Giczy János emlékkiállítása elé

A szárnyas idő oltárai

Elmúlt egy éve, hogy Giczy János nincs már közöttünk. Őt is, mint oly sok kedves ismerőst az elmúlt években, magával ragadta a „szárnyas idő”. Ez az őszi nap mégis a vele való találkozásról szól. Itt van velünk a Lábasház falai között, itt hagyta a képeit, szól hozzánk. Mert amíg mi, földi halandók idővel kikopunk az emlékezetből, elhalványulnak erényeink és bűneink, a művész, ha igazi, itt hagyja „ércnél maradandóbb” műveit, az élményt, a meg- és felismerést, a katarzist. És Giczy János ilyen, igazi művész.

Egyedülálló festészet az övé. Megjeleníti a tradicionális falu napjainkra eltűnő világát és az emberi élet alapkérdéseit. Az örömöt, a bánatot. Mindezt sajátos, csak rá jellemző eszközökkel. Képei, még inkább szárnyas oltárai összetett mondanivalót hordozó alkotások, ahol a kép, a festményt hordozó tábla, a keret, a beledolgozott szőttes egyaránt a „történet” – többnyire szenvedéstörténet – része. Kevés festőt ismerek rajta kívül, aki ilyen sokat tud elmondani az élet és a halál természetes összetartozásáról, szépségéről.

Ahogy az itt bemutatott 43 festmény sem tudja teljességében bemutatni Giczy János művészetét, úgy a megnyitó sem tehet mást, mint hogy ide-oda kapkodva felvillantja élete, művészete csomópontjait.

Giczy János festménye (Fotók: Csuka István)

Giczy János festménye (Fotók: Csuka István)

Alszoporról indult, a szülőfalujában eltöltött gyermekkor, a szüleihez, nagyszüleihez fűződő szoros kapcsolat végig meghatározó maradt művészetében. Könyvében, az Invitációban írta: „szinte magától összeállt egy motívum-kincs, melyből a falunk, a föld, apám, anyám, nagyszüleim, az ő kezüknyomát őrző eszközök, mind-mind a képi beszéd részeivé szublimálhatók, olyan képi beszéd részeivé, amely talán képes kifejezni az egyéni élményeken túl egy tágabb régió gyötrelmeit és vágyakozásait.” Visszafelé araszolva a múltban, nagy érdeklődéssel kutatta, majd festette az ezen a vidéken élő, evangélikus hitű falu világát, azt a mikrokozmoszt, ahol „minden megtalálható volt, ami az élethez szükséges”.

Olyan festőt sem ismerek, aki ilyen sokszor és ennyiféle formában festette volna meg együtt és külön-külön is a szülők alakját. Fiatalon és öregen, örömben, bánatban. Együtt a munkában, a röpke pihenésben, ahogy a Támaszkodva című képen, amiből összetartozás, derű, fény árad, a közösen eltöltött élet, a festő fiú végtelen szeretete. Az Alszoport idéző képeken többféle alakban köszön vissza a falut őrző öreg harangláb, édesanyja vászon kendői, a kalász, sarló, búzavirág.

Giczy János szárnyas oltára

Giczy János szárnyas oltára

Elindulva a vidék jófejű gyerekeinek hagyományos iskoláztatási útján, Giczy János a soproni líceumba, majd a tanítóképzőbe került, ahol odafigyeltek a tehetséges fiúra. Egyenes út vezetett a képzőművészeti főiskola rajztanár szakára, a zökkenőmentes folytatást azonban nem engedte a kor – az 50-es évek – fojtó levegője. Végül Egerben fejezte be tanulmányait 1957-ben. Tanárai útját követve először ő is a nagybányai hagyomány szellemében kezdett festeni, idővel azonban úgy érezte, indíttatásához, élményvilágához közelebb állnak a Tornyai János-, Rudnay Gyula-, Nagy István-féle örökséget követő hódmezővásárhelyi iskola festői. „Persze nem ugyanazt csináltam – mondta – mint ők, és az évek során egyre inkább a saját utamat jártam. (…) Természetelvű, gyakran inkább szürrealizmus-ízű dolgokat festettem, kissé a Chagall-i világ felé fordultam. Azt hiszem, valamennyire konstruktivista is voltam és vagyok ma is a képek szerkezetében. (…) Nekem igényem, hogy a képnek valamiféle mondanivalója is legyen, persze nem elmesélhető dologról beszélek. Valami titok, homály… Nem tudható, inkább sejthető. (…) Mert nem elég lefesteni valamit, a képnek nagyobb dologról kell szólnia, mint a látvány: nagy összefüggésekről, életről, halálról, az ember dolgáról a földön.

Ez a változás, a saját út zökkenőkkel járt. Az 1966-os, Egyed Emmával közös kiállítás országos szakmai körökben sikeres volt, 1969-ben a nagy rangot jelentő Fényes Adolf teremben rendezhetett kiállítást, Sopronban azonban 15 évet kellett várni a következő bemutatkozásra. Túl komor, pesszimista a festészete – hangzott el, íródott le több fórumon. A soproni közeg – akkor még – nem állt készen a realista hagyományokon túllépő műveinek befogadására. Hiányolták a soproni festőktől megszokott témákat, a jellegzetes soproni város- és tájképeket. A 70-es évek második felétől azonban egyre többfelé hívták, szaporodtak az országos és a határon túli díjak, elismerések. Művészete Sopronban is otthonra talált, a város Pro Urbe díjasa és díszpolgára lett, kiállításai társadalmi eseményszámba mentek.

Giczy János egyik faragott szárnyas oltára

Giczy János egyik faragott szárnyas oltára

Mindeközben 1959-től nyugdíjazásáig az Óvónőképző tanára, akinek festési technikáját, az olajtemperát is a tanítás határozta meg, mivel az ezzel folytatott munka – az olajjal ellentétben – bármikor megszakítható. És közben kitalált, vagyis felelevenített egy sok évszázados formát, a szárnyas oltárt. „Többet tudok velük elmondani, mint egy képpel – mondta. – A középkori templomok szárnyas oltárai is egy-egy történetet meséltek el a hitről, a vallásról. Az enyémekben ritkán van meg a kánon, ezek kicsit világiasabb dolgok. Én is több oldalról, nem annyira egy történeten keresztül tudom megfogalmazni bennük a mondandómat, inkább valahogy úgy, mint a zenében, többszólamúan. Az egyik kép kiegészíti a másikat.” Végignézve a falakon, számos változatát látjuk ezeknek az oltároknak. Felhívnám a figyelmüket a gyönyörű, saját kézzel készített keretekre, és arra a kettőre, ahol a faragványt a fő képmezőbe is beemelte.

Kedves témája volt a Fertő-menti táj mediterrán szépsége a szőlővel. Megfestette Bánfalvát, amelynek „címer növényévé”, attribútumává a gesztenyét avatta, s amit Sopronba kerülve átmenetnek, összekötő kapocsnak érzett az otthagyott falu és a város között. Élete utolsó évtizedeiben egyre többször jelent meg képein a Golgota, a kereszten az emberiségért szenvedő Jézus alakja.

A kiállítás képeit felesége, Dalos Margit és a „földi” Kiss Melinda művészettörténész válogatta. Szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak, még sincs hiányérzetünk. Ez a kiállítás megmutatja Giczy János festészetének sokféleségét, szerves fejlődését. A nagyterem méretben és mondanivalóban is grandiózusabb műveit jól ellenpontozzák a kisterem akvarelljei, a kevésbé ismert, de kiemelkedő kvalitású rajzok. Találkozunk régi, más kiállításokon már látott ismerősökkel, és szíven üt bennünket egy-egy új, először látott kép. Megcsodálhatjuk János jellegzetes motívumait, a kendőket, a rajtuk, vagy mögöttük felsejlő arcokat, a kinyújtott, óvó kezeket, tekinteteket. Az anya, a gyermek örömét, a hálát az életért, a megpihenést a fényben. A természet bőségét és szépségét. A szülők sokféle alakban megfestett, fénnyel, hálával körbeszőtt alakját. A szenvedők, az elmenők kínját, a nekik enyhet adó földi és égi alakokat. Giczy János angyalait. A hajdanvolt iskolatárs, Berzsenyi szavaival figyelmeztetnek bennünket: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Turbuly Éva


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2017. szeptember 22-én Sopronban, a Lábasházban, Giczy János (1933–2016) festőművész „Oh, a szárnyas idő…” című emlékkiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2017. november 12-éig
Még nincs komment

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címeket sohasem osztjuk meg másokkal. A kötelezően kitöltendő mezők csillaggal megjelölve *