endrétől Kassákon át Vajda Júliáig meglepte a költőket, írókat, és nagyon is méltó írásaikból rögzítettek saját kezűleg a fehér oldalakra. Az első bejegyzés dátuma az emlékkönyvben 1968. október: Illés Árpád két kis festményt és három rajzot ragasztott bele. Az Ország Lilinél tett első látogatásom, a képeiből rendezett rákosligeti kiállítás után Illés Árpád volt az első festő, akinek Király (akkor Majakovszkij) utcai lakásába, műtermébe rendszeresen jártam, hallgattam őt, tanultam tőle; felesége bejegyzése szerint szinte családtag lettem náluk. Az első írásom is róla szólt, a Vasi Szemlében jelent meg 1969-ben; 25 éves voltam (aztán a második Vajda Lajosról az Életünkben, 1970-ben, és Vajda Júliáról a harmadik a Magyar Építőművészetben, szintén 1970-ben). Illés Árpádhoz Weöres Sándoron keresztül jutottam el. Illés 1935 után Weöres több könyvét tervezte és illusztrálta.

Aztán Gadányi Jenőné, Bene Gézáné, Czimra Gyuláné ajándékoztak meg férjeik két-három grafikájával. Ország Lili 1968 novemberében, majd Bálint Endre, Anna Margit, Fekete Nagy Béla, Schéner Mihály, Schaár Erzsébet, Gedő Ilka, Vajda Júlia, Keserű Ilona, Papp Oszkár, Pauer Gyula, Kováts Albert, Korniss Dezső, Bak Imre, Hencze Tamás, Nádler István és így tovább. Aztán 1971 és 1980 között hosszú szünet, nem folytattam az emlékkönyvet, Mérei Ferenc tanár úr beszélt rá a folytatásra „a mérleg jegyében”, 1980 októberében. (Szó szerint is a tanárom volt 1969 és 1972 között, ráadásul a feleségével, Verával egy napon születtünk.) Aztán 1983 decemberétől Szigligeten költők, írók, festők: Parancs János, Maurer Dóra, Gáyor Tibor, Rákos Sándor, Nemes Nagy Ágnes („Szeretettel néked S. Nagy, Jegyzem ezt én: egy Nem S. Nagy. Katinak, 1984. medárdos júniusában, barátsággal Nemes Nagy Ágnes Szigligeten játszadozva.”) Megírtam ezt a csodát, a vele való kapcsolatomat, dadogva, röstelkedve, de hát mégiscsak dicsekedve a Voltak nekem… címmel megjelent kötetben (Arnolfini Paperbook, 27. kötet, 2011).

Pár hete értettem meg, miért Nemes Nagy Ágnes a legkedvesebb költőm már évtizedek óta. Azt gondolom, hogy József Attila jelentősebb, és sokan mások is rendkívül fontosak, Arany, Vörösmarty, Ady, Babits, Radnóti, Weöres, Pilinszky, ám Nemes Nagy mindenki másnál közelebb áll hozzám. Egyszerű: vele érzek lelki, szellemi hasonlóságot. Kicsit hűvös, kicsit tartózkodó, távolságtartó, rendkívül igényes, intellektuális, fegyelmezett – szóval emberi tartásban, megnyilvánulásokban és nyelvileg is az ideálom. Mint Paul Klee a festők közül.

Az emlékkönyv

Az emlékkönyv

Sokan mások is írtak az emlékkönyvbe. Lengyel Balázs, Mándy Iván, ezt is idéznem kell! „Kedves Kati! Csak azt kívánom, hogy járja tovább a maga útját a maga törvényei szerint. Nagy szeretettel: Mándy Iván. 1984. jún. 16.” (Igen, 40 éves voltam, és még nem ért véget a konok kamaszkorom. Még öntörvényű voltam, de már nem olyan vad, kérlelhetetlen, mint 24 évesen.) Valami miatt a novella mint műfaj sosem állt közel hozzám. Talán mert már a gimnáziumban gyorsolvasó lettem a magam kitalálta módszer szerint. Ennek sok előnye van az olyan könyvfaló számára, mint én, de számos hátránya is. Mándy Iván 1918-as, vagyis Nemes Nagy Ágnesnél csak négy évvel volt idősebb, őt mégis idős bácsinak láttam. Tisztelet vette körül Szigligeten is, engem is megragadott a tárgyakhoz, bútorokhoz, a Teleki térhez és környékéhez fűződő viszonya, de nem igazán került közel hozzám, így még meglepőbb volt, hogy szívesen ücsörgött velem a Művész kávéházban az Andrássy úton. Szerettem nézni és hallgatni őt.

Aztán Várady Szabolcs, Szepes Mária (ő a 15-ösben, én a 16-osban, és sokat beszélgettünk a közös erkélyen: ő hívő, én hitetlen – de nagyon sokat tanultam tőle is). Persze hogy elolvastam A vörös oroszlánt (amely negyven évig volt tiltott könyv), a Raguel hét tanítványát – mind a hét kötetet, néhányat a Pöttyös Panni sorozatból és a tudományos-fantasztikus regényeiből. Néhányszor voltam a budai lakásában is. Akkoriban fedeztem fel Mircea Eliadét, akit némelyik szociológus kollégám nagyon rühellt, számomra viszont fontos volt eltérő világképe ellenére is: megerősítette lassú eltávolodásomat a szociológiától és visszafordulásomat a művészettörténethez. Talán nélküle és Szepes Mária nélkül nem váltam volna fogékonnyá az ikonográfia (főleg a bibliai témák) és az ikonológia (jelentéstartalmak) iránt. (Erwin Panofskyba is Szigligeten szerettem igazán bele, és ez is kitartott máig. Persze igyekszem egy adott műben a korszak szellemiségét is meglátni, de hát filozófiai, vallási, pszichológiai, irodalmi és természettudományos ismereteim igen hézagosak.)

Meggyőződésem, hogy a képzőművészet értéséhez ismerni kell és elfogadni a mitológiákat, a vallási képzeteket és még az ezoterikus tanokat is (mágia, alkímia, asztrológia, kabbala stb.). Ezek megközelítésében a hatvanas évek végén Ország Lili, Tábor Béla, a nyolcvanas évek közepén Szepes Mária és Mircea Eliade volt a segítségemre. Remélem, hogy tudományosnak mondható a világképem, ám a képzőművészet nagy része megközelíthetetlen a mitológiák, a miszticizmus, a spirituális ezotéria nélkül. Még a profán művészet is telis-tele szakralitással (akár Rembrandt és Cézanne csendéletei, Monet vízi liliomai, Ország Lili írásos falai, nem beszélve Klee, Giacometti, Rothko, Bacon munkáiról). Szigligeten a költőkkel, írókkal beszélgetve váltam nyíltabbá, érzékenyebbé a világmindenség ilyesfajta líraibb, az irracionalitást is befogadó megközelítésére. (Az alapokat a gyerekkori zákányi–őrtilosi–gyékényesi természeti élmények, az univerzum hihetetlen gazdagságának, sokféleségének, tágasságának felfedezése adta.) Ahhoz, hogy annyira belülről tudjam megközelíteni Ország Lili és Farkas István életművét, kellett a szigligeti közeg: a kert, a fák, a madarak és persze a séták a nagyon jó, érzékeny, fogékony költőkkel. Elmondhatatlan hála Szigligetnek!

Annál titokzatosabb

És még: Gergely Ágnes, Székely Magda, Beney Zsuzsa, Vezér Erzsi, Kertész Imre, Rákos Sándor, Sándor Iván, Fábri Péter, Békés Pál, Géher István és így tovább. Uramisten, az emlékkönyvből még; Beney Zsuzsa: „Utószor azt a rózsaszálat látod mely láthatatlan akkor, hogy ha látod” (Kóda). Drága Zsuzsa, sosem mondtam meg, hogy mennyire szerettelek, mennyire fontosak voltak számomra az írásaid, mert akkor még nem tudtam ilyesmit kimondani. 2006 nyarán, amikor meghaltál, Samu már három-, Roli egyéves volt, akkor már megtanultam, hogy ki kell mondani, meg kell mutatni. Hányszor idéztem a te okos mondatodat: „Minél többet tudunk a világról, annál titokzatosabb.” Beney Zsuzsa 70 éves koráig dolgozott tüdőgyógyászként (egy szerettemnek 10 évvel hosszabbította meg az életét!), meg tanított a bölcsészkaron, és nagyon-nagyon szép volt az arca, a keze, a mosolya, az elegáns testtartása. Balassa Péter halála után ezt írta: „…valójában az emlékeinkért élünk”. Látod, Zsuzsa, mennyire igazat mondtál.

Fénnyel és kövekkel

Székely Magda verseskötete (Forrás: moly.hu)

Székely Magda verseskötete (Forrás: moly.hu)

Székely Magda, 1992. február – vele zárom a felsorolást. 18 éves koromtól kívülről tudtam a verseit. Megvettem a Kőtábla című kötetét 1962-ben, ez volt az első verseskötete, és egy ültő helyemben megtanultam az egészet. Nyolc évvel volt idősebb nálam. A Micsoda madár című versét írta be az emlékkönyvembe, és azt, hogy testvéri szeretettel. Ha tudnék verseket írni, valószínűleg olyanokat írnék, mint ő. Fénnyel és kövekkel, csenddel, halállal és transzcendenciával teli puritán verseket. Mint ahogy ha tudnék festeni – még annyira sem tudok, mint verset írni –, valószínűleg olyan képeket festenék, mint Mózes Katalin. Talán ezért is érzek Székely Magdával és Mózes Katalinnal testvéri közösséget. És persze a zsidó sors, amely akaratunkon és tudtunkon kívül beárnyékolta mindhármunk életét. A hiányok, a veszteségek, az elpusztított rokonaink. Székely Magda súlyos volt és tiszta lelkű, szikár. „…vonj Árnyékodba engem / segítsd le rólam súlyomat / adj részt az enyhületben”, írta a Zsoltárban. „Leüthetsz. Én nem ütök vissza. Az én kezem gyönge a rosszra. A hulló test helyén leüthetetlen erősen áll az én igazi testem.” (Talán sikerült már elérnem ide?)

Még el kell mondanom azt az éjszakát is, amit a bejárati lépcsőkön töltöttünk dideregve Pilinszkyvel, egy ázott kismacskát életre melengetve; ez azért is fontos, mert ez volt az első ottlétem, jóval megelőzve a rendszeresen ott töltött időket, és úgy tudom, Pilinszkynek ez az utolsó ottléte volt. Pilinszky János bensőséges baráti kapcsolatban állt Ország Lilivel (ezért is választottam a róla írt monográfiámban minden Ország Lili-festmény leírása elé egy, a képhez közeli Pilinszky-versidézetet). Ő búcsúztatta a Farkasréti temetőben. (Amikor Farkas István miatt elkezdtem járni Párizsba, nagyon megkedveltem Márkus Annát és festményeit, aki Pilinszky első felesége volt, és főiskolai, bábszínházi barátok Ország Lilivel. Mindkettejükről bizalmas dolgokat is elmesélt, mint ahogy Farkas Istvánról is, aki a szülei barátja volt.)

Az unokáimon kívül ez az emlékkönyv a legértékesebb, legfontosabb valamim (épp ezért Samu és Roli mamája örökli). Benne tizenegy éven át, 1983-tól 1994-ig Szigliget. Valahogy sosem a tulajdonomnak tekintettem, hanem a sorsom kegyes ajándékának. Festmények, rajzok, versek benne. Minden és majdnem mindenki, aki 24-től 64 éves koromig fontos volt számomra (a családomon és a szerelmeimen kívül).

Figyelmesség és tapintat

Az alkotóházban nagyon fontos, közérzet-meghatározó volt a személyzet kedvessége, gondossága, figyelmessége, tapintata. Akkor még cseppet sem voltam válogatós, bármit megettem (kétféle változatot kínáltak). Beszélgettem a kertészekkel, a kertgondozókkal, a takarítónőkkel, tényleg érdekelt a munkájuk.

Szigliget madártávlatból (Forrás: alkotomuveszet.hu)

Szigliget madártávlatból (Forrás: alkotomuveszet.hu)

A szigligeti híres közös játékokról nem nagyon írnék, megtették már sokan mások. Szántó Piroska (élvezetesen, mint ahogy játszott), Tímár György és persze sorolhatnám még. A játék kimaradt a gyerekkoromból, folyton olvastam, bámészkodtam, ácsorogtam, csavarogtam, gyűjtöttem tücsköt-bogarat (madártollakat, kavicsokat, hulló leveleket, szögeket és mindent, amit mások nem), de nem vettem részt közös játékokban. Nagyon későn, 28–30 éves koromban kezdtem játszani tanulni néhány lelkes pszichológus barátom szelíd erőszakjának köszönhetően. Aztán amikor 35 évesen az albérletek után végre beköltöztem a saját lakásomba, jött a pingpong, a kártya és a Monopoly két-három évig. Dehogy akartam játszani Szigligeten! Előbb csak néztem, hallgattam, eleinte nem is nagyon értettem a szerepjátékokat, szójátékokat. Kiderült, hogy a református nagyasszony, a mindenki által áhítatosan tisztelt, fenséges Nemes Nagy Ágnes órákon át kitartóan játszott (már megírtam: sok-sok embert kedveltem mozgalmas életem során, jó néhányat szerettem is, de nagyon-nagyon keveseket tiszteltem: az első tanító nénimet Nagykanizsán, Pártos Magdát, kiskamasz kori pszichológusomból lett zürichi barátomat – „nagynénémet”, ahogy ő megajándékozott ezzel –, dr. Székács István pszichoanalitikust, Németh Lajos művészettörténész tanáromat és Nemes Nagy Ágnest feltétel nélkül). Egyszer csak kérlelhetetlenül kézen fogva beültetett a körbe. Nem volt más választásom, mint bizonyítani, hogy van agyam, verbális készségem, némi műveltségem.

Hálás vagyok Szigligetnek a játékokért! Azt hiszem, Nemes Nagy Ágnes Epiktétosz miatt figyelt fel rám: a görög rabszolga filozófus mintegy 150 sorát betéve tudtam. Számomra a „mi lenne, ha…” játék volt igazán meghökkentő élmény. Eléggé pontos karakterrajz rólam a mi lenne, ha étel, fa, virág, állat, könyv, vers, festő stb. lenne – főleg, amiket Nemes Nagy Ágnes és Szántó Piroska mondott. Az is jó volt, amikor kiderült, hogy ez a szinte minden emberi léptéken felüli intellektusú, verbalitású, pontosan fogalmazó, önmagával és másokkal szemben is szigorú, igényes nagyasszony, szellemarisztokrata imádja a krimiket, főleg Agatha Christie-t, és ki nem hagyna egyet sem a tévén megnézhetőkből (én bezzeg addig röstelltem bevallani, de aztán persze vállaltam, hogy Miss Marple és Poirot lenyűgöz).

Természetesen nem tudom a választ arra, miért engedett közel magához Nemes Nagy Ágnes, Székely Magda, Beney Zsuzsa, Gergely Ágnes. Azt még inkább belátom, hogy Dombrovszky István Tuta, Ország Lili, Anna Margit, Korniss Dezső, Vajda Júlia, Gedő Ilka, Schaár Erzsébet miért – ők meglátták, hogy a képzőművészet a sorsom. Igaz, fogékony voltam a versek festőiségére, plaszticitására – de hát nem ezért. Köszönet érte!

Bagolyleső játék

Még a bagolylest is elmondom. Télen még vacsora előtt, tavasszal utána. A kastélytól a gépkocsibejáratig húzódó fasorokban baglyok tanyáztak. Mindig csoportosan várakoztunk, öten-hatan, néha többen is. A baglyok alkonyatkor indultak vadászni. Úgy tudom, a Kárpát-medencében 13 bagolyfajta telepedett meg. Szigligeten a faodúkban leginkább erdei fülesbaglyok és uhuk éltek, sőt volt, aki macskabaglyot is látott. Ez utóbbinak jellegzetes a hangja, valóban nyávogásra emlékeztet. Az nyerte az aznap esti bagolyleső játékot, akinek a legtöbbet sikerült megszámolnia közülük. Én leginkább az erdei fülesbaglyot tudtam azonosítani a szürkületben, elég nagyok, 35–40 centiméteres a testhosszuk, szárnyuk fesztávolsága 90–100 centiméter. Többnyire nyolcat, tízet számoltam, szinte együtt repültek ki. Lenyűgöző látvány volt! A markáns küllemű uhuk 60–75 centisek, szárnyuk fesztávolsága 160–180 centiméter. Pallasz Athénétől Shakespeare-en át Arany Jánosig, Tamási Áronig mindenki, akinek köze volt a baglyokhoz, előkerült várakozás közben, és persze a babonás hitek, a halál. Komótosan köröztek a szabad tér fölött e nemes madarak, mint a vitorlázók az égen, majd váratlanul, élesen csaptak le a hófödte fűcsomók közé. A gondos szülők pockokat vittek vissza az odúban várakozó, éhesen tátogó kölyköknek.

Tudom én gyerekkorom óta, hála kevés beszédű, racionális paraszt nagyapámnak: az élet feltétele az étkezés. A bagoly vadászik, hogy ehessen és etethesse az utódait. Kegyetlen törvény ez, nincs mese. Irtózom a vadászattól, az öléstől, a vértől – de persze hogy húsevő vagyok, és ezt fogadom el természetesnek. Jó, hogy láthattam Perecsenypusztán gyerekként, a tanyán a rókák és a kutyák élethalálharcát, még ha rettenetes volt is; jó, hogy láthattam a baglyok létezését biztosító élelemszerző vadászatukat. 1984-ben láttam először Bruegel Vadászok a hóban című képét Bécsben, voltam Észak-Koreában 21 napot, ahol véletlen tanúja voltam emberek levadászásának, és ugyanabban az évben vettem részt először szigligeti bagolylesen („bűneim halállá állnak össze” – József Attila). 1989-ben, egy szigligeti téli bagolyles után, a hazatérésemkor a havas erkély korlátján egy körülbelül 60 centiméteres hóbagoly ült, majdnem teljesen fehér. Azt hittem, fantáziálok, ez lehetetlen. Mivel nem ment el, kihívtam az Állatkertből valakit, ők vitték el. Ma is boldogan idézem fel, nem úgy, mint a kétszer is berepülő denevéreket.

Juharfák beszélgetése

A kertről. Ehhez szigligeti költőnek kellene lennem! „A lábadozás ideje. Megtorpansz a kert előtt” – kezdi Pilinszky a Novemberi elíziumot. Igen. Akkor is ezt éltem át, amikor a Farkas-monográfia miatt szokatlanul sokszor mentem vissza, éveken át (ahányszor a tanítás engedte). Sosem tudtam eldönteni, mikor szerettem leginkább: májusban vagy októberben? Talán mégis az őszi színkavalkádot. Még fenn a sok levél, de már vastagodik az avar. A nap is egyre lejjebb kúszik, hajnali, alkonyi párák, ködök. A szelídgesztenyefák zöldje még tömör, hullik a termés a földre, de a korai juharfák már vöröslenek, a sárgák elkopnak. Húszféle 20–30 méter magas juharfa áll a parkban, köztük hegyi, korai, szürke, vörös levelű juhar, és megszólítottam őket. Biztosan tudom, hogy a juharfák valahogyan „beszéltek” egymással, persze nem a mi nyelvünkön, de kapcsolatban álltak. Amúgy Japánból származnak, és az édes létet jelképezik. Egyszer a kedvenc, mindig pozitív energiákat áramoltató idős kertész, akinek a mamája Farkas István házában szakácskodott, hozott nekem édes juharfaszirupot, mert megfigyelte, hogy hangos nevetésre késztetnek, lenyűgöznek a tenyeresen karéjos, narancssárga, piros, sárga színben pompázó juharlevelek. És attól kezdve egy parasztköcsögben várt a 16-osban egy nagy csokornyi belőlük.

Az alkotóház kertjének részletei (Forrás: alkotomuveszet.hu)

Az alkotóház kertjének részletei (Forrás: alkotomuveszet.hu)

Már tavaly november óta készülök írni a fákról, előadást is tartottam képi ábrázolásukról leendő pszichológusoknak, ezért itt nem térek ki jelképi, szimbolikus értelmezésükre. Csak egyetlen idézet: „És nézd a fát: hogy szétfeszül rajt a mélység és magasság és minden égtáj! Út ő maga, mindenfelé!” (Weöres Sándor). Túl sok a kedvencem, a szerettem. Az ernyős liliomfa. A perzsa csodabogyó. A lilafürtös szivarfa. A mirtuszlevelű gyöngyvessző. A tűzvörös tűztövis. A fehér bokrétafa. A hunyor, a libanoni cédrus, a borókafenyő, a selyemfenyő, a borbolya, a galagonya, a hatalmas tölgyfa, az óriás tiszafa, tuja, ámbra, a mocsárciprus. Hát nem a magyar a legkifejezőbb nyelv? Vagy csak mert ebbe születtem bele, és volt egy zákányi unokatestvérem, aki minden fű, fa, bokor nevét tudta? Fordítsátok le, ugrattam műfordító sétapartnereimet: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” (Vörösmarty). Persze hogy nem lehet. Persze hogy Apollinaire, Sylvia Plath, T. S. Eliot, Anna Ahmatova, García Lorca, Blaise Cendrars verseit sem – hogy csak egykori kedvenceimből nevezzek meg néhányat.

Tizenegy évesen, anyám követelésére kezdtem németül tanulni, aztán négy év latin és francia a gimnáziumban, majd 31 évesen az angol. A legelső, amit soron kívül megtanulni igyekeztem: a fák, a virágok és a madarak neve németül, latinul, franciául, angolul. Azt hiszem, kamaszkorom után a nyolcvanas évek végén, kilencvenes évek elején motyogtam félhangosan a legtöbb verset – főként kedvenceimet – a szigligeti kertben, arborétumban. Persze hogy maga volt a csoda hallgatni a hozzám közeli költőket sétáink során (nagyon is tisztelték, hogy hajnaltól kitartóan dolgoztam, de azért szívesen meg-megzavartak egy-egy séta erejéig), ám mégis egyedül volt a legjobb bóklászni. Felszedtem a legszebb leveleket, érintgettem, csodáltam az erezetüket, formagazdagságukat, színeiket, ahogy a klorofil és napfény hiánya megfestette őket, kapirgáltam a fák kérgét, hozzájuk szorítottam az arcomat, igen, átöleltem őket. Négy-öt éves koromtól a Dráva-parti és őrtilosi erdei fákhoz, a nagykanizsai Ligethez és a Deutsch-kastély fáihoz érzéki, taktilis viszony fűzött. Szerelem. Legalább húsz szigligeti fához is.

Páfrányfenyő Kelet-Kínából

És az idő. A fák ideje. 200–250 éves fehér nyárfák, tiszafák, kocsányos tölgyek, hársfák. Egy dendrológus összeállította 1967-ben a szigligeti alkotóház kertjében az 521 féle fa (ebből 121 tűlevelű) névjegyzékét és életkorát. A fák ideje messze több az emberekénél. És a tér, a származási hely! 118 távol-keleti fafajta és 86 észak-amerikai, de két afrikai és három dél-amerikai is van.

S hogy mégis melyek a legkedvesebbek, amelyekhez megérkezésemkor az időjárástól függetlenül azonnal rohantam? Mindenekelőtt a himalájai selyemfenyő (3. helyezett), a kaliforniai mamutfenyő (2. helyezett) és a 20–25 méter magas páfrányfenyő (1. helyezett). Kelet-Kínából származik, Anhuj tartományból, törzse 155 centiméter körméretű. Amúgy a leghosszabb életű fák közé tartozik, ezeréves példányok is léteznek. Élő kövületek (Ginkgo biloba – halfarkfa). Legyező formájú levelei bőrszerűek, 10 centi hosszúak, mint a szétnyílt ujjak a tenyéren vagy a keleti csónakok. Tavasszal a friss levelek világoszöldek, mint bizonyos papagájok és gyíkok, aztán őszre megsárgulnak, kankalin- és kanárisárgává változnak. Nem véletlen, hogy a távol-keleti kolostorok szent fája és a kínai fafaragás kedvenc nyersanyaga (itthon az erkélyemről kis meredek utcára látok: két sorban állnak, és még télen is vidámítanak barnásszürke, mélyen rendezett és hálósan barázdált törzsükkel).

Komlógyertyán a télben

Különböző esszéimben már többször írtam, hogy soha nem szerettem a telet. De mégis, vonzott a puha hóesés, a csend („Most tél van és csend és hó és halál” – Vörösmarty). Néha csak álltam a kopasz fák között, és becsukott szemmel hagytam, hogy beszippantson a fénytelen tél. Olykor a hó súlyától recsegő faágak, bokrok kétséges túlélési kísérletei riogattak. Télen leginkább az egyetlen példány barna és fényes komlógyertyánt figyeltem, ez a fajta nálunk csak a Dráva mellett él, ismertem egyet közelebbről már négy-öt éves koromban. Cserepesedő, szürkésbarna törzsét később számos Rembrandt-portré időviselte bőrében idézhettem vissza. A szigligeti példány hosszú, tömött, kocsonyás, csüngő füzértermése, tojásdad, fénylő makkocskái, finoman szőrös levelei a gyerekkor csodáit, reményeit, és igen: mélységesen mély boldogságát idézte meg, s életem egyik fő szerelmét, az örvényes Drávát, iszapos homokos árterét. (Ha békén hagytak, boldog, lebegő, befelé és kifelé egyszerre figyelő, hallgatag gyerek voltam, de elvadultam, ha akadályoztak.) A téli kerthez nagyon is hozzátartoznak a sokféle piros termést villogtató örökzöld magyalok (színnevük is magyalpiros, de ragyogásukra illik a galagonyapiros és borbolyavörös is).

Annál nagyobb öröm volt a májusi ragyogás, a madárkoncert. Tavasszal a kínai júdásfához loholtam, tele várakozással, hogy megcsodáljam a virágáradatot a vastagabb faágakon. És a vadgesztenyék (bokrétafák) pompázó gyertyáit imádni. És a liliomfákat (magnóliákat) (gyerekkorom! Zákány és a Deutsch-villában Kanizsán). És persze a rododendronbokrok színpompás virágáradatát. Még az öreg Monet színvariációit, színcsodáit is meghaladó havasszépék – bíbor, napsárga, korallrózsaszín, fátyolfehér és így tovább – mellett a virágillatfelhőről is kéne írni, ha tudnék. De nem tudok. Bizonyára a jó angyaloknak van olyan illatuk, mint a rododendronoknak.

Nyárfasor a Tapolca-patak mentén (Fotó: Elblinger Ferenc, elbiferrum.blogspot.hu)

Nyárfasor a Tapolca-patak mentén (Fotó: Elblinger Ferenc, elbiferrum.blogspot.hu)

Fentebb már szóltam a taktilis élmények, az érintés fontosságáról. Az akusztikus élmények is hozzátartoznak a kerthez, a különféle csend. És a fák, levelek ezerféle zajongása. A szél fokozatai hangban és érintésben. (Talán virágkertész lehettem volna. Vagy erdész?) Mikor még rendszeresen írtam verseket – úgy 9 és 21 éves korom között –, gyakori témám volt a kert. A fák. És a víz. Nem csak a tenger és a folyók. Szigligeten a kis mesterséges tó is íriszekkel körülvéve és a kert természetes határa, a Tapolca-patak is fontos volt számomra. Boldog, boldogtalan, áhítatos, örömteli és zaklatott könnyek.

Villa a kikötő fölött

A balatoni alkonyokról nem tudok írni. De hát még Tóth Árpádnak, Füst Milánnak és A kishercegnek sem sikerült. Szerettem a szigligeti kikötőt. És hátam mögött fent a Farkas-villa, amelyet egy balatoni vitorlázás után építtetett magának Farkas István műteremül majdani öregkorára. Sokat gondolkodtam azon, veszek egy parasztházat a domboldalon, és visszavonulok oda. Valószínűen ez történhetett volna, ha a sors nem ajándékoz meg kései családdal, Samuval és Rolival. Ők örökre Budapesthez ragasztottak. Az viszont igaz, hogy tízedik éve lakom egy olyan lakásban, amelyhez nagy, gazdag, százévesnél is idősebb kert tartozik. Több tucat fa, bokrok és virágok. És igéző tavasz, és tüneményes nyár és ezerszínű ősz és csendes téli hóesés. Ülök és nézem, hallgatom a kert lélegzését, neszeit, és rendben lévőnek tartom az öregkoromat.

A Farkas-villa Szigligeten (Forrás: villakamonko.hu)

A Farkas-villa Szigligeten (Forrás: villakamonko.hu)

Később, 2005-ben a Farkas-villában Farkas István-kiállítást rendezhettem, majd a következő évben grafikáiból és végül, 2007-ben egy Homage à Farkas-t barátaim festményeiből. De a házhoz sokszor feljártam 1989 és 1994 között is, amíg a monográfián dolgoztam.

Sok-sok boldog idő

Azt hiszem, 1988 és 1995 között voltam… mi is? A legaktívabb, legkiegyensúlyozottabb, talán a legtermékenyebb és legeredményesebb is. Még nagyon fiatal, erős, semmi betegség, nagy gyaloglások, utazások, jó barátok. 44 és 52 éves korom között. Farkas István- és Ország Lili-monográfia. A nagydoktorim, a habilitáció. A Föld-hajó esszékötet. Sok-sok Párizs és Róma Farkas nyomában. És Szigliget, alkotóház. Sok-sok boldog idő az ottani kertre néző íróasztalomnál és a kert fái, bokrai között. Mégis dicsekednem kell már megint, bocsánat. 1989. március 18-án azt írta Kertész Imre az emlékkönyvembe: „Nyitott erkélyajtó, pléd a térden, négy nyitott könyv, tele szép képekkel, nem messze a bekötött Biblia, kézügyben kis gép, a barokk zenét játszó kazetta: így találtam ma reggel, így kell élni, igen.” Igen. Valóban így kell élni az olyasféléknek, mint én. (Kertész Imre írta a bevezetőt a budai Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban 2005-ben rendezett Farkas István-életműkiállítás katalógusába.)

Megúsztam a rendszerváltás körüli izgága éveket. Sokan a barátaim, munkatársaim, tanítványaim közül belementek a politikába, főleg szociológusok. Velem is megtörténhetett volna. A sors azonban 1989-ben közbelépett, Farkas Paolo személyében. Farkas fiatalabb fia váratlanul megjelent egy jelentős Seurat-monográfiával, és ellentmondást nem tűrve kijelentette: ekkora és ilyen minőségű monográfiát akarok az apámról! Végül is leginkább a Rómában élő idősebb fiú, Charlie állt az ügy mellé. (Aki eleinte – jogosan – egyáltalán nem bízott bennem, és nem örült Paolo választásának. Hiszen 1977-ben egyszer már belekezdtem, 1979-ben meg is jelent egy felületes könyvem Farkas Istvánról, de a Szemtől-szembe sorozatbélit már be sem fejeztem. Ám az évekig tartó, alapos, körültekintő munkám, a kitartásom, a ráfordított idő, energia nagyon is meggyőzték őt is, az egész Farkas családot is.) Nagyon-nagyon sokan segítettek rajtuk kívül is a leendő monográfia létrejöttében! Dr. Székács István, akinek Farkast köszönhetem (1977! „tudok egy magának való festőt”), Váli Dezső és Rozsnyai Mária barátaim. Körner Éva és Simon Magdolna művészettörténészek. Sebes Katalin szerkesztő, Németh Géza, a könyv kiadója. Múzeumok, műgyűjtők, Róma, Párizs, London. És mindezek mellett: Szigliget. Az alkotóház.

Búcsúséta

Talán 1994 vagy 1995 őszén voltam utoljára Szigligeten az alkotóházban. Nem dolgoztam. A buddhizmusról olvastam egy hónapon át könyveket, a történetéről, a filozófiájáról, a vallásról, a kozmológiájáról, a meditációról és a művészetéről. Egyrészt, amíg Párizsban a Farkas István-monográfiához gyűjtöttem az anyagokat, az ottani barátaimnál laktam, akik akkor tanultak bele a buddhizmusba, másrészt felfedeztem velük a Musée Guime-et s benne a buddhista szobrokat, domborműveket, amelyekbe rendesen beleszerettem, főleg a XII. századi kambodzsai Buddhákba. Megint csak a gyerekkorom: ötéves koromban Nagykanizsán az aranyműves Róthné – máig mintaadó – nagypolgári lakásának gazdag könyvtárában botlottam bele egy nagyméretű, tekintélyes könyvbe a borobuduri buddhista templomegyüttesről (i. sz. 800 körül, Indonézia, Jáva középső részén). A felső teraszokon elhelyezkedő sztúpákkal és egyes szobrok kéztartásával rendszeresen álmodtam, álmodom ma is. És mégsem utaztam oda, nem tudom, miért. Rettenetesen akartam benne lenni, és mégis addig halogattam, amíg már alkalmatlanná váltam egy ekkora utazásra. De legalább Észak-Koreában élőben is megismerhettem a buddhista örökséget, templomokat, a Kogurjo-síremlékeket – ezt még 1984-ben; negyvenévesen még mindent kibírtam, voltunk Keszongban, a középkori Korjó-dinasztia fővárosában is.

Egy hatalmas méretű buddhista művészettörténet-könyvvel zárult le szigligeti alkotóházbeli korszakom. Aztán még búcsú egyenként a kedvenc fáimtól. Sőt! Némelyik fára rábíztam egy-egy halottamat. Hiszen a gyékényesi, őrtilosi esti mesélésekkor gyakran elhangzott a felnőttek tétova hitvallása: valójában a fák az emberek ősei. Paraszt rokonaim hiedelmei nem különböztek az ősi természeti népekétől: a fák az örök életet jelentik, az első emberpárt a Teremtő valójában fából faragta (a skandináv mitológia szerint is a kőrisfából lett Ask és a szilfából Embla, a két első ember). Nemcsak gyerek születésekor ültettek fát, hanem fiatal szerelmesek sírjára is. Hát én azon a búcsúsétán halottaimnak ajándékoztam egy-egy fát. Persze hogy hiszek az ír mitológiában, amely szerint a fák emberi tulajdonságokkal és mágikus képességekkel rendelkezhetnek, és olykor beszélni is tudnak az emberhez. Két évtized telt el azóta, most már kibeszélhetem, hogy kinek mit választottam. Nagyapámnak egy négy-öt méter törzskörméretű platánfát, amelyen ragyogó tollazatú szalakóták tanyáznak. Apámnak a későn kizöldülő tölgyet, anyámnak egy fehér törzsű nyírfát. Öcsémnek – mindössze 17 évet élt – a legmagasabb, 30 méternél is magasabb kaukázusi jegenyefenyőt a kastély közelében. Ország Lilinek a legszebb rododendront (havasszépét). Németh Lajosnak a kastély déli sarka mellett a 16 méter magas tiszafát. Nemes Nagy Ágnesnek a libanoni Tauruszból származó pompás cédrust. Halott fiamnak a himalájai selyemfenyőt. Elég ennyi! Végül is magamat is rábíztam a kaliforniai mamutfenyőre.

Platán, kocsányos tölgy, bükk és japán akác az arborétumban (Fotók: Elblinger Ferenc, elbiferrum.blogspot.hu)

Platán, kocsányos tölgy, bükk és japán akác az arborétumban (Fotók: Elblinger Ferenc, elbiferrum.blogspot.hu)

Az ókori zsidó vallásban az ember szembenéz a halállal, mint az élettel járó szükségszerűséggel, nem tekinti tragédiának. Az Ószövetségben nincs túlvilág. A Tórát is csak az élet érdekli. A gyász a vallásos zsidó számára egy évig tart, a megemlékezés kötelező a halálunkig. Bár engem megkereszteltek, bérmálkoztam is, hittant is tanultam, nem hiszek a mennyei létmódban, bármilyen csodálatos is (főleg festményeken). A hinduizmus örök létében, a lélekvándorlásban sem. Tisztelem a buddhizmus Tibeti halottaskönyvét és az óegyiptomiakét is. Aminek kezdete van, annak vége is – mondják a buddhisták, meg én is. A kínai univerzalizmusból tetszik az ősök tisztelete, és hogy megajándékozzák halottaikat. Hát én is megtettem Szigligeten, 50 éves koromban, mintegy tudomásul véve és elfogadva testem és lelkem öregedését (további romlását is azóta, ám mintha csak a test és a lélek kopna, a szellemem nem). Tavaly, hosszú idő után, a halottak napján elmentem Svédországban élő húgommal és nagyobbik fiával apám, anyám, öcsém sírjához. Ott jutott először eszembe, hogy meg kellene keresnem Szigligeten az arborétumban a halottaimnak ajándékozott fákat egy-egy szál elefántcsontszínű, mennyei illatú angyaltrombitával.

Még sokszor idézhetném: „Gyülekező halottaimat intsd szét” (József Attila). Az idén ősszel elmegyek. És választok Auschwitzból 16 évesen hazatért unokatestvéremnek (anyám nővérének lánya), őrtilosi angyal-Mariskának (ő legalább 95 évet élt, nagyapám testvérének lánya), Beney Zsuzsának, Székely Magdának, Balassa Péternek, dr. Székács Istvánnak és annak a barátomnak, aki nem békélt meg velem halála előtt sem (hátha majd egy szép ciprus által…). Tudom, hogy nincsenek sehol, de nem hullottak a semmibe, hiszen bennem élnek, és Szigligeten egy fa majd tovább őrzi emléküket. Mindig jó volt Szigligeten. Mindig derűs, egyensúlyos, sokat boldog. Egyszer ugyan lezsidózott egy szerencsétlen pasi (művészettörténész, ki is tiltották örökre onnét), de ez semmi a sokféle kapcsolathoz, a jóféle beszélgetésekhez, a versekhez, a fákhoz és az ott készült Ország Lili- és Farkas István-könyvhöz képest.

„…valaha kék volt minden, valaha szépséges volt minden” – írja a Szigliget-versben Dobai Péter. Legyen ez az utolsó mondat.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2015 májusában, Budapesten
8 hozzászólás
  • Ez így tényleg jobb, mint egy szokványos önéletrajz, Kata!
    Az arborétumban sétálgatva borzasztóan érdekelt, hogy folyhat odabenn az alkotómunka. Most úgy nagyjából el is tudom képzelni. Irígylésre méltó csapat lehetett a tietek…
    Köszönet. Várom a folytatást.

  • Fenya írta:

    Könnyed, ösztönös, magasztos és olykor megható írás ez Kata! Jó volt sétálni Veled és Velük!

  • Sz. Ferincz Mária írta:

    Egy-egy pillanatot vagy rövid történetet látszik csupán megörökíteni a toborzott társakról, mégis többet mond ennél. Kortársi tanúvallomás ez, krónika, egy illetékes krónikás vallomása. Minden értéket tisztelettel és megértéssel kezelő gondolatiság és tartalmasság igénye hatja át, sugárzik belőle az élményszerzés és eligazodás utáni kiapadhatatlan vágyakozás.

  • Pintérné Grundmann Frida írta:

    Lenyűgöző! 15 éve ismerjük egymást, de újra és újra meglepsz, hogy milyen sokoldalú vagy, hogy mi minden érdekel (fák, matematika…). Ebben az írásodban egy egészen más KATÁT ismertem meg, és ezt a KATÁT még jobban kedvelem (szeretem!).

  • Veitné Molnár Anikó írta:

    Kedves Kati!! Nem találok szavakat, szerintem nemcsak a Szellemed, hanem a Lelked is fényes!!!

  • snk írta:

    Nagyon köszönöm! Meghatottan: SNK

  • Frigyes írta:

    Köszönöm. Jó,hogy elküldted. Szigligetet alig ismerem, az alkotóházat csöppet sem. Ezentúl a te szemeddel fogom látni a parkot, magamtól a jegenyét se tudom megkülönböztetni a fenyőtől. Viszont ne hidd, hogy ezzel megúsztad. Acroupi??
    “Majd még dumálunk.”

  • […] hosszú ideig rendszeresen Szigligeten alkotó S. Nagy Katalin művészettörténész, szociológus Volt egy-két este című […]

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *