Párosesszé T. Horváth Éva Befele című kiállításáról

A belső csend

T.Horváth Éva befelé lépdel, önmaga irányába. Nem kettőzi meg önmagát, kint is van, bent is van. Zárt téren belülre tart, saját testéhez közelebb. Szokásos hely ez számára, szokásos helyzetéhez közelít. Nem fordít be semmit, sapkát, sálat, mellényt. Önmagát fordítja be és ki, s csodálattal vesszük tudomásul, mire képes. Gondolataiba mélyed, érzéseire figyel, úgy figyel a külvilágra, hogy magáról sem feledkezik el. Önmagát is külvilágként nézi.

Távolság ez, hol mérhető, hol nincs rá mérce. Hol a határ, kérdezzük, és tudomásul vesszük, hogy nincs határ. Halad a vonal, görbül, hízik, aztán hirtelen elfogy vagy kifut a kép, a rajz, a kollázs teréből, egy olyan térbe, ami már a nézőben születik meg, illetve a nézőben folytatódik, a néző fantáziájában. Először az anyagra nézünk, barna, barnás, sötétebb színű, kopott, kukázott, elcsent, megőrzött, kidobott anyag. Kartonpapír, rétegezett, fel-feltöredezett. Kisméretűek, összehajtogatottak, lapozni lehet őket, mint egy könyvet. Könyvet lapozunk, napló, de lehet, hogy egy kódexet, amelyben nincs szöveg, csak jel és vonal van.

T. Horváth Éva: Befele

T. Horváth Éva: Befele

T. Horváth Éva alkalmazkodik az anyag felületéhez, domborulatához, hiányosságához, hiányához. Eggyé válik az anyaggal, lelket ad neki. Életre kel az anyag, már nem is csomagolópapír, nem kartonpapír, hanem nemes felület, vászon, sőt vitorlavászon, amit nem passzát szél fúj, lebegtet, hanem a művész lehelete, mozgása, lendülete, szárnyalása. Uralom ez, uralom az anyagon, a felhasználás, a kidolgozás technikáján: Damovni rad (Leporello). Saját találmány, saját feldolgozási módszer, saját know-how, az anyag ismerete, tapasztalata. Megtapasztalás ez, felismerés, miként is szolgálhatja az adott anyag a művészi elképzelést. T. Horváth Éva nem konceptuális művész, referenciális kapcsolatot tart fenn a látható, tapintható „valósággal”, közölni akar valamit a világról, saját magáról. Úton van, belső úton, de nem a keleti filozófiák szerint járja be, teszi meg belső útját: Befele (Művészkönyv), 20 oldal.

T. Horváth Éva: Hazám

T. Horváth Éva: Hazám

Számára minden évben új tavasz jön, egy időszak kezdete, egy évszak eleje, tart valahová, és tudja, bár a közepe felé jár, a megteendő út időben rövidebb, mint amit eddig bejárt. Végtelen ez a belső út, nincs vége, nincs belátható tere, csak jelene, csak a mában létezik. Misztikusnak látom alkotásait, titkokat rejtőknek. Látszólag minden olyan egyszerű, megfejthető a látvány, a kép terébe helyezett formák, motívumok. Ezek a művek nemcsak arról szólnak, hogy T. Horváth Éva befele fordult, és intenzív belső életet él: Hazám (Művészkönyv), 20 oldal.

Képeinek színpadán érződik az emberi jelenlét, az emberi közelség, az ember társas volta. Madárszeretők. Madárcseresznye, gyümölcse apró, előbb sárga, majd élénkpiros színre érik be. T. Horváth Éva színei beérnek, hol sárgák, hol pirosak. Ezzel is jelzi, hogy tévedés az, hogy nem akar a figyelem középpontjában lenni. Mint a fa, a növény, T. Horváth Éva is imádja a napfényt, más emberek szeretetét, megbecsülését. Kreativitása nem a külső elismerésből táplálkozik, lesz erősebb, energetikusabb, hanem a befelé tartó úttól, és hogy a befele után van egy kifele tartó út is. Mint ez a kiállítás. Itt már kint van a művész. Konstatáljuk, hogy nyitott az új dolgokra, vagyis kifelé is figyel, extrovertált művészember: Madárszeretők (Művészkönyv), 42 oldal; Töredezett világ (Művészkönyv), 24 oldal.

T. Horváth Éva: Dobozvilág

T. Horváth Éva: Dobozvilág

T. Horváth Évát minden érdekli, ami a formálandó anyaghoz kötődik, ahogy feldolgozza az információkat. Nem kapkod ide vagy oda, hol ebbe, hol abba. Műveivel kommunikál, teremt kapcsolatot a világgal, a nézővel. Érzelmileg kitárulkozik, és ez a kitárulkozás, ez az intimitás az, ami a kiállítás meglepetése: A béka meséje (Művészkönyv), 16 oldal; Dobozvilág (Művészkönyv), 4 oldal. Közel engedi magához az anyagot, de nem csak azt, hanem a nézőt is. A művek sokasága tetterejéről árulkodik, pezseg a lelke, amikor alkot, az izgalmas esemény. Olykor vállalja, hogy mer lassú, várakozó lenni (Angyali üdvözlet I-II.).

Tényszerű és tárgyilagos, alaposan körbejárja a választott témát, kibontja, miként kibomlik a rügy virágzáskor. Anyagismerete mély és mélyebb, személyes terekben rögzül, olykor mintha menekülne valamitől, a kép, a forma tömege légiessé válik, eltűnik a vonal, marad az üres tér, az üres hely. Mint a tenger hulláma, amikor visszahúzódik a fövenyről. Az ember végül homokos, szomorú, vizes síkra ér, szétnéz merengve és okos fejével biccent, nem remél (József Attila: Lassan, tűnődve). Szerénységét dicsérem, de ez a szerénység tudatosságot rejt, elmélyülést, pontosságot és precizitást, vagyis racionalitást. Meg csendet, belső csendet. A kiállítás másik rétege, felülete a csend. A belső csend. Nem fél az ismétléstől, az csak a szem káprázata, ahogy a fák levelei sem egyformák (Genezis I–IV.).

Keresztény spiritualitás-mitikusság ez, közösségi dimenzióval. Talán ezért nem nevezném T. Horváth Évát individualistának. Személyes lelkisége közösségi mozzanatokat rejt, mondhatjuk, hogy az élet színpadját, a szereplők lelkét: Színjáték (Művészkönyv), 32 oldal. Művei (rajzai, kollázsai) rituálék is, hagyományt teremtenek és hagyományt őriznek. A művészkönyvek narratívák is, lapozni lehet bennük, kibontja a belső terüket, irányukat, kapcsolatukat. Átadnak valamit, megajándékozzák a nézőt annak felismerésével, hogy önmagát is láthatja, önmagát is felfedezheti ezekben a művekben. Művei túlmutatnak önmagukon, kontextusuk szélesen értelmezhetők, nyitottak (Magány; Nórák XII./7).

T. Horváth Éva: Cirkusz I.

T. Horváth Éva: Cirkusz I.

Metaforikus jelképrendszert épített fel és ki (Köves út; Az úton). Követhető ez a nyelv, mert modern, mert nem kirekesztő. A művek jellemzője a részletezés, a kibontás, a szerves kapcsolatok láncolata. Az egyes motívumok egyre összetettebbé válnak. Rítus, szakralitás lesz belőlük, a változások rítusa, lehetősége, tapasztalata (Cirkusz I–III.; Anubisz; Lótné; Tanítványok II.). A mozgás örök, normaként van jelen T. Horváth Éva műveiben. A mozgás összeilleszt, de meg is különbözteti a mozgás tárgyát és alanyát. Feszültségekkel teliek az alkotások, új formákkal és értelmezésekkel. A dinamikus formák katartikus élményt hordoznak, a lét valóságát és önmagunk megélését, felfedezését.

A kiállítás a rendszerbe állítás is, a művek belső struktúrájának felfedése, megmutatása. A befelé tartó út során kritikusan viszonyul önmagához, ha kell, felülírja korábbi vonalait, formáit. A befele tartó út imitatív és kreatív is, spirituális-transzcendens dimenziókkal.

Abafáy-Deák Csillag


Exkluzív elsőközlés
Készült T. Horváth Éva Befele című kiállításának apropóján | Újlipótvárosi Klub-Galéria, Budapest | 2018. március 22. – 2018. április 13. | Hovatovább: Kölüs Lajos írása

Kitárulkozás

Összegzés ez a kiállítás, a választott és alkalmazott művészi technika csúcsra járatása, egyfajta tökélyre törekvés, a burjánzó belső látomások szalagra fűzése, vonalak közé terelése, kordában tartása, a gondolatok kirajzásának nyomon követése, feltérképezése, szabadon engedése. A művész önmagába tekint, mert keresi az önmagán túli világot, a metafizikai valóságot, a tapasztalat bilincseit levetve. Az idő szívet szorító […]


Képmutatás

Molnár Iscsu István képei között vagyunk. Jó itt lenni. A képmutató, mármint én, érzem ezt, hiszen magam is Iscsu képei között élek, szeretem azokat. Vannak közöttük emblematikus jelképszerű gömbök, gömböcskék, könyvillusztrációk, ex librisek, mindegyikben van valami groteszk, hol kellemes, néha hideglelős, és szinte mindegyiken ott van – Kunderát idézve – a lét elviselhetetlen könnyűsége, amit […]


Ön?arcképek

Önarckép? Érdekes. Nem jutott volna eszembe. Van valami ásatag a szóban. Azt mondják, hogy ha nincs más modell, a festő a tükörhöz folyamodik, és önarcképet fest. A művésznövendék saját magán gyakorolja a portréfestés mesterségét. Régi dolgok ezek, egykor talán igazak voltak, manapság a festőket legkevésbé az élő modell hiánya nyomasztja. Önarckép, portré, csendélet, táj és […]


Időt formáló téralakítók

A képzőművészet gondolkodásmódjában fordulópontot jelentett a tér és az idő egymástól való elválaszthatatlanságának felismerése. A tér-idő problémakör – a tudományos élethez hasonlóan – a művészetben is a kutatások középpontjába került. A mozgás és a ritmus erőteljes megjelenítése a művészi gyakorlatban nagymértékben összefüggött az absztrakt művészet – a modernitás élenjárója – folyamatos jelenlétével, merész kérdésfelvetéseivel, a […]


Mózes Katalin legújabb munkái (2016–2018)

 Dr. Cseuz Reginának, köszönettel Mózes Katalin 2017-ben nagyméretű (115 × 85) papíralapú, olajjal és akrillal készült képei számos motívumot, formaelemet, utalást őriznek előző korszakaiból, tematikusan, jelentésrétegeiket tekintve, hangulatilag is kapcsolódnak azokhoz, mégis változásokról, sőt: megújulásról beszélhetünk. A színek is hasonlók, ám a színegyüttesek mások. Domináns szín maradt a fekete, de megnőtt a földszínek, főként a […]


Mindannyiunk családregénye

Apátok egy konok sváb – sóhajtott anyánk, ha valamiben éppen nem tudtak zöld ágra vergődni egymással. Ez volt a maximum, ami a családunkban származástechnikailag szóba jöhetett. Mi ezzel úgy voltunk, mint Connor MacLeod, a highlander, amikor a kérdésre, honnan származik, így válaszol: különböző helyekről. (Ezt a választ én is szeretem használni, ha valaki akcentusom alapján […]


Dobjunk még egyet!

Régen, mikor unalmamban utazás közben fejben találtam ki és oldottam meg másodfokú egyenleteket, foglalkoztatott a gondolat, hogy matematika tanár leszek. Ez az időszakom csupán fél évig tartott, de akkoriban kezdett el érdekelni Einstein élete és munkássága is. A TérIdő című kiállítás, illetve a hozzá kapcsolódó szimpozion már a harmadik és negyedik fejezete annak az eseménysorozatnak, […]


Megőrizni és felmutatni

Láng Eszter a jel és a róla alkotott, illetve általa közvetített képzet összetartozását, kölcsönös hasonulását hangsúlyozza, kiemelve az ebben rejlő lehetőségek, „üzenetek” változatosságát. Mindez a sokszínűség fellehető műveiben is. A tökéletesen nonfiguratív munkáktól a szimbolikus-allegorikus karakterű, vagy tájélmények emlékét sugalló absztrakt műveken át a figuratív részleteket őrző képekig terjed a skála. Mindez nem bizonytalanságot, ellenkezőleg, […]


Az eljövendő zseni kézjegyei

Néhány éve egy körkérdést szegeztek nekem, megmondanám-e, ki a tíz legfontosabb magyar festő az én rangsorolásom szerint. Nagyon nehéz a kérdés, mert általában nem neveket, névsorokat őriz az ember emlékezetében, hanem legfőképpen képeket. De hát, ha névsor, legyen névsor. Nem emlékszem már persze az akkori toplistámra, de egy dologra határozottan igen, hogy Farkas István neve […]