Ladányi Imre emlékkiállítása elé

Ellentmondások harmóniája

Egymásnak látszólag ellentmondó, igazán izgalmas dolgokat kell összeillesztenünk, itt, Ladányi Imre képei között állva. A XX. század küszöbén született (egészen pontosan 1902-ben), s 29 éve halt meg, 84 évesen. Ha ezt nem tudnánk, az itt lévő képeket akár kortárs alkotásoknak is gondolhatnánk. Kétségtelenül generációkkal járt előttünk.

Kecskeméten született, de Amerikában hozta létre életművét. Mindkét hazájának fia volt és maradt. Egy, a II. világháború alatt szervezett önálló kiállításáról a New York Herald Tribune-ben megjelent elismerő kritikában magyar festőnek jellemzik, jóllehet ő a kiállítás idején éppen amerikai önkéntes katona volt. Tíz éve élt, gyógyított és festett Amerikában, 40 éves volt ekkor. Gondoljunk bele, a világháború előtt találkozhatott volna Berénnyel, Márffyval, vagy akár a Római Iskola tagja lehetett volna, vagy a Gresham Köré! Ladányi ezekkel a kortársaival nem került kapcsolatba. A háború után sem hathattak rá például az Európai Iskola tagjai, sem Bálint Endre, sem Vajdáék, sem Ország Lili és még sorolhatnánk a többieket. Saját utakon kellett járnia.

Magas intellektusa szegény sorsból vezette párhuzamosan két irányba: a tudomány és művészet világába. Ez újabb ellentmondás lehetett volna, de mindkét szálat fantasztikus harmóniában tartotta élete végéig. Kisgyermekként folyton rajzolt. Eleinte bal kézzel, majd amikor átszoktatták jobb kézre, azzal rajzolt és festett tovább, kiválóan (feloldott ellentmondás) – mert az ember az agyával fest. Tizenöt éves volt, amikor egy anatómiai atlasz került a kezébe, amely az orvostudományok felé csábította. Medikusként önfenntartó lett, plakátokat, illusztrációkat készített, ebből élt. A budapesti egyetemen időre elvégezte a stúdiumot, majd Berlinbe került, a világhírű bőr- és nemi-gyógyász Abraham Buschke professzor mellé, akinek a neve még ma is legenda a bőrgyógyászatban.

Ladányi Imre: Városi séta No.2., 1959

Ladányi Imre: Városi séta No.2., 1959

Friss szakorvosként jutott ki Amerikába – az új nomenklatúra szerint „megélhetési bevándorlóként” –, ahol gyorsan bővülő orvosi praxisa, társadalmi elismertsége és egzisztenciális stabilitása lehetővé tette számára a festői szabadságot. Lehet két ilyen hatalmas kihívást egyforma odaadással, intenzitással gyakorolni? Ladányi Imrénél ez soha nem jelentett ellentmondást. Naponta festett, korán reggel; hétvégén modelleket rajzolt, linómetszeteket készített – és persze mindeközben minden nap orvos volt. Miután 1932 januárjában (még csak 30 éves volt ekkor) sikert aratott a „The Salon of America” rendezvényen a Rockefeller Centerben, folyamatosan kapott meghívásokat kortárs festőművészek csoportos kiállításaira. 1935-ben Emily Francis önálló kiállítást szervezett neki, amelyen jelen volt Aba-Novák Vilmos és a világhírű olasz festő, Giorgio de Chirico is. Az egyik tájképét az 1939-es New York-i világkiállítás amerikai pavilonjába is beválasztották. Visszavonhatatlanul része lett az amerikai képzőművészetnek.

Megengedhette magának, hogy New York avantgárd köreiben mozogjon. Edgard Varèse zeneszerzővel, Kenneth Patchen költővel, Henry Miller íróval, Touma Bouchard fotóssal, Helen Tamiris táncossal lettek szoros családi barátok, akik – Ladányi Ilona gulyáslevesét kanalazva, s egri vörösbort kortyolgatva – néha hajnalig maradtak náluk. Aztán jött a világháború, Pearl Harbor, s a magyar tudatú Ladányi önkéntesnek jelentkezett az amerikai hadseregbe, orvosi szolgálatra. A militáris élet nehézségeit folyamatos festéssel, rajzolással oldotta. 1945-ben, mindössze két hétre, Magyarországra jött, hogy édesanyját biztonságba helyezze. Miután visszaérkezett Amerikába, 1946. január 2-án kitüntetéssel leszerelt; a nevével fémjelzett amerikai katonai ösztöndíj máig létezik.

Ladányi Imre: Tauromancy,1960

Ladányi Imre: Tauromancy,1960

A háború utáni újrakezdés megrázó volt. Az orvosi teendők is más mederbe kerültek, a praxis mellett immár elvárás volt a kongresszusok látogatása, a cikkek írása és a tanítás is. A festéssel tölthető idő tehát szűkült – de nem szűnt meg. Ladányi Imre connecticuti stúdiójában ismét új utakra lépett, a látvány másfajta interpretációját kereste. A valóságot megtartotta kiindulópontnak, de nem követte tárgyi valójában, hanem a saját „negyedik dimenziójából” alkotott képeket, s azokat vitte fel a vászonra. Eltávolodott a reneszánsz perspektívától, nem követte a jellegzetes impresszionista színhasználatot, függetlenedett a modellektől, a tájaktól. A még Berlinben, Bécsben látott expresszionista hatások eltűntek. Helyettük a látvány türelmes „tudományos analízisét” választotta, saját szavaival „Scientific Naturalism”-nak jellemezve ezt a periódust.

A gondolkodó ember folyamatosan keresi az azonosságokat önmaga és a többiek között, és ugyanolyan hangsúlyosan a különbségeket is. Emory Ladányi – ahogyan a tengerentúlon ismerik – többféle identitású volt: magyar és amerikai, orvos és festő egyszerre. A hozzá hasonló identitásúaktól ezek párhuzamossága és a kommunikációban megjelenő szintézise különbözteti meg.

Ladányi Imre: Indukció, 1978

Ladányi Imre: Indukció, 1978

Fogantatásunk pillanatától szerves részünk a kommunikáció, mikro- és makro-világunkat tekintve egyaránt. Embriókorunktól hírvivő (kommunikáló) fehérjék tartják a kapcsolatot testünk bonyolult sejtrendszerei között. A születés pillanata is markáns kommunikáció: az anya sikolyát a gyermek sírása követi, jelezve, új élet indult el. Az információkat öt ismert érzékszervünkkel regisztráljuk. De vajon valóban „csak” a látás, a hallás, a tapintás, a szaglás és az ízlelés áll rendelkezésünkre az agyunk és a külvilág közötti transzmitterként? Vagy netán rendelkezünk meg nem határozható, egzaktan definiálhatatlan receptorokkal is? Ha igen, talán az így kapott ingerek szintéziséből keletkezik az a belső világ, amelyet jobb híján akár léleknek is nevezhetünk.

A lélek definiálhatatlansága pedig visszavezet az egyénhez, az individuumhoz. Mert arra, hogy kinek mit jelent ez a fogalom, szélsőséges felfogások és magyarázatok léteznek. Jómagam az emberi agy sajátságos tevékenységének tartom a lélek jelenlétét, működését. A kommunikációs készséggel megáldott művész viszont ezt az amorf világot lefordítja a definiált érzékszerveinkre: hangra, képre, szóra, s ezek kombinációjára, például színházra, filmre, táncra.

Az itt látható képek döntően a hatvanas években készültek. Engem, aki Ladányihoz avval a vékony szállal kötődöm, hogy szintén orvos vagyok, ezen képek egy része a mikroszkóp alatt látható sejtekre, mátrixokra, színekre emlékeztet. Persze nem másolatként, sokkal inkább tudományos és artisztikus játékként. Mindkettő benne volt az alkotóban, amikor leült az üres vászon elé. A világháború utáni gyors tudományos, technikai fejlődés bizonyosan hatott arra a belső világra, amelyet a festő megoszt velünk. A képek általa adott címei, s a műveken rendszeresen megjelenő betűk egyfajta utalások a fejében és lelkében megszületett világra.

Ladányi Imre kiállítását megnyitni megtiszteltetés, felelős gondolatmegosztás volt, de a végén azt kell mondanom: én is csak egy vagyok az ittlévők közül, s arra biztatok mindenkit, hogy a saját személyiségén átszűrve ismerkedjen Emory Ladányival – mert érdemes, és megérdemli.

Cseuz Regina


 Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2015. október 10-én Budapesten, az Artézi Galériában, Ladányi Imre emlékkiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2015. november 4-éig | Hovatovább: a kiállítás online katalógusa
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *