A tér és az idő pontosítása

A pont hatalma

Munkám során valahányszor egy pontra koncentrálok, mindig belém hasít az a sarkalatos tény, hogy a pont voltaképpen matematikai értelemben kiterjedés nélküli, legkisebb egység, egy axióma. És itt már meg is állhatnék a kétkedésben és az egzakt tudományok alapjainak rengetésében, ha nem az lenne a következő gondolatom: ha nincs valaminek kiterjedése, akkor ugyan durva megközelítéssel, de joggal mondhatom, hogy az nem is létezik, hogy az voltaképpen a semmivel azonos – ez a következtés önmagában is már nem semmi.

Mert ez a kiterjedés nélküli végtelenül kicsi pont – mint dimenzióparadoxon – építi fel a vonalat, a síkot és a teret, világunkat, s a végtelenül nagy univerzumot is. Valahogy úgy, ahogyan azt egy hierarchikus világmodellben elképzelhetjük, melyben alacsonyabb szintű rendszerek mindig egy magasabb szintű rendszert alkotva kapcsolódnak egymáshoz, s mindez a végtelenségig folytatódik.

A világ tényleg így épül fel. Az elmélet logikai síkon igaz, de egyirányú, mivel csak a kozmológiára vagyis a makrovilágra terjed ki, mert abból az égitest-halmazból kiindulva indítja növekedésnek a rendszereket, amelyben az ember is a fizikai állapotában egzisztál. Pedig a mikro- és makrovilág feltételezésem szerint egységes, végtelenbe tendáló struktúra-finomsággal egyenetlenül szétáramló, kifeszített energiatér. Az egymást követő rendszerek vagy struktúrák határai egy-egy kozmikus energiaszintnek megfelelő pontok, dimenziókapuk.

Alámerülés a dimenzió-struktúrákban

SAXON Szász János: A pont hatalma No1, 1996

SAXON Szász János: A pont hatalma No1, 1996

Veszek két különböző léptékű anyagot: egy szitaszövetet és egy kristályszövetet. A frissítő szellő áthatol a szita rostjai között, ám a kristály fennkölt szerkezete ellenáll neki. Ebből az következik, hogy a molekulák mozgásainak az egyenértékű dimenzió-struktúrák határt szabnak, ezért maradhat meg például a víz is a kristályvázában. Ahhoz, hogy a matéria és a szellem abszolút szabadságfokát elérjem, alámerülök a dimenzió-struktúrákban, s a példa alapján megtapasztalhatom, hogy a következő mikrostruktúra mint fényfuvallat már szinte szabadon átáramlik szitaszövetű agyrostjaim után kristálytudatomon is.

A pont tehát a gyakorlatban a fizikai világ, a létezés, vagyis saját dimenzió-struktúránk legvégső állomását, abszolút határát is jelentheti. A tudománynak – ha nem is ebben az összefüggésrendszerben – már sikerült feltépnie a hozzánk legközelebb eső dimenzió-kapukat, s megválaszolnia arra a fel nem tett kérdésre, ami a gondolatsort elindította: mi van a ponton – már az antik korban is fejtörést okozó legkisebb egységen – túl? Nem más, mint a saját dimenziónkon túli világ. Mint például az atomokat felépítő struktúrák világa, amely mind felépítettségében, mind működésében kísértetiesen hasonlít a totális kozmosz valamennyi észlelhető hierarchikus tartományára, kozmikus energiaszintjére, illetve dimenzió-struktúrájára.

A szellemi rend szövetében

A dimenziók végtelenségével értelmezett, és ezzel általunk egyben behatárolt kozmosznak, az ürestérbe komponált, kifeszített energiamező-mindenségnek azonban csak a közvetlenül szomszédos dimenzió-struktúráit, s annak is a töredékét vagyunk képesek saját és megnyújtott fizikai segéd-érzékszerveinkkel felfogni. A totális kozmosznak egyáltalán a megsejtéséhez a végtelen dimenziókon, dimenzió-struktúrákon keresztül vezet az út, mégpedig olyan mélységig és magasságig, ahol már csak a szellemi rend szövetében bolyonghatunk.

SAXON Szász János: A pont hatalma No4, 1996

SAXON Szász János: A pont hatalma No4, 1996

 

Így a pontot mentális érzékszerveinkkel, végtelen finomságú és hosszúságú szellemcsápjainkkal letapogatva egy sokdimenziós érzetű tüneményként, minden dimenziók tér-idő sűrítményeként definiálhatjuk. A pont tehát érzetében hordozza, emlékezik valamennyi dimenzióra: akár úgy, mint az egyenes metszete, vagy a sík mikrosík-alkotója, továbbá a tér térelemecskéje – voltaképp a fekete-, majd fehér-lyuk állapot határa, illetve dimenziókapuja, ahol az adott dimenzió-struktúra valamennyi tér-idő dimenziói teljesen összeroppannak.

Ezt a tézist az abszolút 0 fok, illetve a jelen dimenzió-struktúra kiüresedett energiapontja is bizonyíthatja, ahol már a molekuláris mozgások megszűnnek, s tekintettel arra, hogy a mozgás, változás legfőbb ismérve, hogy térben és időben zajlik, ezen a ponton a saját energiaszintünknek megfelelő dimenzió-struktúránk elméletileg és gyakorlatilag besűrűsödik. Vagyis megáll az idő és összeroppan a tér. Majd ebből a sűrített állapotából a tér-idő pontocska, ha túljut a dimenziókapun, szétrobban, s úgy feszül ki, mint az új idők hipertérrácsa.

Az idő fájdalmas jajdulása

Az idő sűrített állapotának tényét egy zenei absztrakt projektemmel szemléltetem. Egy zenedarab legkisebb egységei a hangok, melyeket egy-egy hangjegy szimbolizál. Ezeket a hangokat a szerzője meghatározott ritmusban beleágyazza az idő folyamába. Így áll össze a zenemű térben és időben. Ha a zenedarabot egyik dimenziójától megfosztom, olyan módon, hogy folyamatos időprésbe helyezem, akkor előbb-utóbb eljutok odáig, hogy idődimenzióját egyetlen időpillanatba sűrítem, ami azt jelenti, hogy valamennyi hang a neki megfelelő hangszeren egyszerre fog megszólalni. És a mű, bár megtartja tartalmát, összeomlik, az adott pillanatra hulló hangok tér-interferálódnak, s az idő fájdalmasan feljajdul.

SAXON Szász János: A pont hatalma No9, 1996

SAXON Szász János: A pont hatalma No9, 1996

Ezek után, ha egy pontra koncentrálok, érzem, hogy az egy többszörösen sűrített energiapont, s ha a meditáció révén sikerül megnyitnom a köztünk lévő kaput, töltekezhetem is belőle. Úgy tudnám szemléltetni, honnan van ennek a parányi pontnak oly hatalmas energiája, ha vizuálisan a térbe helyezem, mint egy homokóra áteresztő nyílásának metszetét – a rám zúduló homokszemcse-folyam mint ideonfonál ebben a gondolatmenetben a másik térből átömlő energia-információ. Az eltérő energiaszinteket összekötő és kifeszítő ideonfonalak adják a totális kozmosz fonalas szerkezetét, a szellemi rend szövetét. A hyperbolikus térjel a szóban forgó, hierarchikus felépítettségű tükör-világok szimbóluma, melyben a dimenziókapu, a pont érzete, immateriális átjáró is a különböző világok között.

Az anyag végleg átszellemül

Ha van egy síkhalmazom, amely áll legalább két másik síkhalmazból, melynek mindegyike ugyancsak áll újabb két-két síkhalmazból, és így tovább a végtelenségig, akkor a sík mint forma elfogyásának, ponthalmazzá lényegülésének lehetünk tanúi. Ha viszont térrel kísérletezek, akkor a tér/test kiüresedése lesz az eredmény – és az anyag, miután tudatunkban, a végtelen finomságú immateriális átjárón is átpréselte magát, végleg átszellemül.

SAXON Szász János


Átvett újraközlés | Forrás: Árnyékkötők Archívum
Készült 1996-ban; elsőként megjelent az Árnyékkötők co-media No17. számában
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *