Amiben voltam szereplő… Második rész – Tóth Tibor emlékére

Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I.

Az Amiben voltam szereplő… című sorozat első írásában az életemet, pályámat meghatározó Farkas István (1887–1944) festővel való, 33 éves korom óta tartó kapcsolatomról írtam. Most az általam rendezett kiállítások következnek. Az 1968. októberi rákosligeti Ország Lili-bemutatótól máig 110–115 kiállítást rendeztem, közülük sokat megnyitottam, s jó néhányhoz készült katalógus is, amelyet én írtam.

Azt hiszem, a sokféle munkám közül – egyetemi oktatás, kutatások, könyvek és tankönyvek írása, szerkesztése, tanszékvezetés és így tovább – leginkább kiállításokat szerettem rendezni. Meglehetősen kevés közöttük a felkérésre rendezett hivatalos, államilag támogatott tárlat, a legnagyobb részüket én magam szerveztem galériákban, klubokban, a magánszférában. Javarészt ingyen, kedvtelésből (hálát adva a sorsnak, hogy ezt megengedhettem magamnak), egy-egy művész iránti elkötelezettségből.

Tudatos válogatás, ösztönös elrendezés

Kiállítást rendezni 24 és 28 éves korom között tanultam Tóth Tibortól, Frank Jánostól, Körner Évától és kortárs festő barátaimtól. Nagyon tudatosan válogattam a művekből, s nagyon ösztönösen raktam a falak elé a földre a képeket. Egyetlen egésznek látni, s a kompozíciót (az együttes hatást) alkotó elemeknek tekinteni a műveket. A kiállítások rendezésekor többnyire boldog voltam. Mert kreatív. Meggyőződésem, hogy a kiállításrendezés szakma, szakmunka, nem is akármilyen. Hiszen ugyanazokból a képekből nagyon rossz kiállítás is létrejöhet, és kevésbé jó művekből is lehet egészen elfogadható összhatású kiállítást létrehozni. Hálás vagyok a sorsnak és mindazoknak, akik segítettek abban, hogy több tucat kiállítást rendezhettem, amelyre most, 70 évesen is tiszta öröm visszagondolni. (A megnyitókat nem szerettem – nem a kiállított művekről szólnak, reprezentatív és kommunikatív funkciójuk van, ami persze fontos, csak másodlagos a képi üzenetekhez viszonyítva. De azt sem szerettem, ha más nyitotta meg, s én ott álltam a művész mellett, mint Bálám szamara.)

Természetesen az általam rendezett kiállításoknak csak egy részéről írok – így is hosszúra nyúlik majd ez a fejezet. Nem szakmai elemzések következnek, hanem személyes élményeim. Összegzés az életem, munkásságom egy részletéről, amelyről úgy vélem – túl azon, hogy a magam számára fontos áttekintés –, kortársaimnak és tanítványaimnak is adhat új ismereteket.

Szombat esték Kortársakkal

Tóth Tibor (1923–2004) festőművész, rajztanár három hetente Rákosligeten egy lerobbant, lóistálló szerű „szocreál” művelődési házban, a Képzőművészeti Lektorátus különleges engedélyével, egy-két napos bemutatókat tarthatott kortárs képzőművészek részére. A szombat esti rendezvényen – kiállításmegnyitó, majd utána több órás beszélgetés, vita a modern művészet szerepéről, jellemzőiről – a helyi baráti kör lelkes tagjain kívül az érdeklődő budapesti értelmiség 100–200 nagy tekintélyű tagja is jelen volt. A legkülönbözőbb szakmákból. És a fiatalok, az utánpótlás. Akkor még nem volt metró, és autója is nagyon keveseknek. Vonattal a Keletiből, vagy több átszállással – elszántnak kellett annak lennie, aki vállalkozott az oda-vissza útra.

Tóth Tibor

Tóth Tibor

Már másfél éve kísértem figyelemmel Tóth Tibor kiállításszervezői és -rendezői munkáját a XVII. kerületi Tanácshoz tartozó Dózsa György Művelődési Ház Műveszetbarátok Körében (amire én Dombrovszky István Tuta szobrász és Csiba Éva iparművészeti főiskolás jóvoltából odakerültem, Tóth Tibor már több mint hatvan bemutatót és nyolc műteremlátogatást szervezett). Tóth Tibor rendkívül türelmesen magyarázott gyakran provokatív, szakértelem nélküli, tanulásvágytól feszült kérdéseimre. Aztán 1968 szeptemberében kijelölte részemre az első feladatot, és ezzel meghatározta egész életemre az egyik útirányt. Nemhogy művészettörténet diplomám nem volt, hanem semmilyen. Abbahagytam a különböző egyetemeket, szakokat, nem akartam értelmiségi lenni. A kiállításrendezés, a művészbemutatás, a műterem viszont rendkívül vonzott. Egy új világ kapui kezdtek megnyílni előttem. Valami elkezdődött, ami azóta sem ért véget (24 éves voltam – most 70).

Ország Lili (1926. augusztus 8. – 1978. október 1.) Fiáth János utcai 30–32 négyzetméteres lakása. Tele a saját festményeivel. Tóth Tiborral mentünk, de rám bízta a válogatást. Mint ahogy a rendezést is. Majd később a képeket egyedül kellett visszaszállítanom (hogy a szervezést és a technikai teendőket is megtanuljam).

Ország Lili

Ország Lili

Ország Lili különös, nehezen megközelíthető lényéről, óegyiptomi szépségéről, szokatlan irracionalitásáról, rendkívüli érzékenységéről, átfogó műveltségéről és okosságáról sokan sokféleképp írtak azóta. Az ágy szélén kuporogva, figyelve, ahogy elrakja a visszavitt képeket, azonnal tudtam, hogy leendő életem meghatározó emberével találkoztam. (Ha bárki megkérdezné – volt tanítványaim gyakran megtették –, ki volt rám legnagyobb hatással életem során, gondolkodás nélkül válaszolhatnám: Ország Lili. És csak utána sorakoznának a többiek: gyerekkori pszichológusom, máig barátom, a 89 éves Pártos Magda; az analitikusom, majd haláláig barátom, dr. Székács István; és paraszt-nagyapám, a 88 évesen meghalt id. Nagy József. Ország Lili fiatalon, 1978-ban, 52 éves korában halt meg. Feladta. Mégis, máig meghatározó hatású számomra.)

Nehezen felfogható ellentmondások: egy pici lakás, gyakorlatilag egyetlen tér, egy alacsony, kortalan, magányos asszony – és a festmények időbeli és térbeli tágassága, szinte követhetetlen szellemi horizontja, megfejthetetlen gazdagságú rétegzettsége. Egy puritán ágy, egy karosszék, egy keskeny asztal (rajta Kafka fekete-fehér fényképe), könyvek, festőállvány, fehér falak és számos festmény, számtalan grafika, kollázs.

Addig csak Dombrovszky István Tuta (1945–1969) Keleti Károly utcai műtermében, Tóth Tibor rákoshegyi családi házában és Illés Árpád (1908–1980) Majakovszkij (Király) utcai lakásának műteremrészében voltam. Az Ország Lilinél tapasztaltak olyan heves érdeklődést váltottak ki belőlem, hogy még abban a hónapban, azaz 1968 októberében megkerestem, meglátogattam Bálint Endrét a Rottenbiller utcában; Gadányi Jenő (1896–1960) és Bene Géza (1900–1960) özvegyét; Schéner Mihályt; Kürthy Sándort; Ágh Aikelin Lajost; Pauer Gyulát; Hencze Tamást; Kováts Albertet; Németh Gézát; Kecskeméti Kálmánt; Váli Dezsőt – 13 művészt egyetlen hónap alatt, az emlékkönyvem tanúsága szerint. (Az emlékkönyv: barna bőrbe kötött papírlapok. Egy nyomdász barátom, Báder Gyuri készítette, hogy a megismert festők és szobrászok írjanak bele, s egy kisméretű munkájukat beleragasszák. Vagy rajzoljanak bele.) Talán másokat is felkerestem, de ez nincs dokumentálva.

Mindent a képről

Ország Lili, Bálint Endre és Tóth Tibor a rákosligeti megnyitón, 1968.

Ország Lili, Bálint Endre és Tóth Tibor a rákosligeti megnyitón, 1968.

Ország Lili rákosligeti bemutatóját mestere, Bálint Endre (1914–1986) nyitotta meg, igen igényes közönség előtt (Tábor Béla, Mándy Stefánia, Vajda Júlia, Rácz István, Papp Oszkár, Kolozsváry Ernő, Passuth Krisztina, Gábor Eszter – kis fekete-fehér fotókról azonosítom a jelenlévők töredékét). Az előző évben, 1967-ben a székesfehérvári István Király Múzeumban volt első itthoni bemutatkozó kiállítása. Előtte 1966-ban, David Giladi izraeli nagykövet jóvoltából, Tel-Avivban, a Hadassza Kalckin Galériában láthatták a munkáit. Ez az időszak írásos képeinek a korszaka. Válogattam a korai szürrealista képekből és az ötvenes évek közepének úgynevezett ikonos periódusából is, a hangsúly azonban a héber, kopt, perzsa, ógörög betűkből építkező barna monochrom olajfestményeken volt. „A betű a szimbólumok szimbóluma” (Paolo Santarcangeli). Az írás az ókori keleti népek szerint isteni eredetű.

Nemcsak a betűszimbolikáról nem tudtam semmit, hanem általában a szimbólumokról, jelképekről, jelekről, metaforákról is alig-alig. Ország Lili képépítő betűinek hatására intenzív és extenzív olvasásba, tanulásba kezdtem (Jung, Fromm, Cassirer, Mircea Eliade, Ferguson, Gerson Scholem, Panofsky és így tovább), s ez mindig így volt ezután minden újabb festői életmű befogadása, a műteremlátogatási élmények után. Habzsoltam a XX. századi és a kortárs képzőművészetről olvashatókat (egy idő után a Múzeum körúti antikváriumban már félretették részemre az akkor újdonságnak számító francia Skira-kiadványokat). Mindent szerettem volna tudni a Képről, mindent a művészi alkotásokról, az őket létrehozó kreatív emberről, ezért egyszerre kezdtem bele a művészettörténetbe, a filozófiába, a pszichológiába, a szociológiába – valameddig persze eljutottam a hosszú évtizedek alatt. Mint egy belülről vezérelt és megállíthatatlan tank, vagy buldog – vagy ki tudja, mi lenne a pontos hasonlat. És nagyon is éreztem: minél több műterem, kiállítás, múzeum, képnézés kell, mert ezek segítenek megtalálni, amit keresek. Ország Lili 1968 októberétől évekig meghatározta az olvasmányaim irányát is: olvastatott velem Kafkát és a kabbalát, Tábor Bélát és szürrealizmust, írástörténetet és Egyiptomot. Bemutatott Németh Lajos művészettörténésznek, aki a tanárom, mesterem lett (ő irányított a művészetszociológiához: Francastel, Bordieau, Hauser és a többiek).

Ország lili közelében

A hosszú beszélgetésekbe, elemzésekbe torkolló rákosligeti bemutató után – mint már írtam – egyedül mentem vissza a kiállításon bemutatott képekkel Ország Lilihez. Hallgatagon ültem az ágy szélén, menekülésre készen. Aztán ő megszólalt, és hosszan rólam beszélt. Olyanokat a gyerekkoromról, a származásomról, a közelmúltról, amiket senki sem tudhatott. Hogy közeledik a születésnapom. Hogy életformát kell váltanom. És így tovább.

Minél több kiállítást akartam rendezni. Minél több műterembe menni minél többször. Írni képekről, festőkről. Ország Lili még arra is rászoktatott, hogy zajos, büdös kocsmákban is tudjak írni. Az írás belülről történik, mondta, akárcsak a festés. Amíg zavar a külvilág, nem az írásban vagy jelen, hanem a külsőségekben.

A diósgyőri Ország Lili-kiállítás katalógusának címlapja és hátlapja, 1972

A diósgyőri Ország Lili-kiállítás katalógusának címlapja és hátlapja, 1972

A Diósgyőri Vármúzeum középkori rondellájának kazamatájában 1972. július közepén a nehéz, széles, erőteljes kvadrátkövekre rakhattam ki barna írásos képeit és a Római falak sorozatot: olajképek papíron, 34 darab. Keret nélkül. Végig ott volt, amíg rendeztem a kiállítást. Németh Lajos nyitotta meg, akinek két év múlva, 1974-ben jelent meg könyve Ország Liliről a Mai magyar művészet sorozatban. A katalógust én írtam, benne 10 reprodukció. Ma is vállalom. (Megjelent a Napjainkban 1972. szeptember 4-én egy írásom: Kő, kőváros, falak, betűk, jelenvaló múlt Ország Lili kiállításáról. Aztán 1974-ben a Magyar Építőművészetben. Másfél évtizedig semmi, majd nyolc írás 1989 és 1993 között, a monográfiáig, mely 1993-ban jelent meg az Arthis Kiadónál. Ma is elfogadhatónak tartom a könyvet, és ma is az írásos képeket gondolom a legjelentősebbeknek és a legeredetibbeknek.)

Aztán 1998-ban volt közgazdász tanítványom, Mélyi József művészettörténész meghívására Berlinben, a Haus Ungarnban rendeztem Ország Lili-kiállítást, amelynek megnyitóján jelen volt leendő unokáim mamája és az „Arnolfinik”, Horváth Ira és Zsubori Ervin. Majd egy másik tanítványom, a miskolci Szoboszlai Lilla felkérésére 2003 októberében a Miskolci Galériában Rekviem címmel, Ország Lili halálának 25. évfordulója alkalmából. (Lilla résztvevője volt három és fél évtizedes tanári pályám talán legjelentősebb szemináriumának, amelyet A hatvanas évek. Pilinszky János, Ország Lili, Kurtág György címmel tartottam a Miskolci Egyetemen.) Aztán 2004-ben Londonban a Leighton House Museumban Gergely Marianne művészettörténész ajánlásával. (Az édesanyja, Szilvitzky Margit textilművész jó barátom volt, írtam is a grafikáiról az Élet és Irodalomban. Majd 2012-ben és 2013-ban a fia, András a demonstrátorom volt a Műegyetemen, a munkahelyemen, és csak a vége felé derült ki, hogy a mamáját és a nagymamáját régóta ismerem, és a nagyapja, Gergely István rektor meghívására tanítottam évekig az Iparművészeti Főiskolán.) A londoni kiállítást Bogyay Katalin, a londoni Magyar Kulturális Központ igazgatója és Daniel Robbins, a Leighton House kurátora szervezte.

Rákosligettől Rómáig

A miskolci Ország Lili-kiállítás meghívója, 2003.

A miskolci Ország Lili-kiállítás meghívója, 2003.

Rákosliget, 1968: Ország Lili 42 éves volt, én 24. Diósgyőri Vármúzeum, 1972: Ország Lili 46 éves, én 28. Berlin, 1998: Ország Lili már húsz éve halott, én 54 éves. Miskolc, 2003: ő negyedszázada halott, én 59 éves. (A miskolci tárlat azért is volt számomra fontos, mert megidézte az 1972-es diósgyőri kiállítást, amelynek előkészületeinél és zárásakor az akkor még nagyon fiatalos, szorongásai, melankóliái ellenére is energikus, már a Labirintus-sorozatra koncentráló Ország Lili intenzíven, aktívan jelen volt. Másrészt 1991 és 1996 között a Miskolci Egyetemen művészetszociológiát tanítottam leendő szociológusoknak. Nagyon jó volt a miskolci hallgatókkal együtt dolgozni, ám a Széchenyi Professzori Ösztöndíjam miatt abba kellett hagynom.)

A londoni Leighton House belső terei, illetve a 2004-es Ország Lili-kiállítás meghívója

London, 2004. július: a 60 életévem (eljött segíteni az egész addigi életemet születésekor megváltoztató, akkor 16 hónapos unokám, Samu apukája, akivel a napokig tartó munka után esténként jókat barangoltunk Londonban). A Leighton House Museum környéke (Holland Park, Chelsea); az épület (1866 és 1895 között épült, angol-vörös téglából, George Aitchison építész professzor tervei alapján); a belső terek (viktoriánus, klasszicizáló és orientalista); a perzsa és arab műtárgyak, csempék; a preraffaelita műgyűjtemény – mindez különös közeget kínált a monokróm, képi eszközeiben visszafogott, ugyanakkor gazdag jelentésrétegű Ország Lili-festményeknek. Betűtöredékek, falak, idő, történelem a magyar művész munkáin. Arab csarnok a múzeumban. Az épületben még egy XIV. századi csempe is látható, és XVI. századi török csempék. A lépcső mögötti fal ragyogó azúr és kobalt kékje Ország Lili számos képein szintén feltűnik (Történelmi mozaik, triptichon, 1970; Kék tükrök háza I., 1974). Aki az emeleti kiállítótérbe igyekezett, ezek előtt a kék csempékből összerakott falak előtt haladt felfelé. Frederic Leighton (1830–1896) festő, szobrász, akinek a múzeum a nevét viseli – egyébként az első angol festő, aki még életében főúri címet kapott, – ebben a látványos, színpompás, három szintes házban élt és alkotott. Egykori stúdiójában volt a kiállítás. A falakhoz illeszkedve alacsony padsorok, ezért szokatlanul alacsonyra rakattam fel a kiállított műveket, és szorosabbra, mint szoktam. Elmondhatatlan hatása volt ebben a XIX. század végi angol környezetben. Meglepően sokan voltak a megnyitón (nem magyarok). Úgy éreztem, ezzel a kiállítással lezártam az én Ország Lili-történetemet. Hiszen ezt nem lehet felülmúlni… Az angol nyelvű katalógus is méltó lett Ország Lilihez.

Majd 2007-ben váratlanul felkérést kaptam, hogy rendezzek kiállítást Rómában az Accademia d’Ungheria-ban (Magyar Intézet) női festőkből. Az olasz Alessandra Giovannit ők választották, az ő művei kerültek a legbelső terembe. Mivel az előző éveben ugyanitt Farkas Istvánnak rendeztem kiállítást, azonnal Kohner Idára (1895–1945), Farkas István feleségére gondoltam. Az ő műveiből, főleg gyerekei részére készített grafikáiból válogattam az első terembe. A nagy terembe természetesen Ország Lilitől. A Rekviem hét táblán, elpusztult városok és emberek emlékére I-VII (1963) szintetizáló főművet is sikerült kölcsönkérni a Kiscelli Múzeumtól a kiállításra, és ugyancsak tőlük egyik kedvencemet, a Vízió (Prágai zsidó temető) című papírra festett olajképét. Harmadiknak, kortársként, az Ország Lilihez szellemileg sok szálon kötődő Mózes Katalin (1951–) festményeiből válogattam, akinek egyébként szintén 2006-ban, Óbudán, a Budapest Galéria Kiállítóházában rendeztem életmű-kiállítást. A Francesco Borromini (1599–1667) barokk építész tervezte Palazzo Falconieriben, a gazdag kereskedőcsalád palotájában a szobák, így a földszinti kiállítótér mennyezetét is pompás freskók és stukkók díszítik. A ház homlokzata a mindig zöld Tiberisre néz. Ország Lili egyik kedvenc római utcája volt a rendkívül szép, esztétikus, hosszú Via Giulia, ahonnan a palota bejárata nyílik.

A mérleg: öt önálló kiállítást rendezhettem Ország Lili műveiből, s két csoportos kiállításon szerepeltettem munkáit. Hálás köszönet érte mindenkinek, aki ezekhez hozzásegített!

Megerősített választások

Most – súlyát tekintve – Farkas Istvánnak kellene következnie, ám neki későn, már a nagymonográfia megjelenése után, 1996-ban rendeztem kiállítást (Berlin, Haus Ungarn). Majd visszatérek hozzá, de most inkább a kezdetekhez.

Rákosligeten 1968-ban a velem egyidős, azaz akkor 24 éves Németh Gézának, Bálint Endre egyik kedvenc tanítványának rendeztem kiállítást (mindketten kezdők voltunk, nagyon fiatalok és kívülállók, de magabiztosak a jövőnket illetően. 1970-ben az Eötvös Klubban rendeztem tárlatot neki, valamint Váli Dezsőnek és Péter Vladimirnak. Aztán több mint két évtizedes szünet után még hatot. A legutolsót 2014 októberében, az általa alapított Artézi Galériában (lásd erről: Egy elemző művész döntései, Arnolfini Szalon, 2014. október 20.). 1969-ben egy Progresszív törekvésű festők és szobrászok című kiállítást mutathattam be, amelyhez stencilezett, rossz minőségű papíron egy – mai szemmel furcsa, magabiztos, kissé nagyképű, elbizakodott – szöveget is írtam. Tudniillik megingathatatlanul bíztam abban, hogy miénk a világ – minden bezártság, elzártság, bornírt kultúrpolitika és a nevetségesen ódivatú támogatott képzőművészet ellenére. Minket épp csak megtűrtek, de ez nekünk elég volt, hogy higgyünk magunkban, egymásban és a jövőnkben. Akiket bemutattam, akkor még fiatalok és ismeretlenek. Ma ők a kortárs magyar képzőművészet jeles alkotói, többen közülük a nemzetközi szcéna szereplői is. Ország Lili, Anna Margit, Bálint Endre, Korniss Dezső, Schaár Erzsébet – a klasszikus avantgárd – erősítettek a választásaimban. És bíztak bennem.

Iparterv-kiallitas, Budapest, 1968.

Iparterv-kiallitas, Budapest, 1968.

A következő években, 1968 és 1971 között az Eötvös Klubban, a Fiatal Művészek Klubjában, a KFKI-ban, a Hazafias Népfrontnál, a Műegyetem kollégiumaiban rendeztem underground kiállításokat (Dombrovszky István Tuta, Illés Árpád, Pauer Gyula, Donáth Péter, Kováts Albert, Váli Dezső, Németh Géza, Gerlóczy Sári, Cerovszki Iván és így tovább). Kapcsolódhattam volna a balatonboglári kápolna tártatokhoz (Galántai Györgyöt is 1968 és 1970 között ismertem meg, Csáji Attilát, Papp Oszkárt, Illyés Istvánt, Csutoros Sándort, Haraszty Istvánt, Türk Pétert is). Szintén csatlakozhattam volna az Ipartervesekhez, hiszen Hencze Tamás és Pauer Gyula 1968 októberében, Bak Imre és Nádler István 1969 novemberében, Keserű Ilona 1969 decemberében, Lakner László 1970 januárjában írtak, rajzoltak és ragasztották egy-két művet az emlékkönyvembe, a személyes kapcsolat tanúsításaként. Akkor Nádler és Keserű munkái nagyon közel álltak hozzám, Bak Imrével évekig beszélgettünk, Laknert meg kifejezetten megkedveltem. És mégsem… Az általam igen nagyra becsült profi művészettörténész, Körner Éva (1929–2004) a modern művészetek, az avantgárd hiteles szakértője is őket favorizálta. Kiemelkedően tehetségesnek, gondolkodó, tájékozott és szimpatikus embereknek tartottam az úgynevezett Ipartervesek egy részét. (Iparterv I: 1968. december; Iparterv II: 1969. október – az Iparterv Deák utcai épületében mindkét kiállításon tíz művész szerepelt, és még további négy, akik csak a másodikonon vettek részt. A Szombathelyi Képtár 1998-as kiállításán a magyar neoavantgárd első generációjának nevezték őket.) Közülük többeket kedveltem, de nem egyértelműen állt közel hozzám, amit létrehoztak. Tetszettek, főleg szembeállásuk a hivatalos kultúrapolitikával, de számomra szűkös, leegyszerűsített és kissé hideg volt a világuk.

Pedig szerettem Piet Mondrian geometrizmusát (igaz, főleg az első amszterdami utam, 1978 után, amikor is megértettem, hogy az a különleges szerkezetű és konstruktív épületekből álló város a háttere Mondrian világképének – neoplaszticizmus – és ebből következő festészetének). Ma is szeretem képszerkesztését, szikár műveinek arányait és ritmusát, kontemplativitását. Közel áll hozzám Kandinszkij 1910 és 1920 közötti absztrakt periódusa (Improvizációi és Kompozíciói). Mark Rothko (1903–1970) ma is a legkedvesebb festőim egyike, pedig csak két-három színfolt – de milyen! szakrális, transzcendens –, néhány archaikus forma, könnyed ecsetvonások, természetes anyagok. Szóval nem a geometrikus absztrakt művészettel, nem a konstruktivizmussal, de még csak nem is az úgynevezett geometrikus újabsztrakttal voltak problémáim (igaz, a minimalizmus és a harde edge nem vonzott, kevés volt számomra, ámbár kétségtelenül esztétikus). És abban is biztos voltam, hogy a fiatal magyar absztraktoké a jövő! Aktivitásuk, a nemzetközi kapcsolatok építése, intellektuális komolyságuk, imponáló felkészültségük egyértelművé tette, hogy az idő nekik dolgozik, még ha a hatvanas-hetvenes években a szocialistának nevezett kulturális közeg ellenállt is, nem fogadta be őket. Volt bennük meggyőző erő, szokatlan összetartás, számomra sugárzott belőlük, hogy öreg korukra a mi időnk klasszikusai lesznek. És mégsem…

Csoportok helyett magányos életművek

Maurer Dóra

Maurer Dóra

Valójában soha semmilyen csoporthoz nem vonzódtam és nem akartam tartozni. Inkább a magányos, periférikus életművek vonzottak – az „öregek” és a kezdők közül is. A sors érdekes próbát kínált: 2004-ben Detrekői Ákos (1939–2012), a BME széles látókörű rektora, geodéta, térinformatikus, aki kifejezetten kedvelte a neoavantgárd művészeket, megkért, hogy az Egyetem aulájába rendezzek egy kiállítást az egykori Ipartervesek munkáiból. Akkoriban a BME tanszékvezető egyetemi tanára (Szociológia és Kommunikáció Tanszék) és intézetigazgató (Társadalomelméleti Intézet) voltam. Lelkesen vállalkoztam a számomra is kihívást jelentő kiállításra. A kiváló intellektusú művészetpedagógus és festő, Maurer Dóra és férje, Gáyor Tibor – aki a Műegyetemen szerzett építész diplomát – szívesen segítettek, de a többiek is készségesen kölcsönöztek. Egyetlen festő nem adott művet: Molnár Sándor. (Miért pont én rendezem a kiállítást, kérdezte jogosan.) A kiállítók 2004-ben már számos állami kitüntetéssel, nemzetközi elismertséggel, róluk szóló könyvvel rendelkeztek. Vonzó, érdekes, látványos lett a tárlat. A hallgatóimat is kifejezetten érdekelte. A rektor örült. (Egyébként a BME oktatói klubjában még abban az évben kiállításokat rendeztem Zsubori Ervin és Gábos József elektrografikáiból is; mindkettőt Detrekői Ákos nyitotta meg.)

Engem a kiállítás megerősített: jól döntöttem a hetvenes évek elején. Ez nem az én világom, még ha könnyen eligazodom is benne, és jól érzem magam az esztétikus, racionális, tiszta, rendezett, igényes művek között (azóta is a tanszéki szobámban nézhetem Maurer Dóra egy mély terű, kozmikus asszociációkat keltő, okos, gondolkodtató geometrikus absztrakt festményét). Számomra a világ kaotikusabb, bonyolultabb, zaklatottabb, érzelmekkel, indulatokkal telítettebb, disszonánsabb, amelyben az általam kedvelt művészek, művek segítenek eligazodni valamennyire.

Pestimrei megnyitó, kurtággal

Pauer Gyula

Pauer Gyula

Rendszeresen találkoztam műtermében 1968 és 1971 között a nálam három évvel idősebb dinamikus és provokatív Pauer Gyulával (1941–2012), aki tagja volt a Szürenon Csoportnak (szürrealizmus és nonfiguráció). Közel laktunk egymáshoz: ő egy pestlőrinci panelházban, ahol egy alagsori helyiséget bérelt kísérletező plasztikai munkáihoz, én a Kistex gyár mellett, egy családi ház padlásteréből leválasztott albérletben (WC az udvarban), örökös gépi zajokban. Az emlékkönyvembe ragasztott fekete-fehér fotóján elszánt, akaratos, tudatos fiatalember. A Szarvason készült tusrajz szoborterv (1968) mellett egy idézet, határozott kézírással: „Minden szárnycsapás, küzdelem, szabadság.” Tudtam, hogy rendkívüli plasztikai tehetség – tágas előtte a jövő. Pszeudo-kiáltványát (1970) is elfogadtam. Szobrot is kaptam tőle. (A hetvenes évek végéig követtem pályáját, aztán már nem.)

Kurtág György

Kurtág György

Pauer Gyulának is több kiállítását rendeztem 1969 és 1971 között, többek között a Pestimrei Művelődési Házban, ebben a világvégi hodályban, ahol népművelőként dolgoztam. És ahol például Bálint Endrének is rendeztem 1969-ben tárlatot, amelyen Kurtág György (1926–) és Kurtág Márta (1927–) zongorázott a megnyitón, egy olyan zongorán, amely évek óta nem volt felhangolva. Mégis, tenyérnyi irodámban Kurtág György azt mondta: „ez itt egy darab Európa”. Ehhez igyekeztem tartani magam minden további munkahelyemen és otthonaimban. Akkor már Bartók mellett Kurtág volt a hozzám legközelebb álló zeneszerző (Bornemisza Péter mondásai, 1963–1968; Egy téli alkony emlékére, 1969).

Avantgárd a Várban

Az 1969 és 1973 közötti időszakban általam rendezett 25–30 kiállítás közül számomra a legfontosabb a Várban volt, 1969 áprilisában a Szentháromság terén, a Műegyetem kollégiumában (ezen a tárlaton találkoztam a mérnökhallgató Detrekői Ákossal – jóval későbbi rektorommal –, aki az ösztöndíjából vásárolt a fiatal avantgárdoktól). A rendhagyó bemutatón nemcsak festmények, grafikák (Donáth Péter, Fodor József, Karátson Gábor, Kováts Albert), hanem építészeti tervek (Metz Beatrix, Morlin Ákos) és kézírással, nagyméretű papíron versek (Bálint István, Bálint Mariann, Tábor Ádám) is szerepeltek. Házilag sokszorosított, ám fontos katalógusban ismertettem a fiatal résztvevők addigi életútját. Mindegyiküktől egy-egy reprodukció szerepelt benne, a fedőlapon Metz Beatrix tervrajza. Donáth Péter (1938–1996) Halász Péter színházának díszlet- és jelmeztervezője, filmes, képrelief készítő, koncept művész. (1969-ben az Eötvös Klubban is rendeztem kiállítását Cerovszki Iván szobrásszal, Dobos Emőke festővel – aki érzékeny, lírai művei ellenére, vagy tán épp azért, pszichológus lett – közösen; 1970-ben a Műegyetem Schönherz Zoltán Kollégiumában Dobos Emőke, Dobos Sándor és Németh Géza képeivel, Szávoszt Katalin kerámiáival együtt mutattam be a munkáit.) Karátson Gábor (1932–) akkori tojástempera, fára ragasztott vászonra gesso alapozással készült, nagyméretű, szürreális, különös, lírai telítettségű képei közel álltak hozzám (a későbbiek nem). Kováts Albert (1936–) hatvanas évek végén festett mágikus tájai megidézték bennem a már akkor is legkedvesebb festőmet, Paul Klee-t és Vajda Lajost. Kedveltem, ahogy dolgozott. Akkor is, ma is. Már megkezdte az ironikus, groteszk, hatalomellenes, fontos Übü sorozatát (2006-ban nyitottam meg kiállítását az Art9 Galériában). Metz Beatrix (1944–) főépítész Sopronban (ha ő az, akit kiállítottam), vagy talán Németországban. Merlin Ákos is építész (ő szerepelt azon a csoportos bemutatón is, melyet 1969 októberében rendeztem a Rákosligeti Művelődési Házban. Résztvevők még: Bicskei Gábor, Cerovszki Iván, Dobos Emőke, Dobos Sándor, Donáth Péter, Kecskeméti Kálmán, Molnár Péter, Németh Géza, Péter Vladimir és Váli Dezső. Válinak ez volt az első szereplése nyilvános kiállításon).

A Várban rendezett kiállítás katalógusának címoldala, illetve Bálint István verse, 1969

A Várban rendezett kiállítás katalógusának címoldala, illetve Bálint István verse, 1969

Metz Beatrix 1968-ban készült diplomatervéből került be egy részlet a katalógusba (Ravatalozó és halotthamvasztó a győri temetőben). Morlin Ákostól (1944–) a Badacsonytomaji Idegenforgalmi Központ beépítési tervéből egy részlet. Bálint István (1943–2007) Bálint Endre festőművész fia, költő, író, rendező, színész Budapesten és New Yorkban (apjával közös sírban a Farkasréti temetőben). Szeretem a verseit (Arthur és Franz, 1972). Az emlékkönyvembe írt verse sokszor sok megtorpanásomban segített. Mint ahogy az Eliot-idézet is, amit a kiállításon versével szereplő Tábor Ádám (1947–) költő, esszéíró, kritikus jegyzett be. Nagyon sokszor tolult fel bennem az elmúlt évtizedekben a katalógusban szereplő Bálint István versének – Lovagkor vége – első sora: „Állunk sisak levéve.” És Bálint Mariann Menekülj című versének utolsó sora: „Fénylő kapud örökre zárul.” És Tábor Ádám Áldomásából: „álmodó arcú barátok… állunk a fényözönben tárul a hajnali tájék”. Istenek, hová lettetek álmodó arcú barátok? Barátaim.

A Várban rendezett kiállítást Mándy Stefánia (1918–2001) művészettörténész, költő, műfordító nyitotta meg, Tábor Ádám anyja, akivel 1969 márciusától gyakran beszélgettünk a magyar avantgárdról, az Európai Iskoláról, Vajdáról (ő írta az 1983-ban megjelent nagymonográfiát Vajda Lajosról). A megnyitón magnószalagról magyarországi ősbemutatóként elhangzott Eötvös Péter (1944–) elektronikus kompozíciója magyar népmesékre. (Ma csak ámulok egykori fiatal önmagamon. Honnan tudhattam 25 évesen, hogy kik a jó, fontos, figyelemre méltó festők, és kik nem azok? Anna Margittól Gedő Ilkán, Fekete Nagy Bélán, Korniss Dezsőn át Vaszkó Erzsébetig az idősebb korosztályban, és nem sorolom az akkori fiatalokat. Ez hagyján. De honnan a pokolból voltam biztos abban, hogy Kurtág és Eötvös a legjobb zenészek?! Ma is kettőjűket kedvelem leginkább.)

Ha az életem abban az irányban halad tovább, ahogy 1968 és 1973 között – azaz underground kiállítások, intenzív műteremlátogatások, műkritikák, interjúk művészekkel periférikus újságokban (Vasi Szemle, Életünk, Napjaink, Magyar Építőművészet, Nagyvilág stb.), akkor a Vár-bélihez hasonló kiállításokat rendeztem volna, vagyis szabálytalanokat, szokatlanokat, tematikusakat, több művészeti ág összekapcsolásával. Soha nem vonzottak a performance-ok, de a sokféleség, a különböző másságokban rejlő azonosságok igen. (Azt hiszem, ez a kis házilagos kivitelezésű katalógus a kedvencem – az elegáns londoni Ország Lili- és az igényes kivitelezésű Budapesti Történeti Múzeum-beli Farkas István-katalógusokkal összehasonlítva érzékletesen mutatja, honnan és hogyan indultam 25 évesen, és hova, meddig jutottam 52 éves korom felett.)

Mérei-megnyitók Miskolcon

Sikerült még 1972-ben a Miskolci Galériában Tér és idő, Film és festmény címmel rendhagyó kiállításokat rendezni. A címek pontosan jelzik az azokon szereplő képek, szobrok és filmek közvetítette mondandómat. A miskolci napilapokban tiltakoztak, a pesti underground fiatalok körében viszont sikere volt. Egyébként mindkettőt Mérei Ferenc (1909–1986) műhelyteremtő szociálpszichológus, gyerekpszichológus nyitotta meg (akitől a Rorschach-tesztet tanultam azzal a céllal, hogy festőkkel készítsek felvételeket és a Tanár úr irányításával, az általa kidolgozott értékelési rendszer szerint kvantitatívan értékeljem azokat).

Gerlóczy Sári

Gerlóczy Sári

Mérei Ferencet annak idején Gerlóczy Sári (1931–) festő, grafikus, jelmeztervező (orvosprofesszor-feleség nagyasszony, négy gyermek anyja) közvetítésével ismertem meg, akárcsak Kurtág Györgyöt, Bódy Gábort, Hajas Tibort – és még több tucat festőt, zenészt, pszichiátert, írót. Valamint az ő jóvoltából az akkor még a Gerlóczy-gyűjteményben lévő Magányos cédrust Csontvárytól – összezártak vele a lakásban kétszer egy napra. (Erről még dadogni sem tudok.) Gerlóczy Sári akkor még szinte ismeretlennek számító képzőművész volt, távol a hivatalosságtól. 1970-ben a Helikon Galériában és Szentendrén rendeztem kiállításait, írtam hozzájuk katalógust. Ezeket is Mérei Ferenc nyitotta meg, aki a műveken szereplő bonyolult emberi kapcsolatok, hálózatok, kapillária rendszer miatt tartotta fontosnak – s nemcsak esztétikailag, hanem pszichológiailag is elemzendőnek – Gerlóczy Sári munkáit. A Miskolci Galériában és ugyancsak Szentendrén 1973-ban is rendeztem kiállítást öntörvényű, meghökkentő műveiből.

Kutatás a Nemzeti Galériában

Mindösszesen két kiállítást rendeztem 1971-ben (az előző években hatot, kilencet). Méghozzá a Nemzeti Galériában, akkor még a Kossuth téren. Senki sem értette, ezt miért engedélyezte Pogány Ö. Gábor, a nagyhatalmú főigazgató. Az első Magyar festészet 1800–1945 címmel április 10-e és május 1-je között, a második Kortárs magyar képzőművészet címmel október 2-a és október 24-e között volt látogatható. Az előbbin 60, az utóbbin 70 mű szerepelt. Egy múzeum-szociológiai kutatássorozatba illeszkedtek, amely Vitányi Iván (1925–), a Valóság szerkesztője, illetve az általa fiatal kutatókból létrehozott kultúra- és művészetszociológiai csoport munkája révén és a minisztériumi Múzeumi Főosztály támogatásával folyt (Budapesti Történeti Múzeum, Mezőgazdasági Múzeum, Keszthelyi Helikon Múzeum stb.). A kétszer két hét alatt nem csak a Nemzeti Galéria látogatóit kérdeztük meg kérdőívekkel, szociológiai tesztekkel és az általam kidolgozott, a képbefogadási folyamatokra irányuló módszertani anyagokkal, hanem szerveztünk olyan, alacsony iskolai végzettségű emberekből álló csoportokat a kiállítások megtekintésére, akik nem szoktak múzeumokba járni (például az Egyesült Izzóból és a Lőrinci Fonóból). Erről a két tárlatról talán még írok, ha majd a művészetszociológiai kutatásaim sorra kerülnek.

A kortárs kiállítás reveláció volt. Többeket sosem sikerült arról meggyőzni, hogy a kutatásom nem csak ürügy volt ahhoz, hogy 1971-ben (!) bemutathassam a Nemzeti Galériában Anna Margitot, Bálint Endrét, Korniss Dezsőt, Ország Lilit, Papp Oszkárt, Vajda Júliát, Bak Imrét, Keserű Ilonát, Kováts Albertet, Lakner Lászlót és a többieket, a hivatalos kulturális politika által nem támogatott művészeket. Annak, hogy a kiállításon két-három alkotással szereplő alkotóknak mennyire fontos volt ez a részvétel, ékes bizonyítéka: azok is szerepeltetik életrajzukban, akik a nyolcvanas évektől számos csoportos kiállításon vettek rész itthon és külföldön.

Ámos Imre és Anna Margit miskolci kiállításának katalógusa, 1973.

Ámos Imre és Anna Margit miskolci kiállításának katalógusa, 1973.

Ezt a kiállítást 1972-ben a Miskolci Galériában is megismételhettem, a hozzá kapcsolódó kutatásokkal együtt. Hat tárlatot rendeztem Miskolcon, majd 1973-ban hármat (Anna Margit és Ámos Imre, Bálint Endre, Gerlóczy Sári). Fekete-fehér katalógusok is készültek, Anna Margitról és Ámos Imréről én írtam (1971-ben jelent meg az első könyvem: Anna Margit – Mai magyar képzőművészet sorozat). Bálint Endre megbántódott a kiállításáról írt – és a megjelenés előtt neki elolvasásra elküldött – kritikámon, mert megírtam, hogy miközben a hatvanas évek magyar képzőművészetének kiemelkedő, iskolateremtő alkotója (az Itt már jártam valaha című munkája azóta is a legkedvesebb festményeim egyike), grafikái egyenetlenek, némely nyomatot nem szabadna se kiállítani, se elajándékozni, mert színvonaltalanok, felületesek, méltatlanok egy nagy művészhez. Bálint hosszú levelet írt, amelyben elmagyarázta, hogy megjelentethetem az írást, de számolnom kell a következményeivel. Azt fogják mondani, hogy az eddigi underground kiállítások aktív szervezője most beállt a sorba és megtámadja az avantgárd képzőművészet képviselőjét.

Nehéz levél volt, és nehéz döntés. Nem jelentettem meg az írást. És abbahagytam a kritikák, beszámolók, interjúk közlését is. Ha nem lehet megírni, amit megírnék, akkor inkább nem. Így ért véget életem 1968 és 1973 közötti intenzív szakasza. Nem akartam rendezni több kiállítást sem. Nagyon fájt, de így kellett tennem. Amikor már döntöttem, akkor megkérdeztem Ország Lili és Anna Margit véleményét Bálint leveléről és a döntésemről. Nem értettek velem egyet, szerintük az helyes, hogy így nem tettem közzé a Bálintról írottakat, de mindenképp biztattak az addigi tevékenységem folytatására. Kérlelhetetlen voltam, konok, mint annyiszor hosszú életem során (és erre ma már cseppet sem vagyok büszke). De azt hiszem, nem volt más választásom, ha következetes akartam maradni önmagamhoz.

Vitányi Iván 1973 szeptemberétől felvett tudományos munkatársnak a Népművelési Intézetbe, amelynek igazgatója lett. Hét évet dolgoztam a Kultúrakutató Központban, aztán 1980. január 1-jétől hét évet a Tömegkommunikációs Kutató Központban. 1973-ban végre lett diplomám (29 évesen), 1975-ben doktoráltam művészettörténetből (31 évesen). 1973 és 1980 között egyetlen kiállítást rendeztem, Nagyatádon (külön történet). 1981 és 1986 között összesen nyolcat az akkori baráti kör tagjainak baráti unszolásra (Irsa Katalin, Molnár Iscsu, Szanyi Péter, Varga Éva, Váli Dezső). Ebből kettőt a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Rajk László Szakkollégiumában tanítványaimnak (Molnár Iscsu és Váli Dezső munkáiból). Szociológusnak tekintettem magam, vizuális kultúra kutatónak (ebből írtam 1983-ban a kandidátusimat is). 1987 és 1991 között megint nem rendeztem kiállításokat.

Aztán 1987-ben, a magam számára is váratlanul, elkezdtem képzőművészeti esszéket írni, és külső megkeresésekre – a Sors! a sorsom – nekikezdtem az Ország Lili- és a Farkas István-monográfiáknak. Elegem lett a kutatóhelyekből és a saját művészetszociológiai, vizuális kultúra, lakásbelső, vizuális kommunikáció kutatásaimból. Bármi volt a kutatás terepe, színhelye, szűkebb témája, mindig ugyanaz a végeredmény: a hetvenes-nyolcvanas években a vizuális kultúra a bányabéka feneke alatt. Ezért döntöttem a tanítás mellett. Főmunkahelyem 1987. február 1-jétől máig a BME Szociológia és Kommunikáció Tanszék. A BME melletti döntésemben jelentős szerepük volt az 1969-ben és 1970-ben a műegyetemi kollégiumokban rendezett kiállításoknak, valamint 1973-tól halálukig két nagyon közeli barátomnak, Bodnár György (1913–2005) és Gádor László (1912–1990) mérnököknek is. Miközben építészhallgatókat, terméktervezőket tanítok művészettörténetre, gyakran kérdezem magamtól, vajon közülük kik azok, akiknek tervrajzait beválogatnám hasonló kiállításra, mint amilyent 1969 áprilisában a BME kollégiumában rendeztem?

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 októberében és novemberében, Budapesten

Kávé cukor nélkül

Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak


Harc a szürkeséggel

Az ősznek van egy szép, piros-sárga leveles, napsütéses oldala. Ez az indián nyár, amiért oly sokan tartják ezt a legszebb évszaknak. Van azonban az a piszkosszürke változat is, amikor vagy folyton esik, vagy köd van, és olyan a világ, mintha atomháború után lennénk. Elfogy a fény. Még a hangok is. Sőt olykor az emberek is


Sötét. Sötétebb. Vaksötét.

Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. Mondta Pierre Anthon, egy dán kisváros iskolájának hetedikes tanulója, majd nyugodtan meghajolt, összepakolta a holmiját és kiment osztályból. Tanácstalan osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki, hogy de igenis van. Megtalálják a módját. Véghezviszik. Innentől nem mesélek tovább semmit. Mindenkinek, aki úgy


Fischer Ernő ma

Rengeteg végiggondolandó dolog ötlik fel bennem, ha leírom a címül választott mondatot: Fischer Ernő ma. Ami a nevet illeti, ha az interneten utána szeretnénk nézni, érdemes leszűkíteni a keresést festőművészre, mert még a művész és a pedagógus kifejezésekre is nagyon bő választék adódik. A „ma” határozószó kiemelése viszont ürügy számomra arra, hogy összevessem a múltat


Egy elemző művész döntései

Ez egy szokatlan megnyitó szöveg, abból az alkalomból, hogy Németh Géza egy hete töltötte be a 70. születésnapját, én pedig egy hét múlva töltöm majd be azt… Gézát 1968-ban ismertem meg, Bálint Endrénél, aki a hatvanas évek egyik vezető avantgárd művésze volt (a másik Korniss Dezső). A fiatal modernek egy része Bálinthoz zarándokolt megmutatni, hogyan


Langianum ösvényei

Ahhoz elég sokat próbáltam, hogy szakaszolható legyek – mondja József Attila. Pontosabban: énekli Cseh Tamás, József Attila nevében. Egészen pontosan, énekli Cseh Tamás saját dallamára Bereményi Géza azon dalszövegét, amelynek az a címe: József Attila. Az állítás azonban ettől még mindhármukra igaz. Ez benne a szép. Meg persze az, ha úgy érezzük, a nevünkben is


Egy derűs arc a szomszédból

Városrészünk egyik legderűsebb embere a temetkezési vállalkozó. Teljesen mindegy, milyen év- vagy napszak van, amikor kopott farmerjében és színes, kapucnis melegítőfelsőjében végigmegy az utcán, mindenkire mosolyog, aki az útjába kerül. Ez nem vicc, nem is egy Stephen King-horrortörténtet indító sora, ez a valóság itt mifelénk, Stuttgart egyik zöldövezeti negyedében. Én azóta ismerem, amióta pár évvel


A világ kirakhatóságáról

A Kisvakond, az még ment. Telč lenyűgöző főterén vettük, az egyik árkádsor alatti boltocskában, hatszög alakú, műanyag füllel ellátott, praktikus kartondobozban. Nem volt olcsó, 225 korona, az pedig 2002-ben még nyilván nagy pénz lehetett, de megérte. Az árat onnan tudom, hogy itt van most is a polcon, mert rendre túlélte a padlásra költöztetéseket, vannak ugyanis


Mi mindent köszönhetek Farkas Istvánnak?

Ezerkilencszázhetvenhét elején dr. Székács István pszichoanalitikus orvos, biokémikus váratlanul így szólt: tudok egy magának való festőt, Farkas Istvánt. Akkor már doktorátusom volt művészettörténetből, mégsem hallottam a nevét sem. Rohantam a Széchényi Könyvtárba (még a Múzeum körúton volt, a Nemzeti Múzeum hátuljában), és kikértem mindent, ami róla szól. Pataky Dénes 1970-ben megjelent kis könyve (Corvina Kiadó),