Stuttgarti jegyzetek 3.

Időkapszula

Ha reggel kávéval a kezemben kinézek az ablakon, a piros dzsekis nő – akit magamban Susan Sontagnak hívok – már a mezőn sétál a golden retrieverrel. Amikor a buszmegálló felé félúton találkozom vele, már a másik kutyással beszélgetnek portugálul. Minden nap ugyanannál a fánál. Az ebek nem cimborálnak, türelmesen üldögélve várják, hogy indulhassanak megint szaglászni.

A megállóban már ott áll a fülbevalós kopasz, aki évszaktól függetlenül mindig ugyanazokat a ruhadarabokat viseli: farmering, kigombolt túrakabát, sportcipő, hátizsák. Gondolom, évente egyszer frissít: mindenből vesz egy ugyanolyat.

Fehér Klára a férjével nagyjából velem egyszerre érkezik. Míg várakozunk, elmegy mellettünk a hegymászó. Derűs napokon mászócipő fityeg a hátizsákján. A fizikus a Max Planck Intézetbe masíroz. Kirándulónak álcázza magát. Hátizsákjában a túlélőfelszerelés helyett laptopot cipel. Az egyetemi docensnő szintén, de nála mindig van egy kicsi ásványvizes üveg is.

Stuttgart (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Stuttgart (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Bizonyos napokon ezzel a járattal viszi a fekete nő oviba 5 év körüli gyerekét. A tetőtől talpig rózsaszínbe öltözött kislány mindenkivel barátságosan elbeszélget. Óvodába mész? – kérdezte a napokban tőle Fehér Klára. Nem; dolgozni – válaszolta. Én már húszöt (sic) éves vagyok! – tette hozzá öntudatosan.

Nagyjából havonta egyszer vizespalackokkal teletömött műanyagzsákkal felszáll velünk a fekete sapkás, hogy a bevásárló központban visszaváltsa a flakonokat. A buszon már fent ül az aggódó arcú bajszos a nagyon öreg kutyával. Az állat türelmes megadással heverészik a négyes ülés közti placcon, aztán a tanácsháznál nagy nehezen feltápászkodik, és engedelmesen követi a gazdáját. Januárban a bajszos pár napig egyedül utazott – aggódtunk –, de legutóbb már újra vele volt a fekete bundás kutya is.

Bizonyos időközönként együtt buszozunk a bölcsisekkel is. Fegyelmezetten, kettesével szállnak fel a plázánál. Számomra egyenlőre kideríthetetlen okokból ha óvó nénikkel érkeznek, akkor a kocsi elejébe szállnak és kettesével helyezkednek el, ám ha a két felügyelő közül az egyik óvó bácsi, akkor a busz hátuljába kvártélyozzák be magukat mindannyian, s egymás szavába vágva csicsergik végig az utat.

Összeszokott csapat vagyunk. Van, amikor a fülbevalós kopasz nyomja meg a gombot a postánál, máskor én. Ugyanott szállunk le. Ő rohan a villamoshoz. Nekem már csak át kell sétálnom a hídon, amikor zöldre vált a lámpa.

Lakner Zsuzsa


Exkluzív elsőközlés
Készült 2015 februárjában, Stuttgartban

Kaland és expresszivitás

Munkára készteti-e a Paradicsom a gondolkodást, egyáltalán lehet-e megbízható ítéleteket hozni, üzenni onnan, megnyilatkozni, esetleg kinyilatkoztatni, üzenni a képzőművészet nyelvén, üzenetet váltani, képeket csinálni, installációkat kalapálni, művészettörténetileg értékelhető alkotásokkal felborítani a rendet, háborgatni az első emberpárt, felvilágosítani, mint ahogy a kígyó tette? Megváltoztatni a hely igehasználatát? Működik-e ott a posta, az internet, a gondolatátvitel? Láng […]


A nemtelen anyagok felragyogtatása

Jelen tárlat annak a sorozatnak a része, amelyet Fischer Ernő születésének centenáriuma alkalmából tavaly decemberben indítottunk el a budaörsi könyvtár galériájában. A mester–tanítvány viszonyt bemutató hat kiállítás, amelynek ez a harmadik állomása, olyan egységre törekszik, ahol a teljes kép csak visszafelé nézve, a részek egymáshoz kapcsolódásából bontakozik majd ki. Az egyes bemutatók így egyszerre több […]


Felülírási kísérletek

Intim szférába jut, aki betér egy kiállításra. Ez még akkor is igaz, ha a műtárgyak általában megnyugtató módon belépnek alkotó és befogadó közé, oldva ezt az intimitást. Gábos József jelen ciklusának festményei azonban nem ilyenek. E művek nem távolságot tartanak, hanem zavarba ejtő erővel és hevességgel belerántanak a történetbe, amelyet nem ismerünk. És mivel nem […]


Fénnyel teli, bátor újszerűség

Mint általában a Fischer-tanítványoknál, Kölűs Juditnál is viszonylag hosszúra nyúltak a tanulóévek, s így korai halála miatt az önálló alkotói pályája nagyon rövid maradt. A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó tíz év a felkészülés időszaka volt számára. Ekkor is születtek ugyan olyan művek, amelyek már a saját egyéni világlátását tükrözték, de igazi […]


Kiállításokról, amelyeket rendezhettem II.

Az első fejezetben írtam az 1968 és 1973 között rendezett kiállításokról. Mondhatni: az underground korszakomról. A kezdetekről. A 24 és 29 éves korom közötti legfontosabb tevékenységemről, melyhez rendkívül intenzív műterem-látogatások kapcsolódtak. Beszélgetések és interjúk képzőművészekkel. Aztán a hetvenes években – az egyetlen nagyatádi kisplasztika bemutatót kivéve – nem rendeztem kiállításokat. A nyolcvanas évek első felében […]


A Budaörsi Műhely emlékezete

Több szempontból is jelképes kiállítás ez a tárlat a száz évvel ezelőtt született Fischer Ernő festőművész, illetve a Budaörsi Műhely „Öten” alkotócsoportjának munkáiból. A jelképességet igyekszem majd megindokolni, először azonban néhány szó a mesterről és a tanítványokról. Fischer Ernő 1914. július 18-án született Losoncon. Gyerekkorát és ifjúságát is szülővárosában töltötte, ott járt gimnáziumba, majd 1936-ban […]


Nagyatád, Faszobrász Alkotótelep, 1975–1977

Bálint Endre 1973-as kiállításkritikámra írott figyelmeztető levele után (lásd az Amiben voltam szereplő… sorozat második részében: Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I., Arnolfini Szalon esszéportál, 2014) nem szándékoztam többé kiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában a művészetszociológiai kutatásaimhoz rendezett két kiállítás (1971) váratlanul ismertté tett a kortárs képzőművészek körében. Több mint száz kortárs festővel és szobrásszal készítettem 1970 […]


Left Turn on Manitou Drive

Ez is valami, hogy az őslakók Nagy Szelleme legalább utcanévként bekerült a sápadt arcúak fogalomkörébe, fut át fejemen a gondolat, miközben a navigáció bizalmaskodó utasításának – Left Turn on Manitou Drive – engedelmeskedem. A bűntudatnak több más nyomát is felfedezem kanadai barangolásom során: emlékműveket az őslakosok és honfoglalók egymással történt megbékéléséről, szobrokat híres eszkimó és […]


Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I.

Az Amiben voltam szereplő… című sorozat első írásában az életemet, pályámat meghatározó Farkas István (1887–1944) festővel való, 33 éves korom óta tartó kapcsolatomról írtam. Most az általam rendezett kiállítások következnek. Az 1968. októberi rákosligeti Ország Lili-bemutatótól máig 110–115 kiállítást rendeztem, közülük sokat megnyitottam, s jó néhányhoz készült katalógus is, amelyet én írtam. Azt hiszem, a […]