S. Nagy Katalin képelemző esszéiről

Belehajolni a festményekbe

Gondolkoztatok már azon, hogy míg a verselemzés érettségi tétel, képeket nagyon ritkán elemeztünk az iskolában? Van, aki soha. Miért is van ez? Hiszen az élethez szükséges, hogy ne csak nézzünk, hanem tudjunk látni is. Fel tudjuk fedezni az apró részleteket, jól lássuk az egész képet, és olyan látvánnyal vegyük körül magunkat, amit jó nézegetni. Ehhez szerintem nem árt megtanulni látni.

A középiskolai műalkotás-elemzési órák mindig hiányérzetet hagytak bennem, idővel rájöttem ugyanis, mennyire szubjektív műfaj ez. Magamnak is meg kell magyaráznom, mitől tetszik egy alkotás, mert csak akkor épülök tőle. Ha más mondja el, mit kell érzékelnem, akkor az egy alkalmatlan pillanatban szótlanul elmehet mellettem.

Gimnáziumi magyartanáraink félelmetes magabiztossággal tudták nekünk megmagyarázni, mit gondolt Ady, Radnóti, Shakespeare. Magyarázataikban életrajzi adatokra, történelmi eseményekre hivatkoztak, s gyakran arra, hogy megszólít minket is a költő, mert az adott szituációt talán mi is ismerjük már. De mi van, ha nem is az adta az ihletet, amit a tanár most épp belénk sulykol, ha a költő, író nem is a saját életét reflektálta, hanem csak a fantáziáját futtatta meg? Mi van, ha van egy subtext a látható mögött?

A műélvezetben van egy faktor, ami talán fontosabb az életrajzi háttér, a technikai bravúr és a történelmi események ismereténél is: az, hogy mi szólít meg minket, mi váltja ki belőlünk, hogy újra és újra elolvassunk egy verset, hogy mondatokat írjunk ki magunknak egy könyvből, hogy többször is megálljunk egy kép előtt, feltegyünk egy lemezt?

Mindenkinek vannak kedves képei, amelyeket szívesen nézeget, aztán vagyunk páran, akik bizonyos képektől kifejezetten falra kenődünk. Újra meg újra. És ez azért van, mert elkap bennünk egy frekvenciát, amiről addig azt hittük, csak mi érezzük. Ha kreatív alkotók vagyunk, bizonyos képek gombokat tekergetnek az agyunkban. Hannah Höch német kollázsművész mondta egyszer: Látni fontosabb, mint festeni és rajzolni. Festeni és rajzolni ugyanis meg lehet tanulni, látni viszont tudni kell.

Még nem tudjuk, ki milyen megfontolásból választotta ki S. Nagy Katalin felkérésére az Arnolfini Szalon esszéportálon eddig általa elemzett képeket, de feltételezem, a többieknek se kellett sokat gondolkozniuk, mit dobjanak a művészettörténész bonckése alá.

Mi, akik az Arnolfini közösség tagjai vagyunk, Van Eyk festményét ezerszer láttuk már, de fogadok, hogy van egy-két részlet, amit ti is csak most fedeztetek fel. Például, hogy két pár papucs van a képen, a tükörben alakok láthatók és narancs van az ablakban. Kata segít nekünk belehajolni az alkotásokba. Közben meg még szépen el is gondolkodhatunk a flamand festészetről általában. Hatásos zseblámpája fényénél világosan látszik, hogyan termelik ki a történelmi helyzetek a maguk művészetét, s miként segít nekünk ez az idő távlatából jobban megérteni az adott kort.

Nem nehéz olyasmiről beszélni, ami közel áll a szívünkhöz, de egy művészettörténész nem teheti meg, hogy leragadjon és csak a saját nótáját fújja. Néha el kell hagynia a szenvedélyes műélvező komfortzónáját és neki kell állnia szétcincálni egy olyan alkotást is, amelyik nem annyira kedves a szívének. Ahogy olvassuk esszéit – amelyek most kötetben is megjelentek –, látjuk, érezzük, hogyan keresi teljes koncentrációval a rajongás okát, s vezet bele minket is egy mélyebb vizsgálatba.

Az igazán jó tevékenységekről idővel gyakran kiderül, hogy több hasznuk is van, mint ahogy elsőre gondoljuk. Amikor kiküldte a felkéréseket, talán Kata se gondolta volna, hogy a képelemzéseknek személyes vetülete is lesz, hogy a lista alapján hirtelen látható válik majd számára egy vörös fonal, amelyre felfűzhetők lesznek az esszék, s ez őt magát is egyfajta időutazásra viszi. Hogy az önként vállalt feladat saját élete képeinek végignézését is kikényszeríti belőle.

Most, hogy ezt már tudjuk, megint meg kell említenünk a „mi“ Arnolfini házaspárunk rendkívüli katalizáló képességét, amivel mindannyiunkból képesek kicsalogatni a rejtett képességeket, titokban őrzött tudást. Most is ezért vagyunk itt.

És várjuk a folytatást. Az esszékét. És az Arnolfini projektekét.

Lakner Zsuzsa

Exkluzív elsőközlés
Elhangzott 2013. június 1-jén Szigetszentmiklóson, a 15. Arnolfini (Art) Fesztiválon, S. Nagy Katalin Képekről 2 című kötetének recenziójaként | Arnolfini Paperbook, 2013; 90 oldal | Hovatovább: Képekről – SNK
Egy komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *