Lények #6

Sárkányokról

Talán a papírsárkányokkal kezdődött Nagykanizsán, 8–10 éves koromban. Nővérem szenvedélyes ejtőernyős volt, anyánk hiába tiltotta. Engem magával ráncigált, simán azt állítva, hogy a Ligetbe megyünk olvasni. A mindig mindenhová magammal vitt könyvet elő sem vettem, mikor megláttam, hogy átellenben az ejtőernyős ugrások színhelyétől, attól kellő távolságban papírsárkány-eregetés zajlik, átszellemült arcú gyerekek futnak együtt a sokféle színű, alakzatú, nagyságú egy- vagy kétzsinóros, lassúbb, gyorsabb sárkányokkal. „Széllel zengő”, mondják rá a kínaiak. Sokszor hosszan álltam a reptető hely szélén, de nem akartam részt venni. Különösen azok nyűgöztek le, amelyeknek repülés közben mozgott a vitorlájuk. A hetvenes évek elején egy szobrász barátom műtermében a deltoid sárkányok mellett összecsukhatókat is láttam, és úgynevezett solymászsárkányokat, amelyeket sólymok idomításához használtak. Aztán végre a kétezres évek vége felé két unokámnak szereltek össze a szülők sárkányt a balatoni nyaraláskor üvegszálas műanyagból.

A papírsárkányok Európában a XIII. században jelentek meg, Kínában viszont már a Kr. e. 200 körülről ismerünk papírsárkány-ábrázolásokat. Persze hogy vonzanak a sárkányok, ezek a 8–10 ezer éve szinte minden kultúrában létező, igen változatos lények. Az unokáimtól tudtam meg, hogy valaha tényleg léteztek őshüllők, dinoszauruszok formájában. Mindenesetre nagyon mélyen gyökereznek az emberi emlékezetben, tudattalanban, mitológiákban. Mindenütt: mezopotámiaiknál, egyiptomiaknál, kínaiaknál, hettitáknál, görögöknél, ószlávoknál, vikingeknél, germánoknál és nem sorolom tovább.

Hogy valójában milyenek is a sárkányok a képzőművészetben ábrázolásuk szerint? Leginkább hüllőszerű lények, rendszerint egyesítik a kígyók és a madarak jellegzetességeit. Szárnyaik vannak és saskarmaik, tekergőző kígyónyakuk és -farkuk, halpikkelyük, szarvuk, olykor tevefejük, tigrismancsuk, bivalyfülük, kagylóhasuk, szarvasagancsuk. Sokféle fajtájuk különböztethető meg. Színeik szerint is, hiszen lehetnek kékeszöldek, rőtvörösek, sárgák, fehérek, feketék. Bárhol otthonosan mozognak: vízben, levegőben, föld alatt, és hihetetlen sebességgel képesek repülni, úszni, kúszni, futni. Repülni azok is tudnak, amelyeknek nincs szárnyuk. Akár két-, négy- vagy hatlábúak, mindenhová eljutnak. Lakhelyük is rendkívül változatos: magas hegyekben, barlangokban, tavakban, tengerekben, vízesésekben élnek. A torkukból felcsapó izzó lángok letarolhatják a környezetet. Gyakran több fejük van: három-, öt- vagy akár hétfejű is lehetséges, így nem csak hatalmas, nehézkes testük és erejük miatt pusztíthatók el nagyon körülményesen. „Sokféle formát ölthet a Sárkány, de mind kifürkészhetetlen” – írja Borges, külön is kiemelve az ördögszerűeket.

Vannak közöttük jóságosak, segítőkészek és gonoszak, démoniak, pusztítók, kegyetlen fenevadak, emberevők. Mindig valami titokzatosság övezi őket, hiszen különféle ősi titkok, megfoghatatlan kincsek őrzői. Az ismeretlen, idegen külső világ és a belső világ, a tudattalan valós és képzelt veszélyei, elfojtott vágyai, szorongásai, indulatai testesülnek meg a sárkányban az évezredek óta létező mitológiákban, mesékben csakúgy, mint a mai népszerű fantasy irodalomban, filmekben. Megküzdeni a sárkánnyal, megszelídíteni őt, a romboló, destruktív erőket kreativitásba, konstrukcióba fordítani: a felnőtté válás folyamata. A sárkány archetípus (kollektív kép, mentális séma) és összetett, bonyolult szimbólum.

Uralkodók ősei

A Kilenc sárkány fala egyik sárkánya a pekingi Tiltott Városban

A Kilenc sárkány fala egyik sárkánya a pekingi Tiltott Városban

A keleti és a nyugati sárkányok kezdetektől fogva különböznek egymástól. Vizuális megjelenítésük is más: a kínai, japán, koreai, vietnami és más ázsiai sárkányok sokkal színesebbek, élénk, gyakran vörös háttéren ábrázolják őket, kígyószerűbbek és mozgékonyabbak. Van kilenc színben ragyogó, igen hosszú változatuk, vannak tűzvörös kicsinykék, melyeknek egész teste lángokból áll (Hokusai is festett ilyeneket). A kínai kozmogóniában a sárkány a négy mágikus állat egyike, valójában isteni lény. A Változások könyvében (Jicsing, Kr. e. 3000 k., a konfucianizmus szent könyve) a bölcsességet jelképezi. Elválaszthatatlanok a víztől, az esőtől, a folyóktól. A császárokat haláluk után sárkányok repítették az égbe (egyes legendák szerint az uralkodók a sárkányok leszármazottjai). A tengerek és a folyók partján gyakoriak az olyan szentélyek, amelyekben egykor sárkányok laktak, ezekben közvetlenül is meg lehet szólítani őket. A buddhizmus elterjedése óta a sárkányok fontos díszítőelemei a templomoknak, számtalan freskón láthatók, és szoborként, vízköpőként is rendkívül népszerűek. Ma is megnézhető Pekingben a Tiltott Városban a Kilenc sárkány fala (1756-ban épült). Élénk kék kiégetett csempe hátterén a pikkelyes testű kígyóként tekergő dinamikus lények ijesztően éles fogakkal, fegyverszerű karmokkal, az erő és a hatalom megtestesítőiként. Van közöttük vörös, sötét, narancs, kék és homokszínű. Hasonlók számos kínai templomban láthatók a Távol-Keleten (például Bangkokban is).

 Sárkánnyal díszített tányér a Csing-dinasztia korából

Sárkánnyal díszített tányér a Csing-dinasztia korából

Egyébként a sárkány a mai napig magát Kínát, a kínai kultúrát szimbolizálja, nemcsak az uralkodót, a gazdagságot, a jó szerencsét, a termékenységet, a békét. Az 1970-es évek óta elterjedt, hogy önmagukra a sárkány leszármazottjaiként hivatkoznak. A kínai zodiákusban a sárkány az ötödik jegy. A képző- és díszítőművészetük egyik leggyakrabban használt motívuma. (A mandzsu Csing-dinasztiában és azóta is rendkívül népszerűek a sárkányokkal díszített porcelántányérok. 1912-ig érvényben lévő lobogójukon is sárga alapon sötétkék sárkány látható vörös gyönggyel.) Már a Kr. e. 5. évezredből kerültek elő sárkányszobrok, jáde karpereceken, rituális bronzüstökön ábrázolták. A Kr. e. 2. évezredből már ismert a sárkány jelentésű piktografikus rajzolat (írásjel), bizonyítékul a sárkánykultusz ősi mivoltára és folyamatosságára. Michael Carr nyelvész a klasszikus kínai szövegekben több mint százféle sárkányt azonosított. A kínai művészettörténetben számos sárkányfestő ismert az I. században élt Vang Futól kezdve a VI. század eleji kimagasló tehetségű Csang Seng-jún és a XIII. századi bravúros festőn, Csen Zsungon át a XX. századi kortárs festőkig.

A víz és a vihar istenei

Észak-Koreában láttam 1984-ben a kínaiakéhoz nagyon hasonló sárkányfaragásos oszlopokkal díszített templombejáratot és sárkányszobrokat. Kizárólag a turisták látogathatták (fegyveres őrök kíséretében) az egykori kultúrából megőrzött emlékhelyeket. Akkor tudatosodott bennem a sárkányok kiemelt jelentősége az ázsiai kultúrában és az is, mennyire különböző a keleti és a nyugati képzőművészet nyelve, szimbólumhasználata. (Észak-Korea miatt nem kívántam se Japánba, se Kínába utazni – sajnos. Igazán sajnálom, hogy így nem láthattam ottani papírsárkány-eregető ünnepeket, sem sárkányhajóversenyeket.)

Utagava Kuniszada II. 1860-ban festett műve

Utagava Kuniszada II. 1860-ban festett műve

Az időszámításunk 680. éve körül íródott japán mitológiai-történeti könyvben, a Kodzsikiben szerepelnek először sárkányok, a víz és a vihar istenei. Tőlük származnak a japán császárok. Amikor a Japánba érkező buddhista szerzetesek építeni kezdték templomaikat, nagyon gyorsan elterjedt a sárkánytan, a sárkányok ábrázolása a szentélyekben. Ma is rendkívül népszerűek a fesztiválok, tűzijátékok és a sárkánytáncok, az ártó szellemeket elűző hosszú, nagyméretű, színes anyagból épített sárkányokkal, amelyek a tudás, a szerencse, a gazdagság megtestesítői. A sokféle ábrázolás közül hozzám legközelebb azok állnak, amelyeken Buddha lovagol egy tengeri sárkányon (újabbak közül Utagava Kuniszada II. 1860-ban festett műve). A modern japán kultúrában hajókat, tengeralattjárókat is elneveznek sárkányokról. Tetoválásokon is igen gyakoriak és a gyerekeknek készült animációs filmekben is. Természetesen a legíresebb japán festő, Hokuszai Kacusika (1760–1849) is megfestette a maga hatásos, meggyőző Sárkányát, amelyet ma is rengetegszer reprodukálnak. Dinamikus, extenzív mű, a világító tűzvörös háttérben a sárkánykígyó körbe tekeredik, a kör pedig maga a teljesség, az univerzum.

Démoni lények

Az Istár-kapu részlete, sárkánnyal

Az Istár-kapu részlete, sárkánnyal

Már a korai sumér városállamok idejéből (Kr. e. 3. évezred) ismerünk kultikus helyeken és palotákban megmaradt sárkányábrázolásokat. A késő babiloni művészet (Kr. e. VII–VI. század) remeke az Istár-kapu (Berlin, Pergamon Múzeum), melyen igen látványos, aranyszínű, négylábú, hosszú farkú, kígyófejű sárkányok sorakoznak az oroszlánok (Istár istennő szent állatai) és a bikák (Adad isten szent állata) mellett a kék zománc háttéren. A sárkányokat éppoly valóságosan létező állatoknak ábrázolták, mint a domborműveiken is gyakran megjelenített erős bikákat és oroszlánokat. A bika a sumérok szent állata, a sárkány Babilon jelképe. Sokak szerint ennek a korszaknak ez a városkapu a legszebb emléke.

Az asszír szikladomborműveken az asszír panteon isteneit és a királyokat gyakran ábrázolják sárkányokon állva, például a Moszul-Dohuk karavánút mellett Asszúr és Nabú sárkánykígyón. Asszúr isten több domborművön látható együtt szent állatával, egy oroszlánlábú, oroszlánfarkú, pikkelyes testű sárkányfélével. A mezopotámiai teremtéstörténetekben az őskáoszt jelképező szörnyek között is ott vannak a hüllőszerű sárkányok, és az istenek közötti különféle csatáknak is fontos szereplői, nem csoda, hogy már igen korán kezdték ábrázolni hol szárnyakkal, hol szárny nélkül ezeket a démoni lényeket. A Nagy Sárkány és az Ősi Kígyó mint mitikus szörny alakja, szimbolikája az európai művészetben azóta is összekapcsolódik, a sárkány keveréklény, de leginkább a kígyókhoz, krokodilokhoz kötődik és a vízhez, a tengerhez, a viharhoz, a tűzhöz.

Világok közti közvetítők

Egyiptomban leginkább kígyó, a káosz, a sötétség, a gonosz megtestesítője, jelképrendszere szorosan összefonódik a kígyóéval. Apóphiszt, a káosz és sötétség szimbólumát hol kígyóként, hol sárkányként emlegetik és ábrázolják, akárcsak az akkád és a hindu teremtésmítoszokban Tiámot és Indrát. A Louvre-ban kiállított faltöredékeken mindkét alakban látható. Az egyiptomi mitológia szerint az alvilág bejáratát és az isteneket is sárkányok védelmezték. Testének hullámmozgása a romboló víz, a tenger hullámait idézi. Transzcendens lény, közvetítő a különböző világok között.

A görög mitológia félelmetes lényei között is többféle sárkány ismeretes, olyan is, amely félig ember, félig sárkány, kezei és alsó végtagjai sárkánykarmokban végződtek, testéből szárnyak nyúltak ki. Püthón, a kígyódémon, akivel Apollón is megküzdött, szintén sárkányszerű az ábrázolásokon. Számos görög sárkányos történet közül talán a legismertebb Androméda etiópiai királylány és Perszeusz szerelmi meséje, melyben a Pegazuson, a szárnyas lovon utazó hős megszabadítja Andromédát az őt felfalni készülő szörny karmai közül, és meg is öli a tengeri sárkányt. (A görögökön kívül is sokan kedvelték és festették meg ezt a jelenetet, például Paolo Veronese 1584-ben és Edward Burne-Jones 1888-ban.)

Héraklészhez harca a Hüdrával, görög vázán

Héraklészhez harca a Hüdrával, görög vázán

A másik híres történet a hős Héraklészhez kapcsolódik, akinek iszonyatos bűne bocsánatáért 12 megoldhatatlan nehézségű feladatot kell teljesíteni a delphoi jósok tanácsára. Második próbatételként a lernéi mocsárban élő kilencfejű Hüdrát kellett elpusztítania, amelynek pikkelyes sárkánytestén kilenc hosszú kígyónyak és fej tekergett. A Kr. e. V. században készült, számos vörös és fekete alakos athéni vázán látható a veszélyes lény és Héraklész élet-halál harca. (A reneszánsz és a barokk festészetben is kedvelt téma, többek között Palladio, Guido Reni festette meg.) Héraklésznak azzal a százfejű sárkánykígyóval is meg kellett küzdenie, amely a heszperiszek kertjében őrizte az aranyalmát az aranyalmafán. Ezt a történetet különösen a rómaiak ábrázolták szívesen padló- és falmozaikjaikon. A görög vázaképeken egyéb más jelenetekben is láthatók sárkányok. Például egy Kr. e. V. századi vázán Odüsszeusz hajója mellett egy sárkány és egy kígyó tekereg. Egy ugyancsak a Kr. e. V. századi vázán a sárkány kiokádja Iaszónt, az argonauták vezetőjét. Egy vázaképen a király leányának, Médeának, aki papnő és boszorkány egyszerre, a szekerén látható egy szárnyas kígyó. A régebbi tengeristent, Poseidon elődjét, Nercust tengeri sárkányon lovagolva ábrázolták a korinthoszi vázafestészetben (egy különösen szép példány Cambridge-ben látható a Kr. e. 490. körüli időszakból) és az etruszk művészetben is.

Maga a sárkány szó (dragon) a görögöktől ered, hüllőszerű testükre utal. Az Iliászban olvasható Agamemnon harci öltözékének leírásakor, hogy mellvértjére háromfejű sárkányt festettek, és az övét egy kék sárkány motívuma díszíti. Ezek az ősi teremtmények a Római Birodalomban váltak népszerűvé a perzsák elleni háborúkat követően. Volt olyan légió, amelynek sárkány volt a jelképe.

Kincsek őrzői

A skandináv és a germán mitológiában (a német Niebelung- és Edda-énekekben, a norvég Völsunga sagában) is szerepelnek sárkányok. Siegfried küzd meg a kincset őrző sárkánnyal. A mitologikus állatok egyike, Jörmungandr, a hatalmas sárkányszerű Világkígyó, a gonosz és ármányos Loki gyereke, akit nagyapja, Ódin, a főisten az emberek világának mély tengerébe vetett, ahol olyan óriásra nőtt, hogy körbeérte a világot, és szájával saját farkába harapott. Nidhögg pedig egy kígyószerű sárkány, amely a holtak kínzásán túl folyamatosan pusztítja a Világfa gyökereit. (Norvégiában Hyllestad templomában láttam egy domborművön hatalmas sárkánykígyót tekeregni, amint pikkelyes testét egy sisakos lovag éppen keresztüldöfi kardjával, amely, ha elvonatkoztattam a történettől, nagyon igényesen kirakott ornamentikának tűnt.)

Az óangol Beowulf eposz szereplője a sárkány, amely a XIX–XX. századi festészetben és irodalomban lett újra népszerű. Elég Tolkien sárkányait megidéznünk.

Levettetve a mennyből

Az Ószövetségben a bukott angyal, a sátán, az ördög ölthet sárkányalakot. Többnyire kígyóként jelenik meg (Teremtés könyve, Jób könyve, Krónikák könyve), a középkori kódexekben, illusztrációkon gyakran sárkányként ábrázolják. Leviatánt, a kígyószerű tengeri sárkányt az Ézsaiás könyvében is „tekergő kígyónak” és sárkánynak írják le, akit az Úr pusztít el „kemény, nagy és erős kardjával” (másutt a kezével). Ennek megörökítése során ezt a kettős megjelenítést alkalmazzák (még a XIX. századi közkedvelt illusztrátor, Gustav Doré is az 1860-as években). A Jelenések könyvében János apostol az Ádámot és Évát bűnre csábító sátánt egyszerre nevezi sárkánynak, kígyónak és ördögnek. Másutt hatalmas tűzvörös sárkányról beszél, melynek hét feje és tíz szarva van, és „levettetik” a mennyből. A keresztény művészetben a sárkány a bűn és a pogányság szimbóluma, gonosz lény, rosszakaratú szörnyeteg, isten- és emberellenes. A középkorban rendkívül népszerű: templomok bejáratánál, oszlopfőkön, gobelineken, miniatúrákon látható változatos alakban. Szárnyas, tűzokádó, hatalmas teremtmények, fejükön díszes szarvakkal. Gyakori szereplői a középkori bestiáriumoknak, hol mint létező, hol mint legendás lények.

Középkori sárkányábrázolások

Középkori sárkányábrázolások

A XIII. századi domonkos szerzetes, Thomas Cantimpratensis leírása mintául szolgált számtalan középkori ábrázoláshoz. (Pocino di Bonagdalától – 1331 – kezdve sorolhatnánk tucatjával a festőket.) Nemcsak épületek díszítőelemeiként, szobrászatban, ötvösművészetben, kódexillusztrációkon láthatók számtalan változatban, hanem se szeri, se száma az erdei ördögöknek, óriásoknak és törpéknek, boszorkányoknak, egyszarvúaknak és hozzájuk hasonlóan a sárkányoknak. A XVII. századig elterjedt orvosságok voltak a sárkány- és kígyókövek, ezeknek varázslatos gyógyerőt tulajdonítottak. Talán ez is befolyásol: számomra ritkán félelmet keltők a középkori sárkányábrázolások, inkább rejtélyes lények valóság és képzelet határán. (A mai tetováláskönyvekben és a fantasy művészetben gyakoriak a középkori sárkányelőképek, -minták).

Számos olyat említhetnénk, mint például az augsburgi Wunderzeichenbuchban látható XVI. századi illusztrációk, amelyek az 1533 októberében Csehország felett több napon át repülő kicsi és nagy sárkányokat mutatják be. (A Taschen Kiadó fakszimile kiadásban teszi közzé az először 1552 körül megjelent könyvet, szerintük Hans Burgkmair is a rajzolók egyike.) A korabeli kiemelkedő német művészek közül többek Biblia-illusztrációin is megjelennek sárkányok (Lucas Cranach, Hans Holbein). Nemcsak a képzőművészet legkülönfélébb műfajai őriztek meg megszámlálhatatlanul sok sárkányt, hanem a középkori lovagregények, versek, mesék is. Az egyik népszerű változatban a hős lovag megmenti a kikötözött királylányt a kincsőrző sárkánytól.

A sátán megtestesítője

Szent Mihály és Szent György is sárkányölő, a keresztény hitvilág diadalmas hősei. A János jelenéseiben olvasható: „Ezután nagy harc támadt a mennyben. Mihály és angyalai megtámadták a nagy sárkányt, az őskígyót, aki maga az ördög, a sátán” (12,7–9). A mennyei hadak vezére, Szent Mihály, a hét arkangyal egyike, Isten oldalán áll a gonosz lelkek elleni harcban. Ábrázolása a képzőművészetben az ókeresztény művészet óta rendkívül gyakori. Lábánál a legyőzött sárkány a sátán megtestesítője. Valójában egy démonra tapos, ez többnyire sárkány, de olykor ördögfigura, olykor antropomorf lény. Szent Mihályt, akárcsak a többi főangyalt, szárnnyal ábrázolják, harci öltözékben: pajzzsal, kopjával, kezében a karddal, amellyel keresztüldöfi a sárkányt, a főgonoszt. Van, hogy egyházi ruhában festik meg, ám akkor nincs a lábánál a pusztulásra ítélt szörny. (Gyerekkoromtól kötődöm hozzá az őrtilosi „hegyen” épült Szent Mihály-templom miatt, lenyűgöző kilátással a Drávára.) A Földközi-tenger térségében már a IV. századtól templomokat emeltek tiszteletére, a bejáratot gyakran őrzi a sárkány legyőzését ábrázoló szobor. Számomra a legkedvesebb a kicsi normandiai szigeti hegyen emelt magas, a látványt uraló templom.

Piero della Francesca: Szent Mihály

Piero della Francesca: Szent Mihály

Szent Mihály a IX–X. századtól egyre népszerűbb a képzőművészetben, ahogy biztonságot sugározva győztesként erőteljesen rátipor a sárkány-Luciferre, pajzzsal és lándzsával felfegyverkezve. A középkori képeken a sárkány teste vagy oroszlánszerű, nyaka és farka kígyóként tekergőzik, vagy teste krokodilszerű, gyíkfejű és denevérszárnyú. Csak a nagyra tátott szájuk ijesztő, figurájuk inkább érdekes, varázslatos (hiszen természetfeletti erővel rendelkeznek), olykor kifejezetten bájosak, és nehezen hihető, hogy emberevők, mindent felfalók, gonoszak (például angers-i gobelin, 1373–1382). Felsorolhatatlan, mennyi gótikus, reneszánsz és barokk festményen örökítették meg Mihályt, a Fény hercegét lába alatt a sárkány-démonnal (például Fra Angelico, 1424; Jan van Eyck, 1425; Piero della Francesca, 1454; Gerard David, 1510; Rubens, 1636 és még nagyon sokat sorolhatnék). Az Apokalipszis-jelenetekben a küzdelem drámaivá válik, amint Dürer Apokalipszis-fametszeteinek (1498) egyikén látható. Szent Mihályt először a román és a gótikus templomok domborművein, faragványain jelenítették meg az utolsó ítélet ábrázolása kapcsán, amint a lelkeket, a lelkek bűnösségét méri, és kardjával lesújt az ördög-sárkányra, aki el akarja rabolni tőle a bűntelen lelkeket is (például Jan Provost, 1525; Rubens, 1620).

XV. századi sárkányábrázolás

XV. századi sárkányábrázolás

A csodás erejű, mindig győztes, a sárkányt (Lucifert) a mennyből kiűző Mihály égi lény, aki a rendkívül népszerű középkori Legenda aurea (a XIII. század végétől a XV. század végéig közel ezer kézirata maradt fenn) szerint mindössze ötször jelent meg a földön. Az ő földi változatának tekintették Szent György (256 k. – 303) lovagot, aki megszabadította a líbiai Silena város lakóit és a királylányt a tóban élő emberevő sárkánytól. Nagyon sok ortodox ikonon jelenítették meg a leginkább fehér lovon ülő bátor vitézt, amint hosszú lándzsájával ledöfi a sötét sárkányt, mely a kompozíció legalján vagy a sarokba szorítva próbál védekezni. A kép egész terét uraló fiatal katona diadalmas alakja az arany vagy vörös háttér előtt a fény, a szellem győzelmét sugallja a sötét erők, a vadság felett. Bármilyen kisméretűek is ezek a taszító lények a lóhoz és lovasához képest, számomra leginkább Minótauroszhoz hasonlítanak, akit le kell győzni az ideáink megvalósíthatósága érdekében. A város lakói megkeresztelkedtek, és templomot emeltek Szent György, Krisztus leghűségesebb katonája tiszteletére. Gyakran fehér páncélban ábrázolták, mellén vörös kereszttel.

A képzőművészetben a leggyakrabban megörökített szentek egyike a sárkányölő harcos. Eleinte önálló alak (például chartres-i katedrális, XIII. század; Donatello szobra a firenzei San Michele külsején, 1416), majd lóháton ábrázolták a sárkánnyal küzdve, vagy a sárkányt legyőzve (például Kolozsvári Márton és György szobra Prágában, 1373; másolata Kolozsváron, a Farkas utcai református templom előtt látható; továbbá Donatello szobrának talapzati domborművén; a jáki templom freskóján, XIII. század második fele). Legtöbbször a kígyószerű sárkány – a gonosz megtestesítője – a ló lábai között tekereg. Mivel sok ország és még több város védőszentje, számos szobra áll köztereken; címereken és pénzérméken is gyakran ábrázolták. Az 1400-as évektől nagyon sok jelentős festő művén találkozhatunk a dinamikus jelenettel. Néhány közülük: Rogier van der Weyden (1432–1434), Carlo Crivelli (1470 k.), Giovanni Bellini (1471–1474), Raffaello (1503–1506 között két változatban), Vittore Carpaccio (1516) és így tovább.

Paolo Uccello festménye Szent György és a sárkány küzdelméről

Paolo Uccello festménye Szent György és a sárkány küzdelméről

Több művészettörténész Paolo Uccello egyik olajfestményét (1470, London, National Gallery – több változatban is megfestette a témát, melyet valószínűen a keresztes lovagok terjesztették el Európában, de természetesen a sárkánnyal harcoló hős toposzának ókori előzményei is vannak görög vázákon vagy például a lovas Hórusz harca Sekethtel, a krokodilszerű szörnnyel) emeli ki. Nekem is ez a mesebeli kép a kedvencem a derék Szent György és az ördögi sárkány küzdelmét megörökítő művek közül. A bal oldalon egy hatalmas, sötét szájra emlékeztető barlang akár a pokol bejárata is lehet. Jobbra a lovas mögött furcsa, többrétegű, ijesztő felhőgomoly. A ló nyaka és farka kígyózó tekergésben, a vad arcú, hatalmas fogazatú sárkány teste furcsa, szokatlan pózban, szárnyain színes karikák. A sápadt királylány tehetetlenül tárja szét kezeit. A páncélos lovag kisfiús, nem néz sehova, szinte hihetetlen, hogy ő a vadállat biztos legyőzője. De hát tudjuk, hogy a mesékben mindig a legkisebb fiú győz. Ez a kép tele van szürreális elemmel (a keskeny hold, a felhő hátborzongató formája, a méretes szárnyakon a pillangók ékes díszeit idéző körök).

Rubens: Szent György és a sárkány, 1605–1607

Rubens: Szent György és a sárkány, 1605–1607

A barokkban is tovább folytatódik a téma népszerűsége: (például Tintoretto, Rubens), majd a XIX. században is (Gustave Moreau, Rossetti, Burne-Jones). A XX. században is előfordul (itthon például Aba-Novák Vilmos, Loránt Zsuzsa), ám egyre inkább eltávolodva a hagyományos ikonográfiától (például Giorgio de Chiricónál a jelenet a háttérbe kerül, a sárkány pedig tengeri szörny – 1940; Kiss Márta 2008-ban festett képén is; ő egyébként hosszabb tanulmányban is foglalkozik a témával: A hős katona a sárkánnyal). Ez a szimbolikus, legendás csodalény, a sárkány tovább él tehát a mai képzőművészetben is.

A legyőzött hitetlen

Szent Margit egy 1450 körüli ábrázoláson

Szent Margit egy 1450 körüli ábrázoláson

A sárkányrendek (1408-ban itthon Zsigmond király a Sárkányrendet, Károly Róbert pedig 1326-ban a Szent György Társaságot alapítja) védőszentje Szent György mellett Antiókhiai Szent Margit is. A pogány pátriárka lánya megkeresztelkedett, hite miatt szenvedett vértanúságot. Börtönében az ördög sárkány alakjában jelent meg, hogy elnyelje őt. A szűz leány a Legenda Aurea szerint keresztet vetett, mire a sárkány elpárolgott, majd újabb megjelenésekor Margit a földre teperte, amit a sárkány azért viselt különösen nehezen, mert Margit gyenge nő volt. Középkori illusztrációkon, gótikus és barokk szobrokon, festményeken és litográfiákon is szívesen ábrázolták a hitével a hitetlenen győzedelmeskedő női szentet (például Lucas van Leyden, Raffaello, Israhel van Meckenem, Michael Snyders). A különféle ábrázolásokon attribútuma a sárkány és a kis kézi kereszt. Néha Szent Györggyel együtt is megfestik. A tizennégy segítő szent egyike.

Mindig lesznek

Számos középkori várhoz fűződik sárkánylegenda. Azért emelem ki a krakkói Wawelt, mert kétszer is láthattam azt az 1970-ben készült rusztikus sárkányszobrot, amelyet a bejárathoz állítottak, és amelynek arcából ötpercenként láng tör elő. Amúgy a XII. századból való az a dokumentum, amely bizonyítja, hogy a sziklaodúban egy pusztító, gyíkszerű sárkány élt, végül egy furfangos cipészmesternek sikerült lépre csalnia kénnel és szurokkal tömött birkabőrrel. Norvégiában kedveltek Gustav Vigeland (1869–1943) szobrász sárkányai. Oslo nevezetessége a Vigeland-szoborpark, egy különleges, látványos kert, tele a művész gránit- és bronzplasztikáival. Már belekezdeni sem érdemes, hogy a sárkány, sárkányfej milyen gyakori eleme a távol-keleti, majd kelta díszítőművészettől a szecessziós vasművességen át máig a tárgykultúrának.

Ebben is egyetértek Szerb Antallal: „Mindig lesznek sárkányok.” Ennek legékesebb bizonyítéka a fantasy regények és filmek varázsvilágában szereplő változatos külsejű, funkciójú, szándékú sárkány. Gyakran kiállításokon is láthatók (az elmúlt években például Nürnbergben és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban). A fantasybeli sárkányfajták elnevezése többnyire eltér ugyan a keleti és a nyugati mitológiákban szereplőktől (tündér vagy pillangó, hó vagy jég, csontváz, szerencse, tűz-víz-lég-föld, fémsárkányok), azonban testfelépítésük, színük, méretük, kígyó-gyík-hüllő jellegük nagyon is hasonlít azokhoz, amelyeket négy-ötezer éve láthatunk a képzőművészetben.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2017 áprilisában, Budapesten.
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *