Lények #5

Ló-lényekről

A lovak a legkedvesebb állataim falusi gyerekkori élményem, urasági kocsis nagyapám lovai óta. Igaz, hogy második amszterdami utam, 1989 utántól az elefántok is a kabaláim, a 60. születésnapomon örökbe is fogadtak számomra egyet az Állatkertben. Nagyon kedvelem a delfineket, a kutyákat és persze nagyon sokféle madarat is. Ám a ló az valami egészen más: a legszebb, a legharmonikusabb, legszabadabb teremtmények egyike – azzal együtt, hogy háziasítottuk, munkába fogtuk, szolgálatunkba késztettük őket. Mozgásuk lenyűgöző, érzékenységük szinte felfoghatatlan. Hosszú, bonyolult életem legcsodásabb élményei között őrzöm a Dráva parti lovaglásokat és más, velük való csavargásokat. Mai korlátozott mozgásomban sok vigaszt nyújt a lovaglások, evezések, táncolások és a végeérhetetlen hegyi, tengerparti gyaloglások megidézése.

Persze hogy nem a lovakról fogok írni, hiszen a 20–30 ezer évvel ezelőtti barlangfestészet, sziklarajzok óta Franz Marcig, Ferenczy Károlyig, Mariniig állandóan jelen vannak a képzőművészetben. Ez az esszésorozat nem valódi állatokról, hanem képzeletbeli változataikról szól, most is a ló-lényekről lesz szó. Néhány kedvencemet azonban kiemelem a több tucatból, mielőtt a ló-lényekről szólnék.

A legelső kedvenceim a görög vázákon láthatók. Az úgynevezett Francois-vázán hat sávban egymás fölött és körben filmszalagszerűen Thészeusz és Akhilleusz történetei. Fölülről a második sorban az elesett Patroklosz tiszteletére rendezett kocsiverseny a szinte repülő fekete lovakkal. Kr. e. 570 körül készült, Ergotimosz fazekas és Kleitiász festő impulzív alkotása. A görögök híres lótenyésztők voltak, a legtökéletesebb lóábrázolásokat is ők hozták létre a klasszikus Athénban, a Pantheon utolérhetetlenül harmonikus szép frízén. Egy római kori monumentális bronz lovas szobor az európai városokban nagy számban felállított hasonló témájú szobrok közül a számomra legkedvesebb: Marcus Aureliust, a II. századi filozófus császárt ábrázolja, kétszeres életnagyságban. 1558 óta áll a Piazza Campidoglión, a tér tervezőjének, Michelangelónak köszönhetően (pontosabban most a másolata, az eredeti a Plaza Nuovóban). Nagyon sokszor csodálhattam meg, hiszen tizenhétszer jártam Rómában, és volt, amikor többször is elzarándokoltam a térre (amikor pedig 2002 októberében a Vittorio Emanuelében Farkas István-kiállítást rendezhettem, naponta mentem el előtte). Meg kell még említenem Donatello Gattamelata zsoldosvezérről készült méltóságteljes emlékművét (Padova, 1447–1453), ló és lovasa elválaszthatatlan egységben lépked. Kihagyhatatlan a kínai Tang-dinasztia uralkodása (600–900) idejéből a múlt század fordulóján vasútépítéskor előkerült mázas cserépfigurák közötti gyönyörű, erős lovak megidézése: némelyik áll, figyel, mások vágtáznak, ugranak, sörényüket rázzák, bizony isten, sugárzik belőlük az élet.

Kellene szólni az Apokalipszis lovasairól, négy lováról, amelyek az újszövetségi Jelenések könyvében a végítélet előjeleként szerepelnek. Ábrázolásuk a középkorban rendkívül népszerű. Számos képi megjelenítésük közül Dürer 1497–1498-ban készült fametszetei a legkiemelkedőbbek. Egyszerre adta ki latinul és németül, óriási sikere volt az igényes, újszerű műnek. Nincs olyan „lovak a képzőművészetben” témáról szóló jelentős elemző tanulmány, amely ne hivatkozna Leonardo lovas szobrára és lovakról készült energikus tanulmányrajzának tökéletes anatómiai formáira. A művészettörténet-tankönyvek gyakori szereplője Eugène Delacroix Villámlástól megrettent lova (1829, akvarell, Budapest, Szépművészeti Múzeum).

Franz Marc: A nagy kék lovak, 1911

Franz Marc: A nagy kék lovak, 1911

Nincs itt lehetőség szaporítani a példákat Anthonis van Dycktól Degas lóversenyein át Chagallig, de Franz Marc kék lova (1911 k. Berlin, Bernhard Koehler-gyűjtemény), kék lovai (A nagy kék lovak, 1911, olaj, vászon) és vörös lovai (1911, olaj vászon, Essen, Museum Folkwang) kihagyhatatlanok. Misztikus, spirituális lovak ezek, Marc ideáinak megtestesítői. Mondhatni: szellemi rokonságban az elsőként említett görög váza mitologikus lovaival.

A kígyófarkú hippokamposz

Hippokamposz-szobor

Hippokamposz-szobor

A hippokamposz vízen és víz alatt nagy sebességgel úszó, lótestű, uszonyos, kígyófarkú lény. A föníciai és a görög mitológiákban gyakori szereplő, rajtuk ülve ábrázolták a tengeri isteneket. A görög világ a borzalom, gonoszság, kegyetlenség igen változatos képzelt alakzatait teremtette meg (mint ahogy erről például UmbertoEco A rútság története című gazdagon illusztrált művében is olvashatunk). A hippokamposzokat nem ijesztő, emberfaló lényeknek jelenítették meg, mint ezt a 2600–2300 éves vörös és fekete alakos görög vázák is bizonyítják. A klasszikus görög márvány domborműveken magasra tartott fejük, két, izmos mellső lábuk, gondosan kivitelezett patáik és feszes testük nem különbözik a számos mitológiai csatajelenetet ábrázoló domborműveken (British Museum, Louvre, Berlin, Athén) látható idealizáltságukban is reális lovaktól – csak nekik nincs hátsó két lábuk, hanem hosszú, erőteljes, gyors mozgásban lévő hatalmas kígyófarokban végződnek. Kettős lények: a bátorság, az akarat megtestesítői és Poszeidón tengeristen egyik mellékneve is hippiosz (hüpposz jelentése: ló), sokszor ábrázolják halfarokban végződő lovon.

Poszeidón hippokamposzon lovagol

Poszeidón hippokamposzon lovagol

A néreiszeket vagy másként nereidákat is láthatjuk együtt ló-kígyó lényeken (kedvencem Münchenben a Glyptothekban van kiállítva). Thétisz tengeristennő rajtuk lovagol a görög vázaképeken. A kis-ázsiai Lüdiai Királyságból, a Kr. e. VI. századból került elő egy hippokamposzon lovagló aranyfigura. A libanoni Türoszból Kr. e. IV. századból származó fémpénzeken Melkart isten lovagol a tengerben egy kígyófarkú lovon, mellette delfinek úszkálnak. Római mozaikpadlókon is gyakran ábrázolták, amint két mellső lábával vágtat, izmos lóteste megfeszül és kígyózó, tekergő, hullámzó farka is segíti az előrehaladást. Együtt szerepelnek Poszeidónnal, aki kantárszáron vezeti (például Epheszoszban az úgynevezett Terra Házban). A középkori térképeken elképesztő teremtmények leselkednek a hajókra és horgászokra, köztük hippokamposzok is, még a XVI–XVII. századból is. Csak a XVIII. században tűnnek el, amikor egyre többen vallják be, hogy tengeri szörnyek nincsenek. A híres római Trevi-kúton (XVII. század) tritonok láthatók, amint éppen hippokampuszokat szelídítenek.

Jelenkorunkban népszerű szereplői a fantasy irodalomnak és filmeknek (például Percy Jackson: Szörnyek tengere).

A szerencsét hozó egyszarvú

Vannak, akik ma is hisznek abban, hogy az egyszarvú (unikornis, görögül moncerosz) nem a fantázia teremtménye, hanem létező élőlény. Általában vörös lófeje, fehér lóteste, fehér őzlába és oroszlánfarka van, homloka közepén hegyes egyenes szarv. A görögök szerint Zeusz, amikor még csak udvarolt későbbi feleségének, Hérának, neki ajándékul teremtette e selymes, gyönyörű sörényű hófehér lovat homloka közepén a csodaszép csavart szarvval. Héra Unikornisnak nevezte el, kényeztette, tenyeréből itatta. Amikor tündöklő csikója megszületett, azt a szűz istennőnek, Pallasz Athénénak ajándékozta (íme, a Szűz Mária-történet előképe). Ókori szerzők is emlegetik, van, aki szerint Indiából, mások szerint Afrikából származik. Kínában gilinnek nevezik, ott fehér színű, zöld vagy tarka. Jorge Louis Borges szerint a kínai egyszarvú nem ló-, hanem szarvastestű, csak a patája olyan, mint a lovaké. Jóindulatú, erényes, szerencsét hozó lény, akár ezer évig is elélhet. A kínai egyszarvú a négy szent állat egyike a sárkány, a főnix és a teknősbéka mellett. Már a Kr. e. IV. és III. század óta gyakran ábrázolták őket, a különböző időszakokban mindig másként, más tulajdonságukat hangsúlyozva. A buddhisták máig tisztelik, mert óvatosan járkált a fűben, és nem taposott el más élőlényeket. A japán egyszarvú felismeri a bűnösöket. Természetfeletti erővel rendelkezik, egyetlen szarvában gyógyerő. Plinius szerint Indiában hosszú, fekete szarva miatt vadásznak rá. Az Ószövetségben is szerepelnek a zsoltárszövegekben. A római és a bizánci padlómozaikokon számos vadállatot és háziállatot örökítettek meg, az egyszarvú azonban meglehetősen ritka (például az V. században a konstantinápolyi Nagy Császári Palotában). A középkori bestiáriumok is számos alakváltozatukat őrzik, gyakran lovagok sebesítik meg, amint egy meztelen szűzlány ölében pihenteti fejét, hosszú, aranyló csavaros szarvát (például British Library, Rochester Bestiary).

Unikornis egy középkori bestiáriumban

Unikornis egy középkori bestiáriumban

A középkorban különösen a németeknél díszítették az egyházi és a nemesi palotákat velük (Einhorn németül, meggyőződésük volt, hogy régóta a Harz-hegységben élnek, akár ezer évig is). A német Mária-kultuszban alakjuk szorosan összefonódik Szűz Máriáéval. A keresztény művészetben miniatúrákon és textil faliképeken népszerű élőlény. A hiedelem szerint, ha egy szűz lány áll elébe, megszelídül, és fejét a lány ölébe hajtja. Kialakult egy képtípus: Szűz Mária az elzárt kertben (hortus conclusus) ül, ölében a kis fehér lóhoz hasonlatos egyszarvú (a colmari Musée Unterlindenben látható Schongauer köréből származó oltárképen az Angyali üdvözlet-jelenet helyettesítéseként). A XV. században készült kéziratos és nyomtatott könyvekben is visszatérő szereplő mint a szüzességre utaló attribútum. Pisanello érmein is jelen van.

Jelentheti a férj szerelmét is felesége iránt. Ennek legszebb példánya Párizsban a Musée Clunyben kiállított gótikus faliképsorozat, a Hölgy az egyszarvúval (1503–1513), mely egyben az öt érzék allegorikus ábrázolása. Flandriában szőtték. A saját kultúránk számára is közvetít tartalmakat a maga szimbolikus nyelvén. Az eredetileg nyolc falikárpitból hat maradt meg. A legtöbbet reprodukált, így a legismertebb a Látás, középen ül a fiatal, nemes arcú hölgy, jobb oldalon a hosszú csavart szarvú unikornis két mellső lába gyengéden rátámaszkodik a női ölre, súlyával nem nehezedik rá, áhítatosan és nagyon kedvesen néznek egymásra. A szelíd és még jellegzetesen gótikus arcú leány kezében tükröt tart, amelyben az egyszarvú feje látható. Bal oldalon ül a képből kifelé figyelő oroszlán, a megrendelő, Jean le Viste címerzászlaját tartva a magasba. Mögöttük két virágzó fa, alattuk zöld, ovális föveny apró izgő-mozgó négylábúakkal. Mintha a paradicsomi kert egy darabkája lebegne a vörös, meleg, virágokkal teli kárpiton, amelybe sokfajta mezei virágot és kis díszítő állatokat szőttek bele a flandriai mesterek. A középkori szokásoknak megfelelően mindegyik megjelenített élőlénynek szimbolikus tartalma is van. Idill és érzelmek áradása. Nyugodtabb, mint a sorozat többi darabja, kevesebb a szereplő is, és az unikornis és a fiatal szűzies nő közötti titokzatos kapcsolat, szelíd egymásra figyelés a kompozíció lényege.

Hölgy az egyszarvúval - Látás (gótikus faliképsorozat részlete)

Hölgy az egyszarvúval – Látás (gótikus faliképsorozat részlete)

Sokakat megihletett ez a középkori falikárpit-sorozat, nemrégiben is készült regény is, film is a megszőtt történet alapján. A XV. század legvégén készült Vadászat az unikornisra című falikép-kompozíció nem az érzékek allegorikus bemutatása, mint a különlegesen szép, gazdag flandriai falikárpit. Ennek pogány (a szűzlány megszelídíti a vadállatot) és keresztény értelmezése (az unikornis Krisztus alteregója) is ismert.

Négyszer zarándokoltam el megcsodálni 1981 és 2002 között a falikárpit-unikornist, ezt a szövés, a színek misztériuma miatt emelkedett, fenséges, rendkívül igényes tartalmi és kivitelezésű művet. A legkedvesebb egyszarvúm azonban egy suta, ügyefogyott, megmosolyogtató lény a szicíliai Otrantóban egy mozaik templompadlón a XII. századból, mely egy enciklopédia részét alkotja. Esetlenségével, egyszerűségében lenyűgöző.

Francesco del Cossa freskója

Francesco del Cossa freskója

A reneszánszban a zodiákus jegyeket görög-római istenábrázolásokkal kapcsolták össze, ezeken láthatók egyszarvúak is (például a Palazzo Schifanoiában Francesco del Cossa freskóján Pallasz Athéné kárpitborítású diadalszekerét vontatják). A reneszánsz díszítőművészet is kedvelte a legendás lényeket a textíliákon, hímzéseken, kályhacsempéken, köznapi tárgyakon, így a varázslatos szépségű unikornisokat is. A barokk végéig a kerteket különleges mitikus helyeknek tekintették, telerakták mitológiai alakokkal, állatokkal, közöttük egyszarvúak szobraival is. Az ágaskodó unikornis népszerű címerállat (például az Almássyak noszvaji kastélyában ma is látható, Eger város és cseh, német települések címerében ma is használatos). Még az 1700-as években is hittek létezésükben és abban, hogy a szarvából készült por gyógyító hatású. Itthon is számos gyógyszertárat róla neveztek el (például 1772-ben Debrecenben az „Arany Egyszarvút”). A XVII–XVIII. századi magyar református egyházközségek úrasztali terítőjének kedvelt díszítője.

A XIX. századtól főként úgynevezett „spirituális képek” szereplője a szellemerő ősi szimbólumának tartott, fehér lóhoz hasonlatos lény, amelynek szarva az ezoterikus hit szerint a mindenség, az univerzum középpontja felé csavarodó spirális a legfőbb célra irányulás jelképeként. Valójában láthatatlan lény, a legenda szerint csak az láthatja meg, aki képes az elmélyült csendre. A modern művészeket megelőző szimbolisták festményein újra megjelenik az unikornis. Gustave Moreau több olajképén is szerepet kap (például 1885-ben), mitikus alakja erősen erotikus töltetű. Az unikornis elbűvölő érzéki természetéről sokan sokfélét írtak (Borges is).

Mivel az egyszarvú a mitológiában a szabadság, a tisztaság, a szépség és a remény szimbóluma, napjainkban is készülnek unikornist megjelenítő köztéri szobrok, ám ezek közel sem olyan titokzatos spirituális lények, mint a világ szinte minden táján keletkezett legendákban előfordulók. A mai populáris kultúrában is jelen van, de közel sem olyan népszerű, mint például a kentaurok. Néhány fantasy regényben szerepel (Peter S. Beagle: Az utolsó egyszarvú).

A fénynél is sebesebben

Az egyik legnemesebb mágikus lóféle a Pegazus (görögül Pégaszosz, jelentése: forrásló). Ezt a fehér vagy fekete szárnyas lovat Poszeidón, a tengeristen alkotta meg háromágú szigonyából. A görög istenek kedvelik a lovakat, Héliosz napisten szekerét szélsebes lovai húzták az égen, Árész, a háború istene mindenhova lovon járt. Pegazus az erő, a szabadság, az elegancia jelképe, kitartó, határtalanul bátor, tüzes parazsat evett. A fénynél is sebesebben tudott szállni, szimbolizálva, hogy képesek vagyunk kilépni a tér és az idő fogságából. A költők szent lova, a poéták rajta lovagolva törnek az ihlet és az ég felé. Az európai kultúrában a költészet, a tiszta eszmeiség, az ihlet megtestesítője, Danténál a költészet szárnyalásának jelképe. Pegazus a Helikon-hegy oldalából fakasztotta patájával a múzsák forrását. Szolgálja az isteneket, Zeusz mennydörgést okozó villámait is ő szállítja. Csillagként jelen van az északi égbolton. A kelták és a druidák fehér lova is hasonlít a Pegazusra. A magyar mitológiában ő a szárnyas Táltos Ló, a Nap és a Tűz élteti, és a hátán lovagolva át lehet járni a különböző világok között. A legtöbb kultúrában csak tiszta lelkű emberek szállhatnak fel a hátára.

Pegazust ábrázoló domborműves kőtábla Tarquiniából

Pegazust ábrázoló domborműves kőtábla Tarquiniából

Számomra a legkedvesebb ló Tarquiniából, a Királyné Oltáráról származik a Kr. e. IV. századból. Valószínű, hogy Pegazust ábrázoló domborműves kőtábla. A hellenizmus jelentős hatása érzékelhető ezen a rendkívül igényes etruszk alkotáson, mely egy nagytemplom maradványai közül került elő, eredetileg a templom (Ara della Regina) homlokzatát díszítette. Szellemi rokona az ősi etruszk temetővárosban, a Monterozzi-nekropoliszban feltárt, különlegesen szép falfestményeknek. Ennek a kettős szárnyas lovat ábrázoló terrakottaszobornak Etruriába áttelepült görög művészek lehettek az alkotói. Nemes, elegáns, kifinomult lovak, akárcsak a Chiusi környékéről az úgynevezett Cusuccini-kriptában látható legrégibb etruszk falfestményeken szereplő lovak, melyeket fiatal fiúk hajtanak. Nyilvánvaló, hogy a mitologikus Pegazus létezésében ugyanúgy hittek, mint a mindennapi lovakéban.

Görög vázákon, fekete és vörös alakos amforákon és tányérokon is szerepelnek, de közel sem olyan népszerűek, mint más fantázialények, mint például a félig ló – félig ember kentaurok. Leginkább a Bellerophón-legenda szereplőjeként jelenítik meg, Bellerophón a szárnyas ló segítségével győzte le az amazonokat és az oroszlán-kecske-kígyó testű szörnyet, aki három torkából tüzet okádott (ezt a jelenetet is ókori görög vázaképekről ismerhetjük). A bonyodalmas életű görög mitológiai alak egyszer beképzeltségében Pégaszosz hátán akart felszállni az Olümposzra, az istenek lakhelyére, azt azonban Zeusz megakadályozta: megvadította a lovat, amely ledobta a hátáról (több Kr. e. 425–420. körül készült vázán is látható Athénban). Fennmaradt egy márvány dombormű is, amelyen épp itatja a szárnyas lovat. Jóval később, a XIX. századi orosz festők is szívesen örökítik meg a hozzá kapcsolódó legendákat (például Alekszandr Ivanov pétervári festő). A XIX. században számos köztéri lovas szobor is ábrázolja a Pegazust, és szinte divattá vált velük díszíteni a klasszicizáló operaházakat (például a poznańi Operaház tetején).

Mantegna: Parnasszus, 1497

Mantegna: Parnasszus, 1497

A Parnasszus hegye, tetején a szárnyas lóval a szakrális ikonográfiában is jelentős szerephez jut. Az ókeresztény művészetben a Kimérával (Khimaira) harcoló Bellerophón hátas lovaként a jó és a rossz küzdelmét mutatja, a hajnallal való kapcsolata miatt a fény szimbóluma. A reneszánsz és barokk Parnasszus-ábrázolások közül a legismertebbek Raffaello freskói a Vatikán Segnatura-termében az egyik ablak fölött (1510–1511), melyeken Apollón és a múzsák láthatók. Mantegna Parnasszusán (1497, Párizs, Louvre) a görög istenek és a Múzsák társaságában jelen van Pegazus is.

Oltalmazó szárnyasok

A Pegazuson kívül is számos szárnyas lovat ismerünk a különböző mitológiákban. Néhányat megemlítek, de ezekkel itt most nem foglalkozom. Valamivel nagyobbak a valóságos lovaknál, szárnyuk fekete vagy barna, vadak, szilajok, sebesek, tisztaságkedvelők. Az egyetlen szárnyas ló, amelynek bőrszárnyai vannak, a csontsovány, fehér szemű Testral. Kétéltű emlős a Hipegazus, víz alatt is képes lélegezni. A római mitológiában óriási termetű Abraxan. Eponát, a kelták termékenység-istennőjét is szárnyas ló alakjában ábrázolták. Hérodotosz írta le a perzsák szent lovait, köztük szárnyasokat is. Az északi Ódin főisten nyolclábú csodalova (Sleipnir) szárnyakkal is rendelkezett, amely egyben az alacsonyabb világból a magasabb világ felé törekvés szimbóluma is. A középkorban oltalmazó talizmánként viselték a szárnyas lovakat.

A jelenkori fantasy és sci-fi filmekben népszerűk, ifjúsági regényekben, játékokban is változatos megjelenési formákban élnek tovább.

Rubens: Két szatír, 1619

Rubens: Két szatír, 1619

Görög mitológiai alakok a szatírok (szatüroszok), a ravasz és furfangos Hermésznek, az istenek hírnökének a fiai. Kecskeszerű jelekkel erős testfelépítésű, szakállas férfiak hosszú, szőrös lófarokkal. Egyikük Dionüszosz nevelője, gyakran ábrázolták őket együtt a görög vázákon humoros jelenetekben, vagy amint fedetlen, túlméretezett, felfelé meredő hímvesszőjükkel hajkurásszák a nimfákat. Márvány szatírszobor-töredékek maradtak fenn a II. századi római császárság korából és görög bronzszobrok a Kr. e. IV. századból. A középkorban hatottak az ördögábrázolásokra. Rubens festményein (például Nimfák és utcai szatírok) kéjvágyó férfiak a meztelen, telt fiatal nők között, homlokukon apró szarvakkal. Barokk szobrokon is nimfákkal játszanak, lábuk szőrös, kecskepatákban végződik, szarvuk is kecskeszarv, csak a fenekükből kilógó lófarok utal arra, hogy a ló-lényekhez is van kötődésük.

A XX. századi modern művészek közül legismertebbek Picasso kentaur- és szatírrajzai. Ma a magamutogató, szeméremsértő embereket nevezik szatíroknak.

A fékezhetetlen hegy- és erdőlakó

„A legnemesebb kentaur, Kheiron” és Akhilleusz

„A legnemesebb kentaur, Kheiron” és Akhilleusz

A nyers természeti erőt jelképező kentaur félig ló, félig ember, embernél erősebb, isteneknél gyengébb. E vad, szilaj, nyers, fékezhetetlen szexualitású kettős lény kietlen hegyek és átláthatatlan erdők lakója. A görög mitológiában a harcias, erős változat mellett létezett egy másik fajta kentaur is, Kronosz és Philüsz fia, akit Kheirónnak hívtak, bölcs volt és gyógyító, Homérosz szerint az istenek és héroszok nevelője. Az Iliászban „a legnemesebb kentaur, Kheiron” Akhilleusz és Aszklépiosz mestere. Számos görög és etruszk fekete alakos váza örökítette meg tevékenységét (Kr. e. V. század), például ahogyan a hátán ülő ifjú Akhilleuszt tanítja (egy változat látható a British Museumban). A XIX. században újra népszerűvé válik ez a téma (például Delacroix nagyméretű olajképén). Plutarkhosz művében, a Hét bölcs lakomájában egy csecsemő kentaur szerepel. Gyakran ábrázolták az attikai vázaképeken, ám kétségtelen a nagy testű, energikus, agresszív változatot szerepeltették többet.

Kentaur küzdelme egy lapítával

Kentaur küzdelme egy lapítával

Ovidius „kéttestűnek” nevezi az Átváltozások XII. könyvében. Mások Apollón fiaiként tartják számon, Dionüszosz kísérőiként. Valószínűbb, hogy Ixión, a lapiták, Thesszália királyának és egy Héra, Zeusz feleségének alakját felöltő felhő sarjai a kentaurok, akik Thesszália erdeiben garázdálkodnak. A legismertebb ábrázolásuk a Kr. e. 447–432-ben Pheidiász tanítványa által készített dombormű a Pantheonból (ma Londonban, a British Museumban őrzik). Minden jellegzetesség, ami a klasszikus görög művészetről elmondható, e kiemelkedő igényességű alkotásban is benne van.

Erósz látható egy kentaur hátán

Erósz látható egy kentaur hátán

A kentaurok és a lapiták harcát más görög templomokon is megörökítették (például Olimpiában a Zeusz-templom nyugati homlokzatán, a phigaliei Apollón-templom frízén, a Héphaiszteion metopéin). Valószínű, hogy a görögök a kentaurok elleni küzdelemben a barbárok elleni harc mitológiai megfelelőjét látták. A görög padlómozaikokon és a római freskókon is szívesen ábrázolták őket különböző istenek és hősök jelenlétében (például homlokán babérkoszorút viselő, megtermett kentaur az ifjú Akhilleuszt tanítja lanton játszani, II. század). Gyakori szobortípus, amelyen Erósz látható egy kentaur hátán: kettős utalás az erotikus töltésre, szexualitásra. Sokszor reprodukálják azt az I–II. századi római márványszobrot, mely a Musée du Louvre-ban tekinthető meg.

Néhány híres kentaurt névről ismerünk, mint például a vendégszerető Pholoszt. Mivel a kentaurok ösztönlények, számos legenda fűződött hozzájuk. A téma népszerűsége megmarad az európai festészetben (például Rubens).

Héraklész legyőzi Nesszoszt

Héraklész legyőzi Nesszoszt

Végül is Héraklész (Herkules) lenyilazza a kentaurok egész fajtáját. Megölte Nesszoszt, aki elrabolta a feleségét (ez a témája Louis-Jean Lagrenée 1755-ben festett nagyméretű olajképének). Nesszosz mérgező vére okozza később Héraklész halálát.

A védikus mitológiában a Gandharvák, a nap lovait vezető istenek  leszármazottjai a kentaurok. A szibériai népművészetben is szerepelnek. A nagyszentmiklósi aranykincsen is láthatók mitikus hősökkel küzdő kentaurok. Egy Kr. e. X. században festett, geometrikus díszítésű cserépszobor is őrzi különös alakját.

Bujaság és bölcsesség

Botticelli: Pallasz Athéné legyőzi a kentaurt, 1482

Botticelli: Pallasz Athéné legyőzi a kentaurt, 1482

A keresztény művészetben korán feltűnik: a bűn, bűnösök, házasságtörés, eretnekek szimbóluma. Danténál a zsarnokság jelképei, és az erőszakosságban vétkezőket őrzik a pokolban. Számos román kori és gótikus katedrálison ma is láthatók kőfaragásokon (például Chartres, Augsburg). A középkori illusztrációkon a lótest élénkvörös (a bűnös színe), csak az emberi felsőtest halvány. A reneszánsztól egyrészt a bujaság, féktelenség, másrészt a bölcsesség, segítőkészség megszemélyesítője. Valószínűleg Botticelli Pallasz Athéné legyőzi a kentaurt című festménye a legismertebb (1482, Firenze, Uffizi): a tudás legyőzi a vadságot, a nemesség, emelkedettség a brutális erőt. Mindenesetre számomra a legkedvesebb. A két szereplő ellentmondásos külsejéről, személyiségéről, a szépség és a rútság szembeállításáról sokan sokfélét írtak, arról is, ahogy a görög mitológiai alakokat a vallásos festő összekapcsolja saját hitével, a bűnbocsánat lehetőségével. Egyetlen mozzanatot szeretnék kiemelni: ahogyan a művész megfesti Athéné karján az átfonódó babérlevéldíszeket és a könnyed, lebegő, áttetsző ruhát. Ez maga a szellem, az idea, amely mégis elválaszthatatlan része a mögöttük látszó víznek, tónak, természetnek. A megszelídített kentaur az anyag, a köznapi materiális létezés megtestesítése, a szűzies istennő pedig az elvont gondolat, tisztaság és persze nagyon is a valóság, a realitás része. Anyag és lélek nem ellentmondás, hanem egylényegű. Természetes hát a két lény együvé tartozása.

A patkolókovács és a mitológia

Már utaltam rá, hogy a kentaur a XIX. századi művészetben is megjelenik, utalok itt például a svájci szimbolista művész, Arnold Böcklin Kentaur a falu kovácsánál (1888) című festményére. Meglepő a témaválasztás: egy erőteljes mitológiai lény a patája megpatkolása végett keresi fel az amúgy nyilván a falusi lovakat patkoló kovács műhelyét. Egy másik Böcklin-festményen megvadult kentaurok küzdenek egymással (Kentaurok harca, 1871). A klasszicista szobrászat kedvenc témája az ókori szépségeszményeket figyelembe véve a politikusok, katonák portréi mellett a görög-római mitológia, így a kentaurok is (például Antonio Canova: Theseus legyőzi a kentaurt, 1819, Kunsthistorisches Museum).

Női kentaurok Tunéziából

Női kentaurok Tunéziából

A mitológiai szereplők a XX. század végi és kortárs művészek életművében is megjelennek, hol archetipikus tartalmakként, hol transzcendens szimbólumként, hol pszichologizáló értelmezésben. Számos kortárs művésznél is inspiráló kiindulópont a kentaur (Moizer Zsuzsánál a kentaur lótestű fiatal nő. Női kentaurokat római kori falfestményeken is ábrázoltak, például Tunéziában ma is látható). Korunk egyik legnépszerűbb művészének, Jeff Koonsnak egy nagyméretű, 2013-ban készült gipsz és üveg kentaurszobráról közöltek reprodukciót a Műértő 2017. februári számában.

1975-ben bemutatták Szentjóby Tamás Kentaur című filmjét, és azonnal be is tiltották (majd rákényszerítették az alkotót, hogy hagyja el az országot).

Egy furcsa könyvvel zárom: olvasásra és nézegetésre javaslom Csányi Vilmos etológus A kentaur természetrajza (Helikon, 2000) munkáját, melyhez Makovecz Benjámin készített rajzokat a kentaurok anatómiájáról, viselkedéséről, élettanáról. Műfaját tekintve: tudományosmű-paródia. Homo ludens.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2017 februárjában, Budapesten
3 hozzászólás
  • Láng Eszter írta:

    De jó a Cluny kolostor kárpitjairól olvasni! A kilencvenes években egyszer két hetet egyedül töltöttem Párizsban, és a férjem írt nekem erre az útra egy útmutatót, hogy mit érdemes megnéznem, s első helyre épp a Clunyt sorolta. És emlékszem az óriási kárpitokra, lenyűgözött a látvány! Köszönöm, hogy olvashattam ezt a tartalmas tanulmányt!

  • Draskovich Edina írta:

    Kevesen tudják, mert zárt projekt, hogy a Hortobágyi Nemzeti Parkban van egy vadló rezervátum. Döbbenetes élmény volt amikor először megpillantottam őket, rögtön a barlangrajzok jutottak eszembe. Ugyanazok a formák és arányok köszöntek vissza.

    Hogy igazi vadlovak, az is bizonyítja hogy máig nem sikerült megszelídíteni őket és a közelükbe menni sem egy életbiztosítás.

    https://www.youtube.com/watch?v=rwmQfXMi1zU

    http://www.hnp.hu/hu/szervezeti-egyseg/termeszetvedelem/oldal/bemutatas

  • Deutsch Tiborné írta:

    Katám! Lenyűgöző olvasmányt kaptam Tőled csodás képekkel. A nagy kék lovak első látásra rabul ejtettek. Nincs aprólékos kidolgozása és mégis egyszerűen tökéletes.
    Köszönöm!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *