A Philomena című filmről

Kényszerboldogítók

A Philomena az örökbefogadások egy sötét fejezetét érinti: a kényszeradoptálásokét. Meglepően sok, meglepően fejlett nyugati országban szokás volt még a huszadik században is a gyereknevelésre valamiért alkalmatlannak kikiáltott rétegek – tipikusan leányanyák, néhol politikai üldözöttek, esetleg bennszülöttek – gyerekeit erőszakkal elvenni, s jómódú örökbefogadóknak átadni. Spanyolországban, Írországban, Ausztráliában, az Egyesült Államokban a hetvenes évekig (!) tömegesen adtak örökbe erőszakkal gyerekeket, gyakran sok pénzért, olykor egyházi segédlettel.

Ha csak az általam olvasott cikkek számait összeadom, akkor él ma egymillió felnőtt a világon, akit ily módon adtak örökbe. Az örökbefogadás nem is megfelelő terminus, inkább gyerekrablásnak vagy gyerekkereskedelemnek lehet nevezni. Bár az örökbefogadókat általában félrevezették, azt mondták nekik, árva a gyerek, vagy lelépett az anya, tehát ők azt hihették, legális úton jutottak a bébihez. Mostanában kezdenek ezek a bűnök napvilágra kerülni.

Philomena, az idős ír asszony egy újságíró segítségével keresi a fiát, akit ötven évvel azelőtt leányanyaként szült. A megesett nőt egy Magdolna-mosodában dolgoztatták (újabb sötét fejezet), az apácák erőszakkal elvették és egy amerikai párnak adták a kisfiát. Ez így tragikusan hangzik, de a filmen a könnyfakasztó pillanatok mellett nevetni is sokat lehet, szórakoztató az idős, vallásos, szappanoperákon élő néni, és segítőtársa, a cinikus, ateista újságíró kettőse. Ami döbbenetes: az idős katolikus asszony megbocsát az apácáknak, akik elvették a fiát (és megbánás helyett próbálják eltussolni vétkeiket). Kedves, igényes film, sok elgondolkodtató részlettel, remek színészekkel, ajánlom mindenkinek, Ö betűsök azért vigyenek zsebkendőt. És az egész sztori igaz, a meglepő fordulatok és a nevek is. Stephen Frears rendezte.

Philomena - Judi Dench és Steve Coogan a filmben

Philomena - Judi Dench és Steve Coogan a filmben

Sok olyan mozzanat van a filmben, amiben nem ennyire tragikus történetek szereplői is magukra ismerhetnek. Amikor az idős néni megtudja, Amerikába került a fia, a kevés részletből próbál történetet kerekíteni, és azon aggódik, nem lőtték-e el a lábát Vietnámban, vagy nem lett-e elhízott. Ahogy elmereng, hogy ő nem tudott volna ilyen életet biztosítani a gyereknek. Ahogy még ő szégyelli magát, és évtizedekig hallgat a titkáról. Mennyire izgatja, gondol-e rá a fia. Milyen fontos neki az egyetlen fénykép, amit a fiúról őriz.

Az örökbefogadás egyik alapgondolata, hogy az örökbefogadók valaki másnak a tragédiája révén válnak boldog családdá. Érdekes módon ezt a gondolatot más kontextusba helyezve halljuk a filmen: az újságíró azért vállalja el a gyerek utáni nyomozást, mert kirúgták az állásából és nem leli a helyét. Az idős néni meg is állapítja, hogy a másik szerencsétlensége neki a szerencse.

Engem a film megerősített abban, mennyire fontos, hogy az örökbefogadás minden ponton ellenőrzött és legális folyamat legyen, és résztvevőként nem vagyunk abban a helyzetben, hogy mindent ellenőrizzünk.

Philomena tényleg létezik, most nyolcvanéves, és a könyv és a film népszerűségén felbuzdulva létrehozott egy alapot az írországi kényszeradoptálások feltárására, s hogy a szétszakított családok megkereshessék egymást.

Mártonffy Zsuzsa


Átvett újraközlés | Forrás: Örökbefogadás blog
Megjelent a szakmai portál Örökbefogadós filmklub rovatában, 2014. március 4-én, a Philomena című angol filmdráma recenziójaként | Rendezte: Stephen Frears | Főszereplők: Judi Dench, Steve Coogan | 98 perc
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *