Micsoda útjaim… 2. Kilencedik rész – Jenei Bálint Sámuelnek, 11 éves unokámnak

Fény van minden tárgy felett…

Barátaim rábeszélésére 1972 májusában–júniusában csatlakoztam a görög körutazáshoz. Nem vonzottak a romok, semmi, ami régi, csak a modern művészet és a legmodernebb tudományos szemléletek. Az athéni Akropoliszt meg sem akartam nézni. Utolsónak tápászkodtam fel a buszban, és álmosan lépegettem lefelé. Szó szerint földbe gyökerezett a lábam, amikor a vakító fényben megláttam a hegytetőn, 150 méter magasban a lapos, kékesszürke sziklákon a napsütötte fehér, márvány fellegvárat.

Nekem azóta arra a szóra, hogy fény, elsők között ugrik be a Parthenón, az Erechteion kultusztemplom a kariatidákkal és a Propüleaia, a hatalmas bejárati kapu. Mindezek a Kr. e. V. századból, a görög aranykorból. És hiába tudtam akkor is, hogy a fény, a ragyogó Nap (és még a költészet, a zene, a tánc) istene Apollón, számomra a fény annyira összekapcsolódott az athéni Akropolisszal, hogy a névadó Pallasz Athénét kötöm a fényhez. Ő a bölcsesség, a művészet, a kézművesség, az igazságosság szépséges istennője, miért ne lehetne hát köze a mindent megismerhetővé tevő fényhez? Egyébként még Héliosz, a mindent látó fényes Napisten is megállt az égen Nap-szekerével, hogy megcsodálja a különlegesen szép és okos Pallasz Athénét, amikor apja, Zeusz fejéből teljes életnagyságban kipattant.

Akropolisz, Athén

Akropolisz, Athén

Ott álltam és bőgtem. Megállíthatatlanul ömlöttek a könnyeim a fenségesen fénylő látványtól. Pedig akkor még kemény, konok, az érzelmeket magamtól távoltartó, gőgös fiatal nő voltam. Úgy emlékszem, addig soha semmitől nem rendültem meg annyira, mint a vakító épületegyüttestől. Azt nem merem állítani, hogy az Akropoliszon eltöltött órák a megvilágosodás órái voltak számomra, de hogy valami kinyitódás, a befogadóképességem kitágulása, a máig tartó olthatatlan tudásvágy a kultúra- és a művészettörténet minél teljesebb megismerése felé ott indult el, az egészen biztos. Ott kezdtem kapizsgálni, miért fontos a fényszimbolika, a sötét erők feletti győzelem, miért nem más a teremtés, mint a fény és a sötétség szétválasztása. A héberben az életet jelenti a fény. Plótinosz neoplatonikus rendszerében az értelem jelenti a fényt. 28 éves voltam. Azon az őszön megkezdtem a pszichoanalízist Székács Istvánnál. (Számomra a pszichoanalízis a bennem lévő világosságok és sötétségek küzdelmének egyensúlyba hozását jelentette.)

Ismerd meg magadat

Delphoiban már boldog voltam. Az ottani ragyogás átjárta a testem és a szellemem. Nem véletlenül tartották az archaikus időkben a világ közepének az ókor legismertebb, legkedveltebb jóshelyét. Ott az Omphalosz, a „világ köldöke” és a Tholosz, a kerek templom (három oszlopát restaurálták, építették újjá). Az Apollón-templom szívében őrizték az „isteni fényt”, melyet Prométheusz titán lopott el az Olümposzról esendő teremtményei, az emberek számára, akiket egyébként az istenek képmására formált, alakított. Oliva ligetekkel, babérfákkal teli varázslatos táj kellős közepén magasodik Apollón szent hegye, a Parnasszus (2457 méter), a múzsák lakhelye. Köztük a kedvencem Kalliopé (szép szavút jelent), a filozófiáé és tudományé, akit gyakran viasztáblával és íróvesszővel ábrázoltak, valamint Uránia, a földgömbbel és mutatópálcával ábrázolt múzsa, a csillagászat és asztrológia patrónusa. Délnyugati lejtőjén, 570 méter magasságban, mesterséges teraszokon Delphoi, mely több mint ezer évig volt vallási központ. A szentély homlokzatán a sokat idézett mondatok: „Ismerd meg magadat. Semmit sem túlságosan. Légy ura lelkednek… Cselekedj igazságosan… Gyűlöld a gőgöt…”

45 fok volt. (Ilyen forróságot még kétszer éltem át, a Negev sivatagban Izraelben és Hammametben, Tunéziában.) A forró márvány öntötte magából a hőt a ragyogó fényben. A levegő rezdületlen. Azt írja Szabó Lőrinc: „Tikkadt, tikkasztó napverésben, káprázatos csodáktól részegen és áldott kincsektől roskadó palástban trónol felettem a diadalmas és könyörtelen Nyár… És hull a fény… És zuhog a fény… Áll az élet és áll az idő.” (Augusztus, Nyugat, 1920. 11-12. szám.)

És még el kell mondanom, hogy a Delphoi Múzeumban van az életnagyságú bronzszobor (Kr. e. 470. k.), a Kocsihajtó. Háromszor láttam élőben, néztem vele szembe hosszasan. Ő a legkedvesebb számomra az általam ismert számtalan szobor közül. Fél karja hiányzik, meg előle a kocsi is a négy lóval. Fegyelmezett, konok, magabiztos, hajthatatlan, az érzelmeit kontroll alatt tartó, erős, okos; nem hős, nem isten, hanem ember. Mint akárki közülünk. Belső fény világítja meg. Ettől olyan különös, ez tartja fogva a tekintetünket.

Kettős naplemente

Poszeidón templom, Szunion-fok, Görögország

Poszeidón templom, Szunion-fok, Görögország

Volt még egy megfoghatatlan, hihetetlen fényélményem a Szunion-fokon, az Attika sziklák délkeleti csúcsán lévő Poszeidón templomnál (Kr. e. 444–440), Athéntől 69 kilométerre délre. Innen ugrott a tengerbe Aigeusz, mert Krétáról, a szörny Minótaurosz legyőzése után hazatérő fia, Thészeusz elfelejtette hajóján a zászlót kicserélni (azóta Égei-tengernek hívják). Rendkívüli a panoráma, körös-körül a tenger. És a naplemente! 1972-ben szerencsénk volt, azt láttuk, amiért várakoztunk: kettős naplementét. Hihetetlen, misztikus, hátborzongató élmény. Elmagyarázták, de alig-alig értettem. Rendkívüli jelenség, tükröződés, kettős törés, polarizáció, fényszóródás, fénytörés. (Vannak nagyon dédelgetett könyveim 5-6 éves korom óta. Ezek egyike a Csillagászati tankönyv kezdőknek és haladóknak. Most is abból puskázok.) 1983 augusztusában a Szunion-fokon a téglalap alaprajzú Poszeidón templom megmaradt dór oszlopai előtt állva, a naplementét várva, még különösebb jelenséget figyelhettünk meg: halojelenségnek hívják. A Nap mindkét oldalán, többszínű kontrasztos jelenségként, a fénysugarak visszaverődéseként és megtöréseként vagy szóródásaként, egy-egy további fénygömb látszott. Mintha három Nap lenne együtt.

Tulajdonképpen akkor fogtam fel a kettős naplementét, amikor az unokáimmal sokadszor néztem együtt a Star Warst: a fiatal Luke Skywalker figyeli úgy ezt, mint én 28 évesen Szunionban. (Azóta olasz csillagászok bebizonyították, hogy létezhetnek olyan csillagrendszerek, ahol két Nap van, és a bolygók egyforma távolságra keringenek a két csillagtól.)

Itthon is láttam azóta többször is kettős naplementét és halojelenséget a Balatonnál. Tükröződés, egy távoli felhőről verődött vissza a lemenő Nap fénye az égen és a vízen is: tulajdonképp így négy Nap volt egyszerre látható. Nem írok a naplementék és napfelkelték színkavalkádjáról, hiszen erről mindenkinek számos saját élménye van. Evezni is leginkább a szürkületi ég alatt szerettem, várva, hogy vált át a vöröstől a kékig tartó színskálába, majd lassan szürkébe. Ennél jobban csak a hajnal vonzott, mikor már alig volt nyoma az éjszakai égboltnak, még néhány csillag pislákolt, megjelent az első napsugár, és a kéktől a vörösig tartó színskálát felváltotta a ragyogó kék.

Balaton

Balaton

Már írtam a minden nyáron ismétlődő családi idillről a Carl Larsson képelemzésben (Arnolfini Szalon, 2014. január). Közös program a káprázatos naplementék figyelemmel kísérése három héten keresztül. Számomra a legfénylőbb, legszebb, amikor a két fiú a vízben úszkálva követi a látvány változását és bíborszínűből két gömbbé szürkül a fejük. Lélegzetelállító, csodálatos, giccses, közhelyes (na és?), varázslatos, pompás, az ég egybeolvad a vízzel. Egész évben sóvárgok, vágyakozom a balatoni naplementék után. Talán az számomra a legfenségesebb, amikor fehéren izzik, sárga fényekkel körülvéve, a hegyek felé közeledve. Az ég alkonyi vörös, a fehér Nap egy része a vörössé váló vízben tükröződik, és fehér-sárga aranyhíd ér el a mi partunkig. Olyankor arra gondolok, ha tudnék hinni Istenben, azt hinném, hogy maga a fény az Isten, hiszen mindenütt jelenvaló, a létezés feltétele, s talán a lehetséges legszebb, legmegfoghatatlanabb, egyszerre nagyon is konkrét és absztrakt valami.

Talán még a napnyugtánál is lenyűgözőbb a napfelkelte. Ezt azonban mindig egyedül nézem a nyaraláskor, a család még alszik, mások is, csak a madarak boldog, üdvözlő csivitelése szakítja meg a csöndet. Különösen lenyűgöző, amikor a felkelő Nap a felhőket varázsolja látványossá. „Feljövetelt és lemenetelt / formálsz ki, eleven Nap, / Sötéten múlsz el, fényesen / térsz vissza. / Te dobogsz a szivemben.” (Nemes Nagy Ágnes: Ekhnáton Naphimnuszából)

Oresund híd, Dánia/Svédország

Oresund híd, Dánia/Svédország

Nem sorolom fel, hol mindenhol bámultam lenyűgözve napfelkeltéket és naplementéket. Városokban, műemlékeknél, hegyekben, tengeren… hiszen megtöltene több oldalt. Talán Krétán volt a legszebb a tengerben lebegve. Haifánál a Földközi-tenger partján. Ostiában, pontosabban Ostia Anticában. Az Oresund hídon Malmö és Koppenhága között.

Napimádók öröksége

Az 1972 májusában Szunionban az Égei-tenger felett látott kettős naplemente mellett a legmisztikusabb naplementét 1985-ben láttam Angliában, Salisburytől 13 kilométerre, a Kr. e. 2500 és 2100 között épült körkörös megalit építménynél, Stonehenge-ben (akkor még be lehetett menni, körbejárni, megérinteni, nem volt elzárva a látogatók elől).

Stonehenge, Anglia

Stonehenge, Anglia

Ismerem a hozzá kapcsolódó ír, kelta, angolszász mondákat, a Kr. e. I. században élt szicíliai Diodórosz, a késő antik keresztény történetírók és bizánci krónikások körében népszerű töredékeit, melyben Stonehenge létezéséről ír. Naptemplom? Bronzkori obszervatórium? Druida ünnepek színhelye? Zarándokhely? Megrendítő élmény volt, ahogy két hatalmas, robusztus oszlop között mintha fennakadt volna a fehéren-vörösen izzó napkorong. Amióta ezt láttam megborzongva, csaknem ijedten, mélységesen lenyűgözve, meggyőződésem, hogy a mesterséges dombokon létrehozott szent helyet napimádók alkották rituális célokra. Rejtélyek sokasága, akárcsak Atlantisz, az egyiptomi piramisok és még sorolhatnám. Egyébként csaknem kétezer évvel ezelőtt Diodórosz is Apollón templomnak nevezte, azaz napistent imádó kultuszhelynek.

Stonehenge, Anglia

Stonehenge, Anglia

Amikor tíz év múlva másodszor mentünk, kicsit bánatos voltam, mert felhős volt az ég, alig derengett át egy-egy fénycsík. Annál nagyobb volt a meglepetés: nem az oszlopok között vöröslő Nap fogadott bennünket, mint első alkalommal, hanem szivárvány. Sokszor gondoltam, éltem át, hogy szeretnek engem az istenek, hiszen elképesztő természeti látványokban mutatták meg magukat. A sokszínű szivárvány amúgy is isteni üzenet. A Teremtés könyve (9, 14-15) szerint az özönvíz után a szivárvány az Úr és a zsidók közötti örök szövetség jelképe. A görögöknél Írisz istennővel azonosították, aki az istenek hírnöke. Róla kapta a nevét az egyik kedvenc kerti virágom, a sokszínű szivárványos írisz (lásd Van Gogh Íriszek című festményén). A suméroknál Ninurta koronája, a Gilgames eposzban Istar, a szerelem, az anyaság, a növényi és állati vegetáció istennőjének a nyaklánca az özönvíz emlékére. A japánok szerint az első istenek, Izanami és Izanagi szivárványhídon jöttek le a földre. Az ausztrálok szerint a Szivárványkígyó teremtette a világot.

Emil Doepler: Heimdall a szivárványhídnál a kürtjét fújja (1905)

Emil Doepler: Heimdall a szivárványhídnál a kürtjét fújja (1905)

A skandináv mitológiában egy szivárványhíd, a Bifröszt köti össze a földi világot, a Midgardot az égivel, az Asgarddal, ez utóbbi a mennyországba vezető csillagkapu. A híd őrzője Heimdall isten, Ódin fia (Emil Doepler német festő 1905-ben festett Heimdall a szivárványhídnál a kürtjét fújja című képén az igen férfias, erős isten mögött a hét színű szivárvány). A valkűrök, Ódin szolgálói a szivárványon viszik a kiválasztott lelkeket a Valhallába, az „aranyfényű”égi palotába (lásd Max Brückner német festő Walhalla című képét, 1896).

Szerintem én ezt a szivárványt láttam legkedvesebb hidamról, az Oresundról 2006-ban Koppenhága felett, mikor a csendes eső utáni felhős égen kisütött a Nap, és mintha a vikingek szellemei mászkáltak volna fel s alá a szivárvány különböző színcsíkjain. Mintha az Edda énekekből ismert erényes Baldr, a fény, a béke és a boldogság istene, Ódin kedvenc fia is ott lebegett volna, de aztán váratlanul megjelent Thór, a mennydörgés, a vihar, a villám és a vegetáció istene, Ódin és Jörd, a Föld fia csodálatos kalapácsával, a Mjölnirrel (lásd mindegyikükről nagyszerű mesés ábrázolást, illusztrációt egy XVII. századi izlandi kéziratos könyvben) és szétzavarta a derűs Baldr szivárványát. Hirtelen égzengés és sűrű őszi zápor a vízözön fenyegetésével. Háborgott a tenger körülöttünk a feltámadó viharban.

Szivárvány

Szivárvány

Imádom a szivárványokat, mindenütt, még a vízeséseknél és a szökőkutak mellett is, sőt, azért szerettem locsolni a kertet nyári délutánonként, ahol 1979 és 2006 között laktam, mert ha háttal álltam a napfénynek, a kerti locsolóból a vízsugár szétspriccelésekor színek jelentek meg a levegőben, mintha szivárványt teremtettem volna. Más dolog tudni, hogy akkor alakul ki a szivárvány, ha a levegőben lévő vízcseppeket a napfény alacsony szögből éri, más dolog átélni, mint csodálatos játékát a színeknek, és megint más létrehozni a saját környezetünkben. Persze tudom, hogy a nagy égi látvány optikus jelenség, melyet az eső- vagy páracseppek okoznak, amikor a fény prizmaszerűen megtörik rajtuk, és spektrumára bomlik az ív külső része. Kétszer láttam repülőről is, szinte körnek látszott. Nagyapámnál, Gyékényesen és Őrtilosban szerettem beléjük, a Dráva mellett és a nyílt mezőkön, ahol néha félköríveket formázott. Nem fogom felsorolni a Káli-medencétől a Loire-völgyi kastélyokig megcsodáltakat. Az erkélyemről is sokszor nézem szájtátva, és legszívesebben felmásznék rá, mint Babóca, a katicakislány, akinek persze ez nem sikerült, de készített a csigafiúnak harmadik születésnapjára egy szivárványcsúszdát (lásd Bartos Erika vidámító, örömforrás honlapján).

Utoljára 2013. december 9-én hétfőn reggel, egy váratlan és szokatlan zápor után örvendeztem annak, hogy a testre szabott lakásom szobányi erkélyéről egy félkörívnyi, nagyon nagy, fényes szivárványt érzékelhettem (nem érzékcsalódás volt! egy kedves emberem telefonált negyed tízkor a Margit hídról, hogy azonnal nézzem meg, és együtt nevettünk, amikor beszámoltam neki, mit látok).

A fény kultusza

Ehnaton és családja (Altes Museum Berlin)

Ehnaton és családja (Altes Museum Berlin)

Amikor a Micsoda útjaimban…(Arnolfini Paperbook, 26. kötet) a városokról, tájakról írtam, sokat gondolkodtam azon, hogyan fért bele annyi minden az életembe a szorgalmas, sokféle munka mellett (könyvek, kiállítások, kutatások, tanítás és még mennyi minden!). Amióta a Micsoda útjaim… 2. sorozatot írom, azóta szembesülök azzal, mennyi időt töltöttem bámulással, bambulással, csodálkozással. Hiszen gyerekkorom óta ámulok a világ elképesztő gazdagságán, változatosságán, hogy mindenből mennyi van és mennyi féle. „Milyen sokfélék a Te műveid!” – írja az általam mindenek felett tisztelt Ehnaton a Kr. e. XIV. század közepén. Egyszer majd biztosan írok a Nap-himnuszt alkotó, a fény kultuszát megteremtő Ehnatonról. Itt említendő viszont a berlini Altes Museumban kiállított dombormű, amelyen családjával Atont, a fény őselemét, a láthatatlan egy-Isten látható szimbólumát, a Napot imádják, amelyből kézfejekben végződő sugarak világítják meg őket.

Rengeteg időt töltöttem és töltök a fények figyelésével. Alig várom, hogy kiülhessek március közepén a lakásom elé, és egy emeletnyi magasságból kövessem a tágas kert, a fák, a bokrok, a virágok, a madarak, a bogarak változásait október végéig. A napfelkeltéket, a naplementéket és leginkább a felhők között a fények változásait. Több mint két évtizedig jártam minden évben háromszor a szigligeti Alkotóházba dolgozni, és a nyolcvanas években néhányszor a galyatetői Alkotóházba. Ez utóbbiban akkor, amikor Ancsel Éva esszéíró filozófus és Balassa Péter irodalomtörténész barátom elegáns mamája is. Sokat néztük együtt a Galyatető fölött gomolygó felhőket, az égi fényeket. Elvittem őket Kékestetőre (1014 méter), a kilátóba, szívni a tiszta levegőt, miközben nyomon követtük a nyargalászó felhőket, az úgynevezett orografikus felhők képződését a hegycsúcs fölött. (Szigligetről majd egyszer külön írok.)

Galyatetőn hármasban, Szigligeten több íróval, költővel is sokat beszélgettünk a Balaton-partig le és vissza tett séták alatt, Nemes Nagy Ágnessel és Székely Magdával a Királynő szoknyájáig, a kis hegyi kápolnáig tett gyalogtúráinkon (Farkas István sokszor megörökítette ezt a tájat) arról, hogy a felhők az istenségek titokzatos megnyilvánulásainak jelei, Jahve felhőkben jelenik meg a Sínai-hegyen. A keresztény művészetben a felhőoszlop Isten jelenlétét bizonyítja (barokk oltárokon, szószéken), a Szentlélek-ábrázolásokkor szinte elmaradhatatlan. A görög és a kelta mitológiában is fontos a szerepük. Nagyon szeretem a gyerekrajzokon ábrázolt felhőket, leginkább amikor tompán, zöldessárgán süt a nap, és a sötétkék tömött felhőkből sűrűn hullanak a kék esőcseppek.

Felhők

Felhők

Mindenki tudja, hogy a felhők a légkörben lebegő apró vízcseppek és/vagy jégkristályok halmazai. A vízfelhők sűrűk és sötétek, a vegyes halmazállapotúak mindig sötétek; a jégfelhők a ritkásak, finom szerkezetűek, világos képződmények, alig tompítják a napfényt. Alak szerint rendkívül változatosak, rétegesek, gomolyosak, vízszintes vagy függőleges kiterjedésűek, vagy mindkét irányban szétterülnek. Típusai is sokfélék: bárányfelhő (cirrocumulus), pehelyfelhő (cirus), fátyolfelhő (cirrotatus), esőfelhő (nimbus) és így tovább. Kifejezetten a gomolyfelhők (cumulus) a kedvenceim. Sokat sétáltam Bagettel, a koromfekete, élénk, okos mudi kutyámmal – 15 évig élt – Etyek felé balra, a felhős mezőkön, erdőszéleken, soha be nem telve az égi fények váltakozásával. Ötödik éve szeptembertől májusig szülővárosomba, Nagykanizsára visznek kocsival tanítani, több mint két óra oda, ugyanennyi vissza, és az M7-es melletti tájak változásain túl leginkább a felhők vonulását követem, a fények-árnyékok játékát figyelem, és a Nap járását. Nyáron meg itthon és a Balatonnál. A legszebbek júniustól augusztusig a világító felhők, az alkonyat után és a hajnal előtt fél-egy órával: kékesfehérek, ezüstös fehérek, néha sárgásfehér árnyalatúak. Ez a látvány akkor jön létre, amikor a Nap még a látóhatár alatt van, és közben a mezoszférát még/már éri a napfény. Néhány csillag is fénylik.

Képtelenség lenne írni arról, hogy hol, mikor… de azért kiemelem, amikor 1978-ban Nápolyban ámulva néztük a Nápolyi-öböl fölött az amúgy vakítóan kék égen a felhőket: jól kivehetően a négy apostolt formázták, attribútumaikkal együtt. Nem voltam részeg, napszúrásom se volt, ráadásul ugyanazt láttuk mind a ketten. Abban is teljesen igaza volt Leonardónak a Trattato della pitturiában, amikor a felhők megfestésére biztatja tanítványait. (Leonardo felhő-rajzai: ezek láttán csak alázatosan csodálkozni lehet, az írás megbicsaklik).

Edinburgh, Skócia

Edinburgh, Skócia

Mindent összevetve, talán Skócia felett a legkülönösebbek a felhők. Vagy talán nekem a legemlékezetesebbek: az edinburghi vár fölött, egész Trossachsban, s főként a térség virágzó hanga borította hegyei és a Loch Lomond fjordszerű tava felett, meg persze a Loch Ness körül, ahol a tóban is tükröződnek a rohanó felhők. Nem sorolom tovább. (Vannak, akik szerint Ausztráliában, az Uluru, az őslakosok szent helye felett a legkülönösebbek a felhők, a leglátványosabbak a napfelkelték és a 384 méter magas homokkő a ráeső fény hatására állítólag megváltoztatja a színét.)

Istenek játéka

Nem írtam még a sarki fényről, amely – akármilyen hihetetlen – nem csak Norvégiában és Svédországban, az Északi- és Déli-sarkon, hanem itthon is látszik: időnként Magyarország felett is megjelennek a színes fényt okozó részecskék. Leginkább zöldek, vörösek és ibolyakékek, s ezek együtt misztikus, borzongató élményt keltenek. Mint amilyenekről az Edda-énekekben, skandináv regékben olvashatunk. 1991 januárjában Edinburghtól egy északra tett téli kirándulásból autóztunk vissza, amikor megállított bennünket a fényjáték: alul sárga, középen zöld, felül széles sávban többféle lila. Egyetem óta kedvenc barátnőm két kamasz fia hangosan tapsolt – csoda, csoda –, és velünk örültek a folyton változó színárnyalatot öltő égi fényfüggönynek. Én már láttam ilyesfélét Norvégiában, Tromsóban, de ott fekete volt az ég alja, és felülről hosszan áttörtek, áttetszettek a mély vörös napsugarak. (Van olyan családtagom, aki Alaszkában látott hasonlót, de elmondása szerint ott a kavargó, függönyszerű zöldek voltak a meghatározó színek.)

Sarki fény

Sarki fény

Nem lehet felkészülni az aurora borealis látványára, és nem is mesélhető el. Nevét egyébként a hajnal istennőjétől, Auróráról kapta, négy gyermeke a négy égtáj szelei, köztük Boreász, az északkeleti szelek uralkodója (így jön össze az aurora borealis név). Mennyivel egyszerűbb volna elhinni, hogy ez a csodás fényjelenség az istenek játéka és nem a légkörbe hatoló protonok és elektronok által jön létre a színkép látható tartományaiban. Egyébként a Naprendszer más mágneses bolygóin is láthatók, sőt azok holdjain is. Itthon főleg folt-formákban jelennek meg a kisméretű fényjelenségek, de amiket északon láttam (például Svédországban, 1994 decemberében), azok inkább sáv- vagy ívformák, enyhén görbülő szalagok.

Nem e világi szépségek

Annyi mindenről lehetne még írni. Nem hagyom ki a világító tiroli virágmezőket, Kanizsához közeledve a sárga vadrepcetengeren táncoló fényeket, a holland Noordoostpolderen – tenger alatti területen – a százszínű tulipánmezőket, illetve Givernyben a fények játékát a valóságos virágokon (meg persze Monet festményein), és a vízben visszatükröződő tündérrózsákat. Számos virág a szirmain áttetsző fények miatt nem e világi szépségeket tár elénk: íriszek, hajnalkák, mályvafélék. Ennél csak a nyári zápor után rajtuk maradó esőcseppek éteribbek, megfoghatatlanul érzelmesek. Tulajdonképpen azt is kedvelem a virágokban, hogy a többségüknek fény kell az életben maradásukhoz, fény nélkül elpusztulnak (akárcsak én minden novemberben, amikor kilátástalan, hogy eloszlik a homály, a nyálkás, szürkés, rémes; talán azért irtózom a gombáktól, mert azoknak nincs szükségük fotoszintézisre).

Vincent van Gogh: Váza tizenöt napraforgóval (1888)

Vincent van Gogh: Váza tizenöt napraforgóval (1888)

Az a sok változatos, szívmelengető zöld (zöld pigment), ami a virágok, fák – általában a növények – révén körülvesz bennünket, a fény energiáinak köszönhető. Azért kitüntetett kedvencem a szépséges, piros gránátalma (amúgy a termékenység, a lét folytonosságának, a megújulásnak a szimbóluma), mert számtalan magjának mindegyike külön-külön kis fényforrás, és Nap-ízű – komolyan, mintha tiszta napfényt nyelne vele együtt az ember (persze hogy a zsidók, keresztények, buddhisták szent gyümölcse, Dumuzi és Adonisz attribútuma). Hány napraforgómező sugárzása, ragyogása, fénye miatt álltam meg az elmúlt 35 évben, amióta saját kocsival járok! Sosem tudtam elég időt szánni rájuk. De legalább Van Gogh napraforgóira igen, többször is Amszterdamban és Londonban. Az Anglia fővárosában láthatót 1888 augusztusában, a Hollandiában levőt 1889 januárjában festette, mind a kettőt Arles-ban. Címük ugyanaz: Váza tizenöt napraforgóval. A londoni a legkedvesebb festményeim egyike, fénylő sárgáival, citromsárgáival, okkereivel, beszédes mozgásaival. Csak azért mentem el Otterlóba, a Kröller-Müller Museumba, hogy megnézhessem a Négy elvirágzott napraforgót. Azt még Párizsban festette 1887-ben.

És most kellene következnie a képeknek: Leonardo, Rembrandt, Vermeer, Caravaggio, Turner, Monet, Ferenczy, Egry, Miró, Klee és így tovább. Ez újabb sok-sok oldal lenne, tehát nem most és nem itt. Írnom kellene a fény ábrázolásának lehetőségeiről, a képen érzékelhető fényforrásokról, fényviszonyokról, fény-árnyék összefüggésekről. Számomra a művészi forma eszközei közül a fény megjelenítésének módja a legfontosabb. Az oxfordi Robert Grosseteste (1175–1253) skolasztikus filozófus a fényt tartja az elsődleges anyagnak, a fény a testet öltött forma. És itt kéne következnie a fény mint fizikai jelenség kutatástörténetének, meg a színtanoknak, s mindezek összefüggéseinek a festők fényábrázolásival. És aztán következne a lényeg: a fény, a tér, az idő és a mozgás összefüggései. (Hihetetlenül nagyképűen és magabiztosan, a nyolcvanas évek közepén azt képzeltem, tudok írni könyvet a fényről. Persze hogy belebuktam. Majd egyszer lesz talán egy esszésorozat Hány tévedés… címmel, ez is egy fejezet lesz benne. A számomra csodákat jelentő fényekről nem csak a festmények miatt szerettem volna írni, hanem ilyesmik miatt is: a fehér napfényt valójában több különböző fény alkotja; a fekete olyan szín, amely kevés fényt ver vissza, a fehér meg szétszórja a sok fénysugarat; a szivárvány valójában csak a három alapszínből – kék, vörös, zöld – áll, a többi ezek keveréséből jön létre, akárcsak a szemünkben. Meg arról, miért kék az ég (lásd Tyndall-jelenség), miért tűnik a Nap reggel és este vörösnek és így tovább. Cipész, maradj a kaptafánál – figyelmeztetett szegény anyám már kisgyerekkoromban, mindhiába. Hat és tíz éves korom között A mindentudó professzor volt a kedvenc könyvem.)

San Clemente bazilika, Róma

San Clemente bazilika, Róma

Mielőtt befejezem, még annyit: a fénnyel átitatott festmények megidézése mellett kihagyhatatlanok lennének a templomok, főleg a gótikus templomok belső fényei. Sokfelé sokszor ültem áhítattal és olykor reménykedve, hogy részesülök a hit kegyelmében, mint évezredek óta az a megszámlálhatatlanul sok ember, aki vérrel, verejtékkel építette a templomokat a megbocsátás, a lehetséges boldogság, esetleg az örökkévalóság reményében. Ahányszor elmehettem Rómába, igyekeztem mihamarabb a IV. századi San Clemente bazilikába. Amikor balról a keskeny, magas ablakokból beárad a fény, pompázni kezdenek az amúgy sötét apszis (1200 körül) mozaikjain a színek. Életre kelnek a Jézus tanítványait megszemélyesítő bárányok, a négy Apostol, az aranyló bizánci arabeszkek. Legalább olyan misztikus, mint Szunionban, Stonehenge-ben és persze Chartes-ben, vagy Saint-Denis-ben, ahol ez olvasható az egyik kapun: „és a letört föltámad láttán ennek a fénynek”.

Mint még soha addig

„Mert fény van minden tárgy fölött. A fák ragyognak, mint a sark-körök.” (Nemes Nagy Ágnes: A tárgy fölött – Ekhnáton jegyzeteiből). Tudom, négy éves korom óta.

Csak azt nem tudtam, hogy az emberek fölött is.

Samu 2003. március 11-én született. Azóta tudom. Attól kezdve, hogy először láttam, először magamhoz szorítottam. Nincsenek szavaim az átéltek leírására. Fénylett a tejfehér bőre, a hatalmasra tárt égkék szeme. Mint a jó angyaloké. És bennem is kigyúlt, felizzott a fény, mint még soha addig. 2003. október 4-én szombaton, a szigetszentmiklósi Arnolfini Fesztiválon elaludt óvó, féltő karjaimban. (Indián nagymama eszkimó unokája – mondta az akkor 14 éves Tomi az ott készült fényképről.) És a csoda megismétlődött: nem csak rám vetült a belőle szertesugárzó fény, hanem belül, bennem is sugározni kezdett az együvé tartozás, az érte való felelősség, és semmi nem történhet, mely megakaszthatná a folytonos szeretet biztonságának fényét. Megkettőződött a fény: rajta és bennem… És azóta is.

És 2005. január 25-én megjött Roland Dániel is. Kettőjük fénye világít bennem. Ameddig csak élek.

S. Nagy Katalin


Exluzív elsőközlés
Készült 2014. február–márciusban, Budapesten
3 hozzászólás
  • Turbuly Éva írta:

    Mehr Licht! – mondjuk Goethével. Nekem is nagyon fontos a fény. A telet leginkább a fény hiánya miatt nem szeretem. Nem beszélve az egyéb, érzelmi, szellemi fényekről! Köszönjük!

  • Sz. Ferincz Mária írta:

    Egy hetven évvel ezelőtti, gyermekkori emlékképem: Kanizsa, a Potyli-patak partja. Fenn felhőtlen kék ég, körül margaréta mező, zöld dombok, fehér-sárga virág-hullámzás, mellettem csobogó patak. Írásod olvasása közben bukkant elő ez a régi kép. Már akkor örök barátságot kötöttem a színekkel, a virágokkal.

  • Deutsch Tiborné írta:

    Drága Katám! Ismét lenyűgöztél a természeti jelenségek csodálatos leírásával. Különleges érzéked van ahhoz, hogy az olvasó is az lássa amit Te tapasztaltál.Irtó tetszett. Köszi.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *