Párosesszé a 64. Vásárhelyi Őszi Tárlat kiemelt díjazottjainak kiállításairól

Befelé is figyelünk

Befelé is figyelünk. A csend felé. Keserü Ilona csendéleteket fest, ez önmagában paradoxon, hiszen képein nincsenek virágok, csak színek. Mintha szirmukat vesztették volna, mintha valaki a szirmokat lepréselve őrizné elevenen, ahogy őrzik a hűtőházakban a gyümölcsöket, zöldségeket. Egyik szirom sem veszti el színét, az, ami. Önmaga. Időtlen, naponta látott, közhelyes, figyelemre se méltó. Keserü számára ez a belőlünk, nézőkből többnyire hiányzó figyelem és a nézés fegyelme életprogram és szemlélet. Töpreng a látványon, újra és újra visszatér egy-egy színhez, színegyettüshez, variál, mert végtelen a színek kapcsolódási formája, végtelen a kompozíciós rendjük.

Gesztusai szabadok, frissek, felszabadítók a néző számára. Más életút Reigl Judité, de egyben azonos a két művész: a mozgás örömét nem csak látják, hanem élik is. Festői univerzumuk örvénylő univerzum, tele energiával, feszültséggel. Nem isteni célt követnek vagy keresnek univerzumukban, hanem a létezés jelenségeit rendszerezik, struktúrájukat vizsgálják, elemzik, és következtetéseiket, tapasztalatukat tárják elénk.

Keserü Ilona: Perdigitum, 2009

Keserü Ilona: Perdigitum, 2009

Az életmű gerincét látjuk, a felemelkedést, a magára találást, önmaga történetét, ahogy elmondja és kifejezi azt. A léptékváltásokat. A szín hozadékát, a színjátékot, Shakespeare parafrázissal kifejezve: szín az egész világ, és benne a férfi és a női is – szín, fellép és lelép. Kerüli a sötét, keserű színeket. Sok nagy író van, aki keserű ízekkel, sötét színekkel dolgozik – írja Ottlik Géza. Keserüre ez nem vonatkozik, és nem azért, mert nem nagy író, hanem azért, mert nagy festő. Színeinek íze van, fanyar, máshol sosem tapasztalt íz.

Keserü Ilona: Csalogánydal éjjel, 2010

Keserü Ilona: Csalogánydal éjjel, 2010

Színáthallásai és színátjárásai különlegesek, sajátságosak. Vázlatosságuk a keleti világ szemléletét tükrözi, a természet erejét és mindenek felettiségét. Az alkotásaiban meglévő üresség nem a hamis alteregója, de nem is a kívülállásé, inkább a hiányé, a hiányzó színé, amit nem festett oda, de mégis ott van. Mintha azt sugallaná, vegyél el belőle, sőt vigyél el belőle! Mert mindaz, amiről a festmények, installációk, objektek vallanak,… egy nagyobb, teljesebb, sértetlenebb valóság része (Ottlik Géza).

Szabó Menyhért: Big Me II., 2016

Szabó Menyhért: Big Me II., 2016

A Rudnay Gyula-díjas Szabó Menyhért szobrai álarcok, maszkok. Üres szobrok, lemezekből, az arc mimikáját hangsúlyozza, a belső világot, a lelket. Méretükkel is jelzik, itt az istenséggel is szembe találjuk magunkat. Az árnyvilággal és az Olümposszal. A kivételesekkel, a halhatatlanokkal. Eszembe jut Enzo Cucchi Megrészegült kút, 1982 című festménye, amelyen egy elnyújtott férfifejet látni. Fejplasztikái a szép arc eszményét írják felül. Férfi arcokat látunk. Nem plasztikai sebészként nyúl tárgyához, nem kiegészíteni, kipótolni, eltüntetni akar valamit, sebhelyet, hibát, torzulást, redőt, ráncot. Nincs itt ráncfelvarrás, annál inkább kíméletlen figyelem, a megtört, a kiábrándult lélek formabontó megjelenítése, tetemre hívása. Játék az élettel és a halállal, belső szörnyeinkkel, tévedéseinkkel és tehetetlenségünkkel.

Játék a sorssal, legyen az kivételes vagy marginális. Nem számít. A gyűrődések mint földtörténeti nyomok jelennek meg a plasztikákon. Az önképet állítja elénk, amely lehet pozitív, de negatív is, a néző maga dönti el, hogy mit és hogyan lát. Egyúttal adódik a kérdés a plasztikák láttán, mivel nem vagyunk elégedettek testünkön, min szeretnénk változtatni. Miért akarunk valakihez hasonlítani? Miért akarunk mások lenni, mint ami valójában vagyunk?

Lapítunk, mint ezek a figurák? Lapossá vált mostani életünk, vagy mindig is az volt? A méret a lényeg, mintha régi görög szobrokat látnánk, régi istenekről? Szabó Menyhért a mérettel is meghökkenti akarja a nézőt, kibillenteni kényelmes nézői pozíciójából, kompfortérzetéből.

Van valami díszletszerűség is ezekben a művekben. Lobogóak, vázlatszerűek, mintha ideiglenesek, másolatok lennének, helyettesítenék az eredetit, a jelen nem lévőt. Mintha a túlvilágról üzennének, jelen vagyunk, most is, vagy jövünk majd, bírjuk ki a hiányt. Feltámadunk. Ez paradoxon, egyben az értelmezéssel szembeni kihívás is. Szabó Menyhért a nem láthatót teszi láthatóvá. Szellemidézést folytat. Vagy inkább szelleműzést.

Dobó Bianka: Relációk I-V., 2014 (részlet)

Dobó Bianka: Relációk I-V., 2014 (részlet)

Dobó Bianka grafikusművész. Téremlékek című kiállítása valódi terek emlékeit őrzi képekben és installációkban. Az egymással összefüggő térelemek viszonya foglalkoztatja. Az emberek és a környezet közötti kapcsolatokra reflektál, miként is hatnak egymásra, ott, ahol élünk, elsősorban a városban. A közterületek világa érdekli, fent is, lent is. Az átjárókat keresi, nem árulja el, melyiket favorizálja, tárgyilagos tud és mer lenni. Semleges nézőpontja építészeti nézőpont is, olyan fókusz, amely a formákra koncentrál, megjelenésükre, arányukra, kinézetükre, együttesükre. Átvilágítja a várost, egyben összerakja a mozaikképeket, a részletek a helyükre kerülnek, és végül a fontos elem kiemelkedik, a váz, a tér struktúrája láthatóvá válik.

Érteni akarja a városi környezetet, ahogy lüktet a városi élet, éjszaka vagy nappal. Épített környezet ez, benne élünk, dolgozunk, és többnyire benne is halunk meg. Dobó Bianka szerint a szemetes kannák, lámpaoszlopok és a padok többet mondanak el, mint gondolnánk. Ez is kultúránk része, vállalható, olykor vállalhatatlan. Környezetvédő is, műveivel állást foglal valami mellett, valami ellen, ami megoldatlan, gondot okoz az ott élők és az oda látogatók számára. Mintha azt a kérdést feszegetné műveivel:… mi a lényeges vagy kívánatos egy elfogadható emberi élet számára (Shusterman: Pragmatista esztétika, Kalligram, 2003).

Dobó Bianka: Munkások I-V., 2015 (részlet)

Dobó Bianka: Munkások I-V., 2015 (részlet)

Művei zenei kompozíciók is, hullámokat vetnek, folyamatos a változás, a lüktetés. Ezek a hangok a város hangjai, megjelennek a képeken is. Látjuk a mobilt, látjuk a papírlapot, újságot. Ahogy Incze Mózes képein is megjelenik a kommunikációs eszköz jele (konnektor, kábel, zsinór, telefon stb.), úgy Dobó Bianka is tárgyiasítja a városban élők világát. Zajossá teszi azt, ami a valóságban is az. LED-es alkotásain láthatóvá válik az, ami szabad szemmel nem látható. Bár emberi alakokat fedezünk fel az alkotásokon, inkább csak jelzések, ott vannak, felejthetők, egyúttal a tér részeivé válnak, mint a lámpasor, vagy maga az épület.

Három művész, három életút, de az eltérő életutakban (művekben) is felfedezhetünk több közös vonást. Többek közt a szabadság iránti elkötelezettséget, az önismeret, az öngazdagítás, az önteremtés, az öntisztítás és a személyes tökéletesedés igényét. A művek arra is példák, miként is szembesül az alkotó azzal a kérdéskörrel, hogy ki is ő valójában, és mit jelent számára a művészi és emberi szabadság, az identitás, a hagyomány, a boldogság és a lehetőség.

Kölüs Lajos


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2018 októberében, a 64. Vásárhelyi Őszi Tárlat kiemelt díjazottjai kiállításainak apropóján | Keserü Ilona: Színkutatás (válogatás az életműből) | Szabó Menyhért: Nyitott folyamat | Dobó Bianka: Térelemek | Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 2018. október 7. – november 11. | Hovatovább: Abafáy-Deák Csillag írása
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *