Képekről No8

Jan Vermeer van Delft: A geográfus

A legkedvesebb számomra Jan Vermeer van Delft (1632–1675) mintegy 30–35 ismert festményéből A tejeslány (Tejet öntő lány, Konyhalány, 1658–1660; olaj, vászon; mindössze 45,5×41 cm; Rijksmuseum, Amszterdam); a munkájára önfeledten figyelő tenyeres-talpas parasztlány, az időtlen életerő, se nem anekdota, se nem szimbolikus utalások tárháza. A második kedvencem a Nő mérleggel (1664 k.; olaj, vászon; 42,5×38 cm; National Gallery, London); ezen az éteri finomságú, elegáns asszony maga a megtestesült megbízhatóság.

Mindkét képből nyugalom, csend, béke sugárzik, egyensúly. Az elsőn a Vermeerre oly jellemző sárga-kék kontraszt, a másodikon fények-árnyékok ellentéte. Vermeer a fény festője, ezt mindenki leírja vele kapcsolatban. A fényé, melynek a Nap a forrása, s így a fény az élet, a létezés forrása.

Négy évszázaddal később

Mégsem ezekről írok, hanem harmadik kedvencemről, A geográfusról (1668–1669), mivel ezt a Vermeer életművében kivételes művet az előzőleg bemutatott kép – Isten mint földmérő – négyszáz évvel későbbi szellemi társának vélem. Van egy ikerpárja: Az asztronómus (1668; olaj, vászon; 50×40 cm; Louvre, Párizs). E két tudóson kívül a többi festmény szereplői leginkább magányos nők, nők a szolgálójukkal, néhány képen egy nő és egy férfi és a Delft látképe (1661, melyet elemzők „a” legkülönösebb, legszebb városképnek neveznek). Kenneth Clark szerint „a középkori ember szemében a geometria isteni tevékenység volt. Isten maga volt a nagy geométer”. Szerinte „a XVII. század domináns hite: a matematikába vetett hit” (Nézeteim a civilizációról, 1985). Christian Huygens (1629–1695), az első fényelmélet megalkotója, az ingaóra feltalálója szerint a mikroszkópban és a teleszkópban, a XVII. századi hollandok kedvelt kutatóeszközeiben a Nagy Építész, Isten nagy terve tárulkozik fel. A korabeli festészetnek ezért is kell leíró célt szolgálnia.

Jan Vermeer van Delft: A geográfusról (1668–69; olaj, vászon; 53×46,6 cm; Städelsches Kunstinstitut, Frankfurt am Main)

Jan Vermeer van Delft: A geográfus (1668–69; olaj, vászon; 53×46,6 cm; Städelsches Kunstinstitut, Frankfurt am Main)

Átszellemítő kékek

A tagolt üvegű ablakon át sugárzó fényben egy világos szoba bal sarkában, az előtérben álló asztalon heverő vaskos könyvre nyitott kézfejével támaszkodva, kiterített pergamentekercsei fölé hajolva áll, figyel a tudós, kezében munkaeszköze, a körzője. Mögötte a földön két másik tekercs fénylik. A falon az európai tengeri utakat ábrázoló térkép, alatta a Vermeer-képekről ismerős szék ultramarinkék, szétszórt virágos mintás huzattal. Az ablak melletti szekrényen Jodocus Hondius vásárokban is kapható, igen népszerű földgömbje (Az asztronómuson az ég gömbje világlik), mellette álló és fekvő könyvek, talán a korban oly népszerű tudományos művek, hajósok naplói, emlékei. A munkaasztalon díszes, színes, vastag szövésű, puha szőnyeg, redővetéseiben fény-árnyék játékok. A kétszárnyú ablak egyik felét kissé takarja egy színes mintás nehéz textilfüggöny, de csak annyira, hogy zavartalanul dőlhessen be kintről a fény. Mindkét szőttesen ragyogó kékek. Még a falra vetődő árnyékokban is a kékek világosabb változata. Ezek a kékek alkalmasak az anyagok átszellemítésére.

Kék a tudós köpenye, vörös szegéllyel, alul fehér ing. Fénylik a jobb karján a balról beeső fényben, akárcsak hullámos haja. Bal vállán sötét árnyék, itt a haj is sötéten omlik alá. Mindenütt finoman társul fény és szín. Áttetsző fények és színek tökéletes összhangban. Valójában a fénnyel szerkeszt, a fény segítségével formáz. „A citromsárga, a halványkék és a gyöngyszürke összhangzása” – lelkesedik Van Gogh (ő is rajongott Vermeerért). Aki érdemben írt Vermeerről (sokan!), kiemeli a sárgák és a kékek kontrasztját; ez a legnagyobb kifejező erejű, magában való színkontraszt. Hatása erőteljes, határozott. Vermeer kékjei telítettek, karakteresek, világító erejük, világossági értékük jelentős. Sárgái sugárzók, telítettek, a fő kifejezés hordozói. Egyrészt: a napfény, fényesség, erő, az új élet, tudás, másrészt a víz, az égbolt, a nyugalom, harmónia, biztonság (bolygónk, a Föld színe is). Emellett a színek harmóniáját erősítik az összecsengő piros és zöld árnyalatok, a piros-kék kontrasztok, a melegbarna és okkerszínű tónusok, a meleg vörösbe hajló barnák, a színátmenetek megjelenítésének kivételes képessége, a modellálás finomsága.

A hatást fokozzák a kész képre finom ecset hegyével elhelyezett festékpettyek tiszta színekből, mintha domború pontok sorakoznának.

A hatást fokozzák a kész képre finom ecset hegyével elhelyezett festékpettyek tiszta színekből, mintha domború pontok sorakoznának.

Erőteljes színfoltokat, eltérő festéksűrűségű felületeket tesz egymás mellé. Fölényes technikai, mesterségbeli tudása teszi lehetővé a fények és árnyékok lélegzetelállítóan élethűnek érzékelhető megfestését, a tárgyak fénnyel történő modellálását. A festékfelrakás-módok széles skáláját alkalmazza, hol pasztózusak, vastagok, tapinthatók, hol lazúrosak a festékrétegek. A színes felületek egy részét fedetlenül hagyja, így olyan árnyalatok keletkeznek, amelyek különös kontrasztokat alkotnak a másutt vastagon felvitt festékrétegekkel. Mindezt a hatást fokozzák a kész képre finom ecset hegyével elhelyezett festékpettyek tiszta színekből, mintha domború pontok sorakoznának. „Fénycseppek”, gyöngyházszerű fények, ezek még inkább gazdag ragyogást keltenek az erőteljes faktúrán. (Érdemes minél nagyobban megnézni a kép részleteit, az asztal tetején a geográfus támaszkodó bal keze előtti szőnyegdarabon megfigyelni ezeket a harmatcseppekhez, gyöngyökhöz is hasonlítható kis fénypontokat. Mintha a belső fény pontozna – ez persze lehetetlen. Abszurd és csodálatos. Ki kell merni mondani: transzcendentális, nem e világi e nagyon is e világi környezetben, józan közegben. A pötty az gömb, a gömb pedig a teljesség, a tökéletesség. Majd Seurat fedezi fel 1880 körül a sok finom pontocskában – pointillé – rejlő lehetőséget).

Nem véletlen, hogy az első absztrakt képeket festő Vaszilij Kandinszkij, a színviszonyok elemző tudósa (1866–1944) annyira nagyra értékelte a Vermeer-palettát. A purizmus mintaképének tekintette, és hangsúlyozta: Vermeer belső szükségszerűségből alkotott, ezzel a többi németalföldi festővel állítva szembe őt. Azt írja 1912-ben a festészetet és a zenét összehasonlítva: „A színek a billentyűk. A szem a kalapács. A lélek a sokhúrú zongora. A művész a kéz, mely az egyik vagy másik billentyű segítségével rezgésben hozza a lelket.” Akár Vermerre is érthette volna, s nem csak Vermeer zenei témájú képeire.

Mértanias felfogás

Vermeer a térbeliséget is árnyékokkal és féltónusokkal érzékelteti. A képsíkokat egymás mögé sorolja, kifejezetten mértanias felfogás jellemzi. Meghatározó formák a festményen belül a négyszögek: az ablak, az osztások az ablakon, a szekrény, a szék, a térkép a falon, a szőnyeg a padlón, könyvek. A megszerkesztett rend hordozói, közvetítői, állandóságot, stabilitást kölcsönöznek a kompozíciónak, azon belül a tárgyegyüttesnek. A gondosan kidolgozott textúrák lágyságát és a változatos fények keltette hangulatokat is összefogják. Vannak olyan képelemzések, amelyek négyzetrácshálóba osztják A geográfust (rendszerint 6×6 kockába), mások hat különböző méretű négyszögbe rakják a festmény meghatározó részeit (például külön kép a képben résznek tekintik a szekrénytetőn látható földgömböt, a tudós foglalkozásának szerves tartozékát). Ezek a kompozíciós sémák is arra tesznek kísérletet, hogy érzékeltessék, mennyire kiemelt szerepük van a valós és a virtuális négyszögeknek, egyensúlyos téglalapoknak, a téglatestek (szekrény, térképkeret és így tovább) kontúrvonalainak, a nagy formák hordozta mértéktartó nyugalomnak.

A kézben tartott körző itt a mérés, számítás munkaeszköze. Az Isten mint földmérő (1220–1230) című képen a teremtés, tervezés jelképe. Itt arányos, az utóbbin túlméretezett szerepüknek megfelelően.

Ez az arc, ez a tekintet, testtartás, kéztartás, ez az ember és környezete a gondolkodó, kutató, intellektuális képességekkel rendelkező emberi lény legmagasabb rendű megjelenítése.

Ez az arc, ez a tekintet, testtartás, kéztartás, ez az ember és környezete a gondolkodó, kutató, intellektuális képességekkel rendelkező emberi lény legmagasabb rendű megjelenítése.

A tárgyakból ugyanaz a nyugalom árad, mint a munkájába feledkező tudósból. A geográfus elmélyült szemlélő, kezében áll a nyitott körző, épp abbahagyta a mérést (a földmérő, a földrajztudós mér, a festő is mér, méricskél, színeket, festékeket, fényhatásokat, formákat, hogy alkotni tudjon. Nem megyek bele a tudós és a művész kettőssége problémahalmazba!). Figyel. Koncentrál (egyetlen hasonló pillanat megörökítését ismerem a művészettörténetből: a delphoi múzeumban őrzött 1,8 méter magas Kocsihajtó arcát). Gondolkodik. Nem valahova néz, nem is befelé figyel. Se kint, se bent. Olyan meggyőző intellektuális kisugárzással, értelemmel fénnyel telített arcán, kissé kinyílt száján, eltökélt állán, erőteljes orrán, hogy talán nincs is hozzá hasonló értelmiségiábrázolás a festészetben. Vannak tudósportrék: Dürer rajza az asztrológusról, Bruegelé az alkimistáról, Giorgone festménye a három filozófusról, Rembrandt az anatómust figyelő orvosokról, és így tovább. Sőt nem egy Jeromos (347 k. – 420), a bibliafordító, teológus is munkája közben (Giotto, Dürer, Ghirlandaio, Rubens és mások). Ám ez az arc – a geográfusé – ez a tekintet, testtartás, kéztartás, ez az ember és környezete a gondolkodó, kutató, intellektuális képességekkel rendelkező emberi lény legmagasabb rendű megjelenítése. Egy múló pillanat, egy átmeneti, időhöz kötött állapot rögzítése. Jelenlét a mostban. A megtalált idő. Az eltűnt idő (Marcel Proust külön is írt 1921-ben Vermeerről, akit regényfolyamában, Az eltűnt idő nyomában is szerepeltet). A megállított vagy lelassított idő. Talán ebben rejlik a magyarázat Vermeer képeinek különös belső nyugalmáról, nyugalmához.

Lehetséges modellek

Ez a háromszögbe komponált geográfus a XVII. századi tekintélyes, nemzetközi tudományos hírnévre szert tett, józan és gazdag, jómódú polgárok lakta Hollandia megtestesítője.

Sokféle feltételezés olvasható arról, ki a geográfus modellje. Talán Antonie van Leeuwenhoek (1632–1723), a delfti lencsecsiszoló, aki egy évben és egy hónapban született a delfti festővel, majd ő lett a Vermeer-hagyaték gondnoka. Lencséi egyediek, kézzel csiszoltak, ugyanolyan lassan és türelemmel dolgozott, mint a festő. Körülbelül ötszáz mikroszkópot is készített. Ő látta meg 1674-ben az első baktériumokat, ma a mikrobiológia atyjának nevezik. Aprólékos gonddal figyelte az állóvízben az ázalékállatkákat, a vérsejtet, a spermákat. Vermeer aprólékos gonddal figyelte a dolgokat, részletező aprólékossággal a látványt. (Az első könyv, amelyet hatévesen olvastam, A mindentudó professzor, a második Leeuwenhoekról egy életrajzi regény. Amikor 21 évesen eldöntöttem, hogy mégsem leszek értelmiségi, az utóbbi hatására lettem kristálycsiszoló szakmunkás.)

Modellként felmerül még kedvenc filozófusom, a panteista és racionalista Spinoza (1632–1677) is, aki Vermeer után egy hónappal született Amszterdamban, s akit 1670-ben megjelent írásai miatt kitagadtak a zsidó elöljárók (könyvét minden felekezet elégette). Vannak, akik azt állítják, hogy a geográfus kifejezetten hasonlít rá, az ő vonásait viseli. Lehetséges még Floris Balthazar delfti kartográfus, aki állítólag Vermeer több képén szerepel. Kétségtelen, Vermeer a XVII. századi Németalföld festője, Descartes, Spinoza, Huygens, Leeuwenhoek kortársa. Az ész kora ez, az egzakt tudományoké, a kísérletezéseké, a méréseké (és a pontosságra törekvő festészeté, Jan Steen, Carel Fabritius, Frans Hals, Adriaen van Ostade, Pieter de Hooch, Nicolaes Maes és még vagy háromezer holland festő kora, közülük mindenekelőtt Rembrandté).

Hűséges kéz és állhatatos szem

A térképész, a földrajztudós a korszak elismert, nagyra tartott foglalkozása (érthető! Európa mintegy húszezer tengerjáró hajójából tizenötezer holland). A hollandok koruk legjobb kartográfusai, földméréstanászai, geográfusai. 1663-ban Joan Blau tizenkét kötetes Atlasát a következő ajánlással adja át XIV. Lajosnak: „A geográfia a történelem szeme és fénye.” Vermeer nyolc festményén láthatunk térképet (azaz képeinek mintegy egynegyedén). Svetlana Alpers a XVII. századi holland művészetről szóló jelentékeny könyvében (Hű képet alkotni, 2000) külön fejezetben foglalkozik a térképészetnek a holland művészetre gyakorolt hatásával, ő is írja, hogy „a térképek és a képalkotás közti kapcsolat régi keletű és legalábbis Ptolemaiosz (Kr. e. 165–85) Geógraphiájáig megy vissza”. Idézi Ptolemaioszt, a görög geográfust, matematikust, csillagászt: „A földrajz az ismert világ valamennyi részének képi utánzása.” Ugyancsak Alpers idézi a Vermeer-kortárs Robert Hooke (1635–1703) polihisztor Micrographiájából (1664), melyben mikroszkópos és távcsöves megfigyeléseit összegzi: „Hűséges kéz és állhatatos szem, hogy megvizsgáljuk és megörökítsük magukat a dolgokat úgy, ahogy megmutatkoznak.” Ez a geográfus, Vermeer geográfusa: „hűséges kéz és állhatatos szem”. És ez Vermeer festészete: a dolgok megörökítése úgy, ahogy megmutatkoznak.

Térképkészítő és utazó

Vermeer nem festett önarcképet, holott kortársai körében az önarckép népszerű műfaj volt. Talán a geográfus épp ő maga. A festő, aki egyik legtöbbet elemzett és szokatlanul nagy méretű festményén, A festőművészet (1662–1665; 130×110 cm; Kunsthistorisches Museum, Bécs) című allegorikus művén háttal ül a nézőnek, azonosíthatatlanul. Mikor az Önarcképek. A művész szerepváltozásai című, 2001-ben megjelent könyvemen dolgoztam, sokszor éreztem úgy, hogy a geográfus valójában önarckép, még ha vonásaik nem egyeznek is meg. Talán a falra írt szokatlan névjegy is erre utal: Ver Meer, s alatta dátum: MDCLXVIIII.

Nagyon keveset tudunk Vermeerről, a festőről és az emberről, alig vannak konkrétumok, kevéske dokumentum. Mindössze három festményét látta el dátummal, s ez épp A geográfus (1669), Az asztonómus (1668) és A kerítőnő (1656). Még arról is viták folynak, használt-e camera obscurát (sötétkamra), optikai eszközt művei előkészítéséhez, vagy hogy korai nősülésekor (1653) áttért-e a katolikus vallásra. A selyemszövő, szövőmester apa mellett eltöltött gyerekkor hozzájárulhatott igényes festésmódjához, a festékek és a színek rendkívüli ismeretéhez és a festményein érzékenyen, tapinthatóan megjelenített textilek pontos megfigyeléséhez (lásd A geográfus előterében az asztalon anyagával, részletező mintázatával, nyugtató színeivel, melegségével ható vastag terítőt). Vermeer tárgyszerű, csendes, nyugodt, olykor csaknem hűvös képei nélkülözik azt a személyességet, a lélek küzdelmeit, a bibliai történetek újraértelmezését a németalföldi protestáns hit szemszögéből, amely Rembrandt munkái zömét jellemzi (Rembrandt épp A geográfus megfestésének évében, 1669-ben halt meg). Mindent tudunk Vermeerről a képeiből, ha nélkülözik is a rembrandti értelemben vett személyességet! Olyan ember lehetett, mint a festményei. Ha már annyian vontak párhuzamot a térképészek és a festők között, hadd vonjak párhuzamot a festő és a festményei között. „Az embernek térképet kell készítenie a világon – szimbolikusan: az életen – keresztül megteendő utazáshoz” (Arthur K. Wheelock). Vermeer ebben az értelemben térképkészítő és utazó.

Vermeer: dolgos kutató; mértéktartó, alapos kézműves; zárkózott, csendes gondolkodó; intim, bensőséges festő; a tökéletesre törekvő; tartózkodó, gyengéd férfi; emelkedett intellektus. Mondják, lassan dolgozott, lehet, hogy lusta is volt, tűnődő, szemlélődő, tán ki sem mozdult a huszonháromezer lélekszámú, igencsak szép, békés Delftből (lásd Delft látképe, 1659–1660 című panorámás városképét, melyhez állítólag fordított távcsövet használt). „A köznapiságot összeötvözi az örökkévalósággal – íme, a zseniális művész titka” (A. B. De Vries, 1948). Természetesen Vermeer miatt voltam háromszor is ebben a XIII. századi városban. A csatornán, a piactéri házakon, a XVII. században kifejlődő delfti kék porcelánban azt a fényt keresve, amelyet Vermeer rögzített.

Így kellett volna

„Így kellett volna írnom”, mondja a haldokló Bergotte, Proust író hőse Vermeer Delft látképét nézve, és felidézve azt a sárga foltot, amely egyébként szinte minden festményen ott van 1656 után.

Így kellett volna dolgoznom, mondhatnánk A geográfus láttán. Így kellett volna élnünk, mondhatnánk Vermeer harminc-harmincöt festményéből mintegy húsz-huszonkettő festménye láttán.

S. Nagy Katalin


Irodalom
  • Alpers, Svetlana: Hű képet alkotni. (Holland művészet a XVII. században) Corvina Kiadó, Budapest, 2000.
  • Nash, John: Vermeer. Scala Books – Rijksmuseum Foundation, London–Amsterdam, 1991.
  • Rérat, Alain: Vermeer – Mesterművek. Corvina Kiadó, Budapest 1994.
  • Schneider, Norbert: Vermeer, a festői életmű. Taschen/Vince Kiadó, Budapest, 1999.
  • Durante, Dianne: Vermeer’s Geographer. www.forgottendelights.com, 1999.
  • Haggett, Peter: Geográfia. Globális szintézis. Typotex Kiadó, 2006. (E nagymonográfiát azoknak javaslom, akiknek feltámadt az érdeklődésük a geográfusok iránt.)

Exkluzív elsőközlés
Készült 2012-ben | Hovatovább: Städelsches Kunstinstitut (Städel Museum), Frankfurt am Main
4 hozzászólás
  • “Vermeer ebben az értelemben térképkészítő és utazó” – írod, s ha ebből kiindulva végiggondoljuk, hogy a korszakból, amiben élt, festmények, térképek, “a világ felmérése” maradt ránk, ebből alakítjuk ki képünket a korszakról. Misztikus belegondolni, hogy az akkori művészek, tudósok által vezett “naplók” az utókor tulajdonképpeni navigátorai. Ha belegondolunk, hogy (rossz) szagok is voltak, betegségek és rövid emberi életek, tulipánhagyma-spekuláció okozta gigantikus csődök… Talán csak a ruhák változtak, a technikai eszközök, és nekünk már van fotográfia…

  • snk írta:

    Kedves Papirszabó! Természetesen a tulipán a kedvenc virágom. Tartozom Neked egy jelentős csokorral!!! SNK

  • SNK, nem fogod elhinni, de nekem is. Most is ott áll egy csokorral az asztalomon.

  • Képelemzéseid megerősítenek abban, hogy akármilyen korban is élünk, az alkotók és a befogadók mégiscsak egy irányba mennek: a harmónia megtalálása felé.
    A tulipánban is ezt lelik meg: egyszerűen megrajzolt forma, tiszta színek és együttdobbanás a fénnyel.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *