Egy festő portréjához

Mózes Katalin legújabb munkái (2016–2018)

 Dr. Cseuz Reginának, köszönettel

Mózes Katalin 2017-ben nagyméretű (115 × 85) papíralapú, olajjal és akrillal készült képei számos motívumot, formaelemet, utalást őriznek előző korszakaiból, tematikusan, jelentésrétegeiket tekintve, hangulatilag is kapcsolódnak azokhoz, mégis változásokról, sőt: megújulásról beszélhetünk. A színek is hasonlók, ám a színegyüttesek mások. Domináns szín maradt a fekete, de megnőtt a földszínek, főként a homokszínek aránya. Bonyolultabbak, összetettebbek a kompozíciók, a felületen élénk mozgások, hullámzások. A határozott geometrikus és a dinamikus organikus alakzatok között lebegő, azonosíthatatlan formák, gyors, nyugtalan ecsetnyomokkal.

Mózes Katalin nem misztikus festő, távol állnak tőle az ezoterikus magyarázatok, de közel az egykor volt civilizációk kulturális emlékei, az elsüllyedt múlt maradványai. Motívumaiban és formakincsében számos hagyományt őriz, megidézi és újrahasznosítja őket.

Felsejlő lények

A Víz alatt (2017) a formák áradásával, áramlásával érzékelteti azt a gazdagságot, ami a víz látszólagos sima, üres felülete alatt húzódik meg egy kis patakban csakúgy, mint a tengerben. Az örökös megújulást szimbolizálja, a teremtés, a létezés folytonosságát. Nem azonosíthatók a mindent elborító különféle formák, talán csak egy erőteljes kontúrú hal, talán csak moszatok, algák, hínárok, de ez mindegy is, hiszen ottlétük és hangsúlyos áramlásuk, mozgásban valóságuk a lényeg. Belelátni, belevetíteni viszont sok mindent lehet, akárcsak a vízfelület fodrozódásába vagy magában a vízbe, netán a meder alján tartózkodva. Különösen a jobb oldalon mintha egy leány bontakozna ki, talán a csábító szirének egyike. A bal oldalon is különböző lények sejlenek fel, és ez megfelel Mózes Katalin szürreális, látomásokat gerjesztő képalkotási módjának, a nézők fantáziáját, képzeletvilágát ingerlő, gondolkodásra késztető, szimbólumokkal, jelekkel teli felületeinek. A víz folyása magát az emberi életet szimbolizálja, az átkelés lehetőségét különféle létmódokba (legalábbis az archaikus kultúra óta számos hitmagyarázat szerint). A képen mozgó, áramló, sodródó, több irányba haladó formák – valamik – azt a hihetetlen léptékű termékenységet jelenítik meg, ami az élet változatosságát a valóságban és a legendákban, mitológiában is jellemzi.

Mózes Katalin: Víz alatt, 2017

Mózes Katalin: Víz alatt, 2017

A kép vízszintes (a 2017-ben készült művek többsége függőleges), ez megfelel körülöttünk a vizek természetes állapotának és annak a horizontális kiterjedésnek, amit látószögünknek megfelelően érzékelünk a körülöttünk lévő természeti, tárgyi világból. Mondhatni, a realitáshoz inkább kötődnek, mint a függőleges kompozíciók, amelyekbe hajlamosabbak vagyunk metafizikus, szellemibb jelenségeket belevetíteni. A víz őserő, az élet maga és a haláltól is elválaszthatatlan. Ezen a festményen a víz nem kék, mint amilyennek általában festik, hanem áttetsző zöld, átláthatatlan fekete és szürke, mint amilyennek gyakorta látszik természetes környezetében. Egyértelműen a vízi élet fénytelítettségét mutatja, élénken elválva a tompább barnáktól, szürkéktől, visszafogott feketéktől. Központi forma, kiemelkedik a többi közül, nagyobb is náluk. Ovális, majdnem kör, ez a két ősforma, archetípus a prehisztorikus kultúrák óta az élet, a születés és a teljesség, tökéletesség, a kezdet- és végnélküliség képi megjelenítésére szolgál. Benne egy sarkára állított egyenlő szárú háromszög, vízszimbólum, női princípium, számos mitológiában a fordított háromszög a szellemi lét jelenvalóságára és az újjászületés folytonosságára utal.

A szimbolizáció fontosságát mutatja, hogy ez az élénk, oxidzöld forma a benne lévő geometrikus formákkal együtt megidézi egy azonosíthatatlan élőlény arcát (két fekete fekvő ovális a szeme), akár tengerlakó lényre, akár emberre is utalhat. Lehet egy elsüllyedt világ – Atlantisz? – képzelt maradványa akár, és körülötte a sok-sok mozgó, eltérő nagyságú, formájú alakzat az egykor volt civilizáció maradványai. Erre utal a hegyére állított fekete, feszes háromszöggel félig takart szobortöredék is. Ahogy a mandulaszemek is kivágott formák, amit beragasztás után fújt le a festő, ez a töredék test is kollázs átfestve. Az áramló víz (a festő kézmozgását követő sablonok, festések, fújások a lazúros felületen) elfedi és sodorja a pusztuló kultúra és az elenyésző vegetáció nyomait.

A kompozíció nyitott, határtalan, minden irányban folytatódhat, egy kiemelt részlet a végteleníthető egészből. Ahogy a cím is kimondja: Víz alatt.

Maga a végtelen

2016-ban készült a Mozgás, amely ugyancsak vízszintes, azaz fekvő kép, minden irányban, de különösen horizontálisan bármeddig folytatható, szinte tapintható. A bontott kék háttér maga a végtelen (amiről végeérhetetlenül képzeleg az archaikus kultúráktól a mai tudományokig az ember az univerzum megfejtése reményében – ennek a két képnek is a rejtélyek, titokzatosságok feltárása a reménybeli célja). A vízszintes helyzet a földközeliség az ég felé nyújtózó függőlegesek ellentétében. Akár az előző kép párja is lehet ez a mű, hiszen a háttér kékje, melyre a kőként fekete formák rákerültek, a vízben tükröződő ég világos, fénnyel telített kékjét is idézi, meg a víz alatti létezést is. Viszont a Víz alatt amorf, elmosódott, lebegő, kontúrtalan foltjaival, kicsi meghatározhatatlan lényeivel szemben itt a geometrikus és organikus formák nagy léptékűek, kontúrvonalak közé zártak, és mind feketék, egyetlen azonosítható és homogén felületű, a többitől alapvetően különböző arcot kivéve. Hogy ember, angyal vagy mitológiai lény-e, nem tudható. Fekvő ovális, a vízszintes alapformát követve. Színe megegyezik a festmény alapszínével, világoskék, amelyből fehérek és szürkék is felsejlenek. Felül egy kisebb sávban nagyon letompított piros, szinte rózsaszín, kis tömege ellenére meleg színként vidámságot kölcsönöz környezetének. Vékony ceruzával megrajzolt kontúrvonal fogja össze, jelzésszerű fekete vonal a stilizált szem, orr és száj. Meglepő a jelenléte ebben a közegben, ahol rajta kívül semmi nem azonosítható, és a többi, jól körülhatárolt, dinamikus, élő valamikkel szemben mintha ez a tojás-arc nem is volna élő. Csak sodródik, lebeg, míg a többiek határozottan mozdulnak valamilyen irányba.

Egy másik nagy, fekete, szabályos forma – az egyetlen ilyen a többi szabálytalan alakzat között – megakadályozza a tojásfej továbbhaladását, talán el is nyeli. A többi, nagyon is élő, mozgó, energikus alakzat között ez a kompozícióban kiemelt helyen lévő, tőlük eltérő alakzat mintha nem is létezne, vagy mintha más létállapotban volna, mint azok. Mégis, azáltal, hogy ez egy arc látványa, azaz bárki rámutathat, hogy az, ami, a kompozíció egésze a figurativitás és nonfigurativitás határmezsgyéjén billeg. Ez pedig Mózes Katalin alkotási módjának egyik alapvető jellegzetessége. A nagy, fekete alakzatok mozgó, a felületen áramló valamik, növényszerűségek, ismeretlen állatok, esetleg a legendás tengeri szörnyek, a mélység ősi ragadozói. Tőlük távolabb, körülöttük, különféle fekete árnyalatú, kontúr nélküli vízszintes, hosszú festéknyomok, valamik lenyomatai, amik még inkább a figyelem előterébe tolják a festő különös teremtményeit. Ezek a mozgó, szinte táncoló organikus alakzatok feketeségük ellenére is harmonikusak, sima, esztétikus felületük inkább vonzó, míg a gyors ecsetjárással felvitt, hosszanti vastagabb vonalakból álló, formát, alakot nem öltő lebegő valamik inkább gorombák, jelenlétük (pontosabban jelen-nem-létük) erős kontrasztot alkot a kontúrok közé zárt valamik itt-létével.

Látomásos forma

A harmadik fekvő formátumú kép tematikailag is a fenti kettőhöz kapcsolódik: Hajón (2017). Itt a víz és az ég egybefolyik, opálos szürkék, amelyekből jobboldalt inkább kékek, baloldalt inkább halvány rózsaszínek, fehérek sejlenek elő. Alul mintha egy homokpad volna, melyen fennakadt a mozdulatlanná dermedt hajó. Színben is elválik a fölötte magasodó, az egész felületet betöltő lazúros, nem egynemű szürkéktől, kevéske kéktől, fehértől. Alul tompa meleg szín, amely megismétlődik egy különös, látomásos formában. Az előtérben egyetlen nagy alakzat, maga a főtéma, a hajó, amelynek íves záróvonalai mindkét oldalon befelé forduló, arcokat idéző formákban végződnek. A hajótesten belüli térben fekete körök és háromszögek együttese.

A hajó visszatérő motívuma Mózes Katalin festészetének, különböző korszakaiban jutott fontos szerephez. A hajó az az eszköz, amivel az ember nemcsak a földet, hanem a vizet (folyót, tengert) is bejárhatja, és amellyel egyik partról átjuthat a másik partra. Legyőzi a víz hullámzásait, végeláthatatlanságát és a távolságot. Ezáltal válik az élet viharaival, viszontagságaival szembeni küzdelem szimbólumává. Csak utalhatok kiemelt jelentőségére, előfordulásaira az emberi gondolkodást megjelenítő mitológiákban, minden nép legendáriumában. Kiemelem a sokféleségből Kharón, az alvilág révészének ladikját, melyen a lelkeket szállítja a túlvilágra (az Artézi Galériában 2017-ben rendezett hasonló című kiállításon Mózes Katalin is szerepelt a témához kapcsolódó festményeivel). A hajó mint metafora, mint szimbólum nemcsak a képzőművészetnek, hanem a világirodalomnak is toposza. Jelentéstartománya igen gazdag, összetett, sokféle asszociációt kelthet (élet, utazás, egyház, életelvek és így tovább). Mózes Katalin festészete telítve van jelképekkel, allegóriákkal, kultúratörténeti utalásokkal – természetes, hogy a hajó más-más alakban, különféle külsővel visszatérő elem kompozícióiban.

Az olajfestményen megidézett hajó két oldalán a két záró alakzat mintha emberi fej volna (vagy angyalé?, vagy valamilyen vízi élőlényé?), mint középkori templomok zárókövein vagy padjaik végén a faragások. Természetesen évszázadokon át díszítették a hajótesteket, főként a hajók orrát, különféle ember- és állatfejekkel, mitológiai lényekkel, a rontó szellemek, az ismeretlen tengeri mélység lakói elleni védekezésként. A hajóorr-szobrok a hiedelmek szerint szerencsét hoztak, egyensúlyban tartották a hajót a vad viharokban, amely így nem süllyedt el. Miért ne bukkannának fel a kortárs művészetben megszámlálhatatlan antik, viking és más egyéb elődjeik után?

Végül: még egy különös arc is lebeg a hajó fölött. Mintha egy téglalapnyi helyen megnyílt volna a szürke ég, és kibukkanna a vizes, felhős közegből egy szellemarc, amely azonos tónusú a festmény legalján végighúzódó színnel („Isten szelleme lebegett a víz felett” a bibliai teremtéstörténetben). Vagy a hajósok kísértő szelleme, vagy csak egy kíváncsiskodó jelenléte ebben a közegben. Megnevezhetetlen, de kétségtelenül ott van, és kapcsolódik a hajóorr-arcokhoz, még ha térbeli helyzetét tekintve távolabb van is náluk.

Ennél a képnél hívom fel a figyelmet arra a festői technikai eljárásmódra, trükkre, ami fontos Mózes Katalin felületalakításában, és a 2017-ben csomagolópapírra festett olaj és/vagy akrilképek szinte mindegyikén megtalálható. Ami a feketére festett formák körül akár belevésett, karcolt, rajzolt fehér kontúrvonalnak tűnhet, az valójában kihagyásos vonal (a festő megfogalmazása szerint), azaz a feketék alatti rétegből kimaradó, kihagyott rész. Akár sablonból vágta ki és festette be a formát a festő, és helyezte, mozgatta rá a felületre, akár kollázs (papír, rongy, akármi), akár megfestett felületrész. Emiatt is különböznek a geometrikus alakzatok egy szigorúan véve geometrikus absztrakt mű elemeitől.

A víztémához tartozik a Tengerszem (2016) című függőleges irányú kép: felfelé törekvő forma. A képtér hagyományosan három részre tagolódik: előtér (föld), középtér (víz, hegyek) és felül az ég világos kékje lebegő, fehér felhőkkel. Ezek a nagyon tiszta vizű tavak – úgynevezett tengerszemek – gleccserek elolvadásából származtak a hegyekben. A festményen elénk táruló tájban is láthatók sötét hegyvonulatok és tiszta kék a víz is és a vízben tükröződő ég is. Látszólagos tájkép, de se nem a napfény és a levegő hatásainak kutatása (impresszionisták), se nem az emberi érzelmek kivetítése, lelki folyamatok megjelenítése (expresszionisták). Itt a természet nem menedék, nem elvonulásra csábító idilli hely. Valójában csak materiális alapelemek láthatók: föld és víz, de még utalás sincs az élő organizmusokra (fák, füvek, állatok stb.).

Nem is a tájé a főszerep. Csak háttér ahhoz a hatalmas azonosíthatatlan valamihez, ami a kép fő motívumaként az előteret uralja. A festmény aljáról magasodik fel egy hegyesedő egyenlő oldalú fekete háromszög – prehisztorikus kultúrákból itt maradt megalit építmény, talán egy dolmen vagy egy menhír maradványa (azokról sem ismert, mik voltak valójában: Napszentély, temetkezési hely, szertartások tere). A tetején fekete félkörívben súlyos tömeg, szinte szétfeszíti a kép terét, felül is és baloldalt is folytatódik. Hatalmi jelvény, fenyegető eszköz, sötét erők hordozója, valami, ami akár szétrobbanhat és elpusztíthat mindent. Az értelmezés lehetősége is tág. Kataklizma előtt vagy után?

Ismeretlenbe kerülve

A vizes képekhez, ha áttételesen is, kapcsolódik az ugyancsak 2017-ben készült nagyméretű kép, amelynek címe segíti a nézőket az eligazodásban, a művek megközelítésében: Kilépett és Visszanéz. (A Kilépett háttere vizes bázisúnak tűnik.) A kilép ige jelentése: elhagy egy helyet, egy szituációt, eltávozik, átvitt értelemben ismeretlenbe kerül. Visszanézni lehet arra a helyre, ahonnan távozott, amit elhagyott valaki. Valóságosan és képzeletben, emlékezetben is lehetséges. Ha felidézzük a Mózes Katalin héber betűs imakönyvekre festett munkáiról írottakat, össze kell kapcsolnunk ezt a két képet velük abban az értelemben, hogy a Kilépett és a Visszanéz is emlékezés a festő családjának sorsát meghatározó holokauszt-élményre, azokra a rokonokra, akiket erőszakkal léptettek ki a saját közegükből, lágerekbe, munkaszolgálatra vitték őket a visszanézés, visszatérés reménye nélkül.

Mózes Katalin: Visszanéz, 2017

Mózes Katalin: Visszanéz, 2017

Mindkét mű meghatározó eleme a sakktáblát idéző háttér, azok a fekete négyzetek, amelyek a kétezres évek eleje óta gyakran visszatérnek Mózes Katalin munkáin. Városfalakra, utcákra, épületekre is utalnak, az épített környezetre. A Visszanézen egyértelmű a két arc: a hátrébb levő sapkásét részben takarja egy leegyszerűsített, sematikus fejforma, benne csak két élesen világító mandulaszem. A mögötte lévő, nem ennyire absztrahált fejen díszes ornamentika a szem, más-más formájúak. A keskeny száj erőszakos. Mintha színpadi szereplő volna vagy panoptikumfigura, akinek nincs igazán kapcsolata az előtte lévő jelenésszerű arccal. A nyújtott ovális fejforma mellett egy nyomtatott lap, szinte olvasható sorokkal, lent jobbra, a forgó gömbnek ható testben is szövegtöredékek, újságrészletek. Az eltávolodó időt idézik meg, utalások az elmúltra.

Más kollázselemek is fontosak a felületalakítás szempontjából, főként a két arc bal oldalán a homokszínű csomagolópapír és a festett fekete négyzetek hatását megbontó amorf, lebegő, hullámzó valamik (lángok maradéka, füst). Ezekhez a festő függönyrojtot használt, a lenyomatuk kelti a nézőben a mozgásélményt. A néző szempontjából mindegy, milyen technikai megoldás következménye az a feszültség, ellentmondás, ami a nagy, homogén, egysíkú geometrikus alakzatok rendezettségét kikezdi a bizonytalan, azonosíthatatlan hullámzásokkal. Ezek szorongást is kelthetnek, hiszen nemcsak a papírokat égethetik el, hanem az embereket is.

A Kilépettben játékos elemek oldják a nyomasztó közeget. Ráadásul ezek pörgő, mozgó alakzatok, életet visznek az elidegenedett és távolodó, homokszínű és fekete négyzetek kontrasztjára épülő, a kép felületének nagy részét kitöltő formába, amelyet a kihagyásos technikával létrehozott látszat-kontúrvonal emel ki és különít el a vizes kék, kékesszürke és fekete kockák összekapcsolódásából álló háttérből. A fő forma stilizált emberalak is lehet, táj is, térkép is, behálózott útvonalak. Vagy talán a különféle mitológiákban elsüllyedt világok egyike. A valaha volt (sosem létezett) Boldogság szigete? Netán a rejtélyes Atlantisz maradványa, amelyeket Platón csaknem két és félezer éves dialógusai óta elszánt kutatók és kalandorok próbálnak újra meg újra megtalálni? (Utoljára tavaly nyáron Dél-Amerika és Gibraltár partjainál is felfedezték az óceánban, Poszeidón birodalmában az ősi város, a templomok maradványait.) A modern művészek a jelképek és szimbólumok közül szívesen alkalmazzák azokat, amelyek racionálisnak vélt korunkat összekötik az archaikus kultúrák legendáival, hiedelmeivel.

Mózes Katalin titokzatos világában a jelek rendszeréhez bonyolult jelentések társulnak. A Kilépett és a Visszanéz emlékek idézése, és nemcsak a festő tudatában őrzött személyes, családi emlékezetre utalások kapnak helyet bennük, hanem a tudattalanban őrzöttek is, amelyek ma is (és valószínűleg örökké) részesei maradnak az emberi gondolkodásnak.

A fekete szimbolikája

E két kép kapcsán írok arról, hogy Mózes Katalinnál 2017-ben is a legfontosabb, leggyakrabban használt szín a fekete. (Természetesen 2016-ban és 2017-ben is készültek színes akvarellek. Voltak időszakok, amikor a vörös volt a domináns színe, a vörös különböző árnyalataiban ragyogtak a festményei. Például: Nem a szomszéd, 2006.) Ellentétben az európai kulturális hagyományokkal, nála a fekete nem a gyász színe, és elsődlegesen nem a halálhoz kötődik. Az ókori egyiptomiak számára ez a szín az újjászületést jelképezte. Szimbolikája összetett: titok, homály, ismeretlen egyrészt, tekintély, erő, komolyság, elegancia másrészt, és szomorúság, melankólia, árnyék, kedélytelenség is. A színelméletek nem is tekintik színnek, hanem a fehérrel és a szürke árnyalataival együtt semleges színűnek tartják. A fekete egyáltalán nem vagy csak nagyon gyengén veri vissza a fényt. Goethe színelméletének központi színei a fekete és a fehér (Mózes Kataliné is, anélkül hogy írásban megfogalmazta volna, ám a munkáiból sugárzik). Ez a két szín Goethe szerint a sötétség és a világosság tulajdonságain alapul, és közöttük található minden szín, azaz a fekete és a fehér között lüktet az egész világ.

A fekete tehát a színek hiánya, ezáltal az ürességet, az ősi űrt reprezentálja. A semmit. Abban az értelemben, ahogy József Attila írta: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” (Reménytelenül)

Mi ez a semmi? Egyáltalán van olyan, hogy semmi vagy mindig van valami? A megfoghatatlan, a káosz, a létezés előtti vagy utáni állapot? Az ismeretlen? A hiány?

Mózes Katalin festményei – és ez fokozottan igaz a 2016-ban és 2017-ben festettekre – tele vannak valamikkel: jelekkel, szimbólumokkal, attribútumokkal, konkrét formákkal, geometrikus és organikus alakzatokkal, kollázstöredékekkel, mindenfélékkel. És mégis: a feketéi bizonyítják, hogy a semmi nemcsak filozófiai, metafizikai probléma, hanem adott esetben a teremtés – mű létrehozás – során a festőnek is meg kell küzdenie a valami és a semmi abszurditásával, ellentmondásaival.

Abszurd és szürreális

Mózes Katalin: Nem tudok hegedülni, 2017

Mózes Katalin: Nem tudok hegedülni, 2017

A legújabb festmények között két önarckép is található: az egyik: Nem tudok hegedülni (2017, olaj, akril, papír, 112 × 86) és a Cerberus és én (2017–2018, olaj, akril, papír, 115 × 86). Mindkét mű abszurd és szürreális, nagyon is illeszkedik az előzőekben bemutatottak hangulatához, atmoszférájához. A Nem tudok hegedülni lazúros hátterű, foszlott szélű, szabálytalan lüktető mozgásokkal. Felül a fekvő nyújtott ovális forma egyszerre arc és a hangszer teste. Ez a fajta metamorfózis, alakváltás is Mózes Katalin képalkotó jellegzetességei közé tartozik. A cím utal az életrajzi vonatkozásokra is. A kép nagy részén egy jobbra forduló felemelt kar, ami különös arcban végződik. Lehet kutyafej, kesztyűbáb, felfelé fityiszt mutató ujj, játékos, groteszk és ironikus egyszerre.

Mózes Katalin: Cerberus és én, 2017-2018

Mózes Katalin: Cerberus és én, 2017-2018

A Cerberus és én egy hatalmas disznószerű sötét lény, mellette jobbra vékony figura magasodik, stilizált fején egy szemmel és depresszív, éles szájvonallal. Nem kétséges, ez a festő önmaga, öniróniával, csúfondárosan megjelenítve. Ez a felfuvalkodott, fenyegető lény megidézi Max Ernst hatalomittas szörny Celebesét. Nem véletlenül. Mózes Katalin számára fontos Max Ernst szürreális, dadaista vizuális elemekből teremtett mitologikus képi világa, és ha közvetlen hatásról nem beszélhetünk is, de hasonló szellemiségről igen. Az óriás Celebes mindkettejük festményén a pusztítást, pusztulást képviseli, a destruktív erőt. Ernstnél egy fej nélküli meztelen nő ellensúlyozza a szörnyeteget, Mózes Katalinnál önmaga szinte testetlen alakja és fehér fénnyel körbevett arca. Cerberus amúgy az alvilágot őrző három kutyafejű, mitológiai lény, aki bárkit beenged az alvilág, a pokol kapuján, de onnan senkit sem enged ki. Hatalmas termetét apjától, egy óriástól örökölte, és csak Hádésznak, az alvilág istenének sikerült megszelídítenie. Eszén csak Orpheusz járt túl, aki zenéjével (lásd a másik képen a hegedűt) elandalította a szörnyeteget. A halál ezen az áttételes módon és mégis nyilvánvalóan van jelen az önarcképeken. Vallomás a művésztől: identitásában jelentős helye van nemcsak az életnek, hanem a halálnak is (a 2017-ben festett képek jelentésrétegeiben ennek meghatározó szerepe van). Mózes Katalin önazonossága elválaszthatatlan ettől.

2011-ben homokszínű kartonlapra ragasztott egy rongyolt szélű, hirdetésekkel teli régi újságpapírt, és arra ecsettel, olajjal festette meg Fehér önarcképét. A fehér arc fehér kartonból van kivágva, fehér olajfestékkel maga a kedves, fiatal, elmosolyodó arc és feketével a haj, a figyelő szemek. A homoksárga háttér természetes és semleges meleg szín, földszín. A fekete és a fehér az egymástól legtávolabb eső két szín a világossági és sötétségi skálán, nagy közöttük a kontraszt. Ezt az ellentétet tompítja a háttér meleg homoksárgája. Ez az önarckép benne van a realitásban, mint ezt a ma már szinte humorosnak ható hirdetések is alátámasztják jól olvasható módon a kedves és esztétikus arc körül. Ez maga az élet, a hétköznapi lét és nincs telítve olyan egzisztenciális szorongásokkal, mint a 2017-ben festett két önarckép.

Mózes Katalin: Lények, 2017

Mózes Katalin: Lények, 2017

A 2017-ben készült művek közül egynek a címe Lények. Valójában többnek is lehetne ez a címe, főleg azoknak, amelyek címükben is tartalmaznak mitológiai utalásokat (például Poszeidón). Mózes Katalin festészetében a kétezres évek eleje óta főszereplők az úgynevezett lények, akik gyakran az embereket helyettesítik. A háttér a homokszín csomagolópapír. Ha horizontális irányban jött volna létre a kompozíció, a végtelen sivatag magányát idézné. Így, hogy vertikális, azaz álló kép, a figura mintha felfelé törekedne a végeláthatatlan semmiben. Lebeg és eldönthetetlen, hogy érkezik-e éppen valahonnan vagy távozik – de most még jelen van különös mivoltában. Rejtélyes, de nem hátborzongató szörny, feketesége ellenére sem ijesztő, inkább furcsa teremtmény. Rokonai a határtalan emberi fantázia mitikus lényei, legendák szereplői vagy akár a földönkívüliek, a kortárs ufók. Jellegzetesen Mózes Katalin-i figura, geometrikus és organikus formákból szerveződött, és ami kontúrvonalnak látszik, az a kihagyásos képépítési mód következménye. Másik papírokból kivágott sablonokból alakult, többdimenziós teste, akrillal festve nem mechanikus, hanem a szokásos lazúros módon, finoman áttetszenek az egymást fedő festékrétegek. Mintha ez a festő által kitalált lény a mi kultúránkban már nem létező közös mitologikus lények hiányát volna hivatott pótolni, megőrződött valahogy a festő tudattalanjában, és most már festménnyé tárgyiasulva közös hiedelemvilágunk részesévé válhat.

Rejtett érzelmek

A Poszeidón fekvő kép, mint azok, amelyekről az elején írtam. Ez természetes, hiszen a vízhez kötődik, ezért is kék a háttér, az alap színe. Többféle kék veszi körül a fekvő (vagy inkább elterülő) figurát, a tizenkét olimposzi isten egyikét, a lovak teremtőjét. Sokarcú lény, Mózes Katalin nem az erőszakos, pusztító énjét mutatja meg, hanem a rejtett érzelmek birodalmának archetípusát, akiben együtt van jelen szépség és szörnyeteg, mély érzelem, fájdalom és elfojtott harag. Intenzív, potens lény, ez a festményen azáltal is hangsúlyozódik, ahogy betölti a teret, ahogy szétárad a vízben, amely felett hatalma van. Markáns profilja, erőteljes orra is férfiasságát emeli ki. A fején egy kollázs: egy újságpapírból kivágott reklám, rajta öt könyv címlapja.

Mózes Katalin: Poszeidón, 2017

Mózes Katalin: Poszeidón, 2017

Poszeidón az ösztönök, az érzelmek, a tudattalan metaforája, semmilyen intellektuális tevékenységére nem utalnak a róla szóló legendák. Mózes Katalin festészetében fontos szerepük van a könyveknek, ő maga több korszakában is festett olyan képeket, amelyeknek főmotívuma a könyv, ezek mellett rendszeresen fest régi könyvlapokra, imakönyvlapokra. Ehhez az istenséghez kötni a könyveket egyszerre profán és groteszk, és persze valamiféle idealizálás is. A tenger cölinkékjében zöld organizmusok szövődnek. A végső fedőfesték színe itt is fekete, ám a fekete alól áttűnnek az alatta lévő színes festékrétegek, alul a fehérek. Ez a réteges festésmód jelentősen módosítja a nagy tömegű feketék hatását.

Könyveket vagy talán egy egész könyvtárat őriz egy aggódva előrehajoló angyali tisztaságú lény. Szeme ragyogó ugyanolyan égkék, mint a meztelen vállai körüli áttetsző ég vagy víz. Az Őrző (2017) akár egy múzsa is lehet, a művészetekhez, itt a könyvekhez kapcsolódó lény. A múzsák az Olimposz alatti síkságon élnek, de mindenütt jelen vannak és mindenről tudnak. (A görögök a mítoszt, amelyből Mózes Katalin is lényeket, hagyományokat merít, a múzsák által kinyilatkoztatott igazságnak tekintették.) Az emlékezés istennőjének lányai, a könyvek az emlékezés megtestesítői; Mózes Katalin festészetében az emlékezésnek kulcsszerepe van. A kilenc múzsa közül a legtöbb szorosan kapcsolódik az íráshoz, a költészethez, bármelyikük lehetett mintaadója a festőnek. Mintha attól a hatalmas fekete organikus lénytől védené a pusztulásra ítélt kultúrát, aki a kép jobb oldalán magasodik. Formáiból ítélve élőlény, szinte kitüremkedik határai közül, ki tudja, meddig képes még növekedni, duzzadni. Lény ez is, az ismeretlen kisgömböc, aki képes elnyelni mindent maga körül. Itt a feketék fenyegetők, szorongást keltők, de még náluk is fenyegetőbb az a két rozsdavörös vonal (pasztellkréta), amely alulról indulva eleinte párhuzamosan halad, majd váratlanul kettéágazva a jobb és a bal térfélen halad tovább.

Elmenekülés

Szomorú, magányos lény az Űzött kollázs testű állatfigurája (a festő szerint kutya, szerintem csikó, de ennek a kép lényege szempontjából nincs jelentősége). Feje és nyaka azzal a technikai eljárással készült, amit gyakran használ az alkotó 2017-ben létrehozott munkáin: egy csipkefüggöny rajzainak lenyomata szélfútta hosszú szőrzet képzetét kelti, a valahonnan elfutás, elmenekülés megerősítéseként. Talán annyi személyes megengedhető, hogy Mózes Katalin olyan kutyatulajdonos, akinek mindkét kutyája kidobott, űzött lény volt, amíg be nem fogadták őket. Természetes, hogy a kutyák is állandóan visszatérő szereplői műveinek. Állatai még az embereknél is kiszolgáltatottabb lények.

Szénnel rajzolt nagy testű kutya a 2018-ban készült 1926 című festmény fő figurája, aki bal felé lépked a bonyolult térben. Fejét egy sokszög, homok-kék-fekete színű méretes doboz takarja. Előtte egy zsebre dugott kezű, nyugodt testtartású barna öltönyös férfi figyel kifelé a képből. Aránytalanul kisebb, mint a körülötte lévő alakzatok, kiemelt téri helyzete és gondos öltözéke azonban jelzi fontos szerepét, jelenléte hangsúlyos mivoltát. Mellette, de tőle előbbre hosszú sötét téglatesten mozgó, hullámzó valamik (itt is, hasonlóan több 2017-ben készült festményhez, ezt a hatást a függönyrojtok felületen hagyott festett nyomaival éri el az alkotó). Mintha beállított színpadi jelenet volna az egész kompozíció, tele sok irányú mozgással. Az egymáshoz kapcsolódó nagy geometrikus formák is instabilak, mintha összedőlne előbb-utóbb ez az egész ellentmondásos groteszk kártyavár. Kérdéses, hogy a kutyának sikerül-e időben elhagynia ezt a fura szerkezetű térséget. A férfi, aki egyértelműen embernek azonosítható, lehet, hogy mégsem élő, csak lenyomat, árnyék, emlék? A kép címe azért 1926, mert a kollázselem egy 1926-os újságból származik. (Véletlenül – állítja a festő, az értelmezőnek pedig az a dolga, hogy összefüggéseket keressen. 1926-ban jelent meg Kafka A kastélya.)

Mózes Katalin: 1926, 2018

Mózes Katalin: 1926, 2018

Kibillentettség

A 2016–2018-as új művek formális-kompozicionális jellege és szimbolikus-figurális értelmezése szervesen kapcsolódik az előző időszakokban készült művek stiláris és szellemi jegyeihez. Bővülnek azonban a vizuális élmény forrásai (például mozgások ritmusa, az egyensúly és kibillentettség érzése, a sötétebb és világosabb részek elhelyezkedése a felületen, a kettős ábrák sűrűsödése). Újabb kihívások a látványt nemcsak érzékelni, észlelni, hanem kognitívan értelmezni is akaró néző számára.

S. Nagy Katalin


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2018. január–februárban, Budapesten | A reprodukciókat Kováts Dániel és Mózes Katalin készítette

2 hozzászólás
  • Deutsch Tiborné írta:

    Katám! Nagyon örültem, hogy ismét olvashatom élvezetes soraidat.Köszönöm, hogy általad megismerhetek sok csodás művészi alkotást.

  • Sándor Éva írta:

    Nagyon megörültem ennek az izgalmas írásnak. Érzéseket, vágyakat, emlékeket, félelmeket idéző alkotások gondolati hátterét ismerhettem meg benne.
    Mózes Katalin képei mindig megérintenek. Láttukon főként érzelmek kavarognak bennem. Ez az írás az érzések élményét mélyen átélt, megértett üzenetekké változtatta bennem.
    Köszönöm szépen Kata!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *