Képekről No25. Mózes Katinak

James Ensor: A cselszövés

James Ensor, az expresszionizmus és a szürrealizmus elődjeként számon tartott újító szellemű, egyéni hangvételű belga festő egyik legtöbbet reprodukált festményét, A cselszövést (Intrika, Ármány) kétszer is megfestette. A képelemzés a korábbi, az első változatra (1890) vonatkozik. A cselszövés az Önarckép maszkokkal együtt (olaj, vászon, 117×80 cm, Menard Art Museum, Komaki, Japán) mindazt tartalmazza, ami Ensor festői, kifejezésbeli, tartalmi, szellemi jellegzetessége. Mindazt, ami alapján azonnal felismerhető, hogy az adott művet kizárólag ez a különös személyiség, a csúfondáros, szarkasztikus, érzékeny, XIX. század végi, XX. század eleji belga James Ensor (Ostende, 1860. április 13. – Ostende, 1949. november 19.) alkotta.

„Ostendében születtem, egy pénteki napon, Vénusz napján. Vénusz, születésem hajnalán mosolyogva odajött hozzám, és hosszasan néztünk egymás szemébe. Sós tengerillat volt” – emlékszik később a látnoki hajlamú festő. „Kedves kis színes virág”-nak, múzsájának nevezte szülővárosát, a flamand tengerparti kikötő- és üdülővárost, ahonnan hosszú élete folyamán alig mozdult ki. (Nem szeretett utazni, csak rövid látogatásokat tett Londonban, Párizsban és Hollandiában. Anglia, ahol apai rokonai éltek, főként Turner festményei miatt volt számára fontos.) A brüsszeli képzőművészeti akadémiai tanulmányok (1877–1880) után visszatért szülővárosába. Passzív, egyre többet ivó apja angol, uralkodó természetű anyja belga volt. 1929-ig, amikor a bárói címet megkapta, megtartotta apja állampolgárságát. Szülei emléktárgyüzletet vezettek, az ajándékboltban sokféle, többek között Távol-Keletről, Japánból, Baliról származó és európai farsangi maszkokat, álarcokat, bábokat is árultak. Ez gyerekkorában és később is biztos anyagi hátteret és polgári miliőt jelentett Ensornak. Tulajdonképpen egész életében nem tudott elszakadni a családot összetartó, azt irányító anyjától, hajadon nagynénjétől (több művén megörökítette őket: Ebéd után Ostendében, 1881; Halott nagynéném, 1916; Anyám halála, 1916).

Karneváloktól körülvéve

James Ensor: Csontvázfestő (1896–1897)

James Ensor: Csontvázfestő (1896–1897)

Ensor nagyon korán kezdett festeni, rajzolni, 16 évesen már a helyi rajziskolában tanul, ebben egyedül apja támogatja. 20 évesen alakítja ki műtermét szülei otthona felett a tetőtérben, számos tengeri kagylót, maszkot, koponyát elhelyezve közvetlen környezetében. Festőállványa tetején is egy koponyát tartott (Csontvázfestő, 1896–1897, olaj, falemez, 38,5×45,5 cm, Koninklijk Museum voor Schone Kunsten, Antwerpen). A párizsi Musée d’Orsay-ban, a New York-i MOMA-val közösen szervezett életmű-kiállításon, 2009 őszétől számos bizarr tárgy volt látható Ensor környezetéből, például egy kínai vázán tollakkal díszített női kalapot viselő koponya. (A Musée d’Orsay-ban 1990-ben rendezett retrospektív Ensor-kiállítást többször is megnéztem.) Amíg anyja, nagynénje és lánytestvére az üzletben dolgozik, ő visszavonul műtermébe; többek között megfesti szülei portréját is (A művész apja, 1881, olaj, vászon, 100×80 cm; A művész anyja,1882, olaj, vászon, 100×80 cm, mindkettő a Musées Royaux des Beaux-Arts de Belgique-ben), s furcsa csendéleteket készít, a családi üzlet tárgyait kölcsönözve.

Ostendében, ahol a királyi család és a belga, főként flamand arisztokrácia nyaral, a minden évben megtartott farsangi felvonuláson kívül is voltak karneválok, látványos mulatságok, bálok, nevezetes, közismert flamand búcsúk. A tengerparti strandokon mulatságok nélkül is nagy tömeg nyüzsgött, vonzották és taszították a magányra hajlamos, egyedüllétet kedvelő festőt. „Ó, látni kell ezeket a maszkokat a hatalmas opálszínű ég alatt! Az iszonyú színekkel kimázolt, hajlott hátú, vánszorgó, szánalmas, szörnyű alakok egyszerre vérlázítók és riadtak, szitkozódnak és veszekszenek” – idézi meg James Ensor a felvonulások szereplőit, akik visszatérő alakjai festményeinek, rajzainak.

James Ensor: A fürdőkabin (1876)

James Ensor: A fürdőkabin (1876)

A hetvenes évek közepétől sötétebb tónusú portrékat fest, majd tájképeket – felhőkkel teli hatalmas, tágabb éggel, harsány színekkel, vastag festékrétegekkel. Néhány évig a tengerpart, a tenger a fő téma (A hullámtörő, 1878; A szürke tengerpart, 1880; Az evezős, 1883; Nagy kilátásNaplemente, 1885; Naszádok, 1890). Talán a legszebb közülük A fürdőkabin (1876), melyet – bármily hihetetlen – 16 évesen festett. A sárga tengerparti fövenyen áll az előtérben kerekeken a magányos deszkaház, kis ablakkal, hosszú árnyékot vetve. A tenger haragos kék-zöld. A kép háromnegyedét a vonuló szürke, fehér, súlyos felhők töltik ki, felül sötétlik kéken az ég egy darabkája. Már ezen a rendkívül fiatalon festett remekművön látszik, mennyire fontosak Ensor számára a fények, fényviszonyok és az élénk, kifejező színek.

Ellenállásba ütközve

James Ensor: Augusta Boogaerts portréja (1939)

James Ensor: Augusta Boogaerts portréja (1939)

Festészetében 1883-ban jelenik meg tematikusan a maszk, az álarc (Megbotránkoztató maszkok, 1883, olaj, vászon, Royal Beaux-Arts Museum, Brüsszel). 1887-ben meghal az apja, akivel ellentmondásos, de szoros a kapcsolata, és ugyanebben az évben nagyanyja is. A családi kötelékek nem lazulnak. 1888-ban megismerkedik a 18 éves Augusta Boogaertsszel (1870–1950), egy ostendei szálloda tulajdonosának lányával. Hiába erős a szerelem, mindkét család ellenezte a házasságot. Augustát a családja nevelőnőnek küldte Angliába, Franciaországba, majd Németországba, az erős akaratú, energikus fiatal nő azonban haláláig kitartott Ensor mellett, akinek menedzsere, festőkellékei beszerzője, stúdióvezetője lett. Ensor életében az anyján, nagyanyján, testvérén és a nagynénjén kívül Augusta Boogaerts az egyetlen nő (de nem vette feleségül). Több festményén is megörökítette. A Kettős portrén (1905) a titokzatos mosolyú, ülő nő mögött a tükörben látszik a festő alakja. Egy 1939-ben készült érzékeny portrén a kép két oldalán fura lények fejei zajonganak. Újra végignézve az Augustáról készült hagyományos és kevésbé szokványos portrékat, számomra Ensor egyáltalán nem tűnik nőgyűlölőnek, mint ahogy ezt többen is bizonygatják.

Azt is sokan hangsúlyozzák, hogy emberkerülő, magának való. Ehhez képest alapítója és elnöke a helyi Circle des Beaux Arts-nak, 1881-től, 21 éves korától folyamatosan részt vesz kiállításokon; 1883-ban csatlakozik a Les Vingt alkotócsoporthoz, amelyhez húsz belga szimbolista, haladó szellemű művész tartozik, s akik 1884 és 1893 között évente rendeznek bemutatót, majd 1893-tól La Libre Esthétique néven működnek. A csoport megalakulásában jelentős szerepe volt annak, hogy Ensor Kagylóevő (1885) című képét előbb egy antwerpeni, majd a L’Essor szalon is elutasította. Kiállításaikon francia impresszionisták is szerepeltek, koncerteket, zenei bemutatókat is tartottak.

James Ensor: Önarckép virágos kalapban (1883–1888)

James Ensor: Önarckép virágos kalapban (1883–1888)

Ensort baráti kapcsolat fűzte a rendkívül népszerű Émil Verhaeren (1855–1916) flamand származású, franciául író belga költőhöz, aki számos cikket írt a L’Art Moderne-ben, sok fiatal művészre hívta fel a figyelmet, így Ensorra is. (A vad novemberi szélről írt népszerű versének hangulata hasonlóságokat mutat Ensor korai tengerképeivel.) Ensor 1890-ben festette meg a szemüveges, ceruzáját faragó Verhaerent íróasztalánál ülve, előtte teleírt papírlapok (olaj, farost, 25×18 cm, Bibliothèque Royale Albert I., Brüsszel). Korai vásárlói közé tartozik jó barátja, az antwerpeni dr. Albin Lambolotte és felesége, Emma. Ensor kedvelte az álöltözeteket, szívesen játszott barátaival, inkább úgy kellene bemutatni őt, mint aki egyszerre társaságkedvelő és műtermébe visszahúzódó, szereplésekre, elismerésekre vágyó és magánykedvelő. Korai önarckép-festményei és grafikái (Önarckép virágos kalapban, 1883–1888, olaj, vászon, 76,5×61,5 cm, Museum voor Schone Kunsten, Ostende) ellentmondásos egyéniségről, kettős természetről, rendkívüli hiúságról, feltűnő, kihívó, ugyanakkor mélyen figyelő, gyanakvó emberről tanúskodnak.

Apokaliptikus vízió

Huszonnégy-huszonöt éves korában festi meg máig legismertebb művét, nagyméretű apokaliptikus vízióját, a Krisztus bevonulása Brüsszelbe az 1889. évben (1888, olaj, vászon, 258×431 cm, Koninklijk Museum voor Schone Kunsten, Antwerpen) című csípős és patetikus, fantasztikus és célzásokkal teli, szent és profán művét. A németalföldi nagy elődök, akiknek munkáit gondosan tanulmányozta (Bosch, Brueghel, Rubens, Rembrandt), és akik még rajtuk kívül meghatározó hatással voltak szemléletére, festésmódjára (Goya, Turner, Manet, Seurat), mind-mind benne vannak ebben a dühösen szatirikus, antiklerikális és polgárpukkasztó képi kiáltványban.

James Ensor: Krisztus bevonulása Brüsszelbe az 1889. évben (1888)

James Ensor: Krisztus bevonulása Brüsszelbe az 1889. évben (1888)

Felületesen szemlélve megtévesztő a látvány, mintha vidám tömeg sodródna céltalanul ide-oda. Aztán megdöbbentenek a résztvevők: hivatalnokok keverednek bohócokkal, öltönyös, cilinderes csontvázak, zenészek, katonák, szónokok, ripacsok, papok, mindenféle arcok, városi forgatag. Nevető, kiáltozó, groteszk, torz, szomorú, meggyötört arcok. Félelmetes maskarák, fantomok, pusztuló testek, féktelen ösztönök, hallucinációk, szorongások, lökdösődések, ijedt tekintetek, undor. A tömeg. Feliratos zászlók, transzparensek, távolban házak, jobbra színpad: „Jézus király Brüsszelben”. Krisztus, aki egy a sokaságból, Ensor arcát viseli. (Émil Nolde 1909-ben festett Az utolsó vacsora című képén Krisztus arca hasonlít Ensor Krisztusára. Nolde, a legjelentősebb észak-német festő, eksztatikus víziók és expresszionista tájak alkotója, 1911-ben látogatja meg az általa igen nagyra tartott Ensort Ostendében.)

Íme, kész az Ensor-univerzum. Egész életében azt festi, amit ebben a korai remekműben megmutatott: az emberi lét abszurditását, tragikus és komikus mivoltát (írhatnám: ettől kezdve mindvégig egyszerre szolgálta Thaleiát és Melpomenét, a komédia, a pásztorének, illetve a tragédia, a gyászének múzsáit), hátborzongató rútságát és szépségét, élet és elmúlás talányát. Eleinte – fiatalon – hangosan, koncentráltan, kikerülhetetlenül, figyelmet keltőn, aztán egyre inkább megszelídülve, lágyabban, elfogadhatóbban.

James Ensor

James Ensor

A festményt ellenségesen, felháborodva, dühödten fogadják. Nemcsak a konzervatív keresztény egyház, hanem a kortárs belga festők is. Az elutasítás rendkívül rosszul érinti a sikerre, elismerésre váró művészt. Válasza: csak azért is még többet dolgozik, műtermében festmények, grafikák sora halmozódik. Ettől kezdve több mint egy évtizeden át nem mindig veszik be képeit a Szalonba, még a brüsszeli Húszakéra sem, melynek pedig alapító tagja. Kudarccal végződik az 1898-ban Párizsban rendezett kiállítása, visszahúzódik (pedig 1900 körül felfedezik a fiatal, leendő német expresszionisták mint szellemi elődjüket). Ő pedig tiltakozik: „Elítélek minden módszert, minden mértéket vagy erőszakolt tanítást. Minden művészeti szabály, kánon a halált okádja. Az ész a művészet ellensége.”

Még 1888-ban elkészíti Önarcképem 1960-ban című metszetét, melyen egy szófára heveredő torzonborz, jó kedélyű csontvázként rajzolja meg önmagát.

Kegyetlen irónia

Maszkok, álarcok, csontvázak, élőhalottak, megvesztegethető bírák, rossz orvosok, korrupt hivatalnokok, gyarló emberek. Bizarr humor, kegyetlen irónia, gúny, szatíra, móka, rejtőzés és kitárulkozás. „Különös táj a lelked: nagy csapat álarcos vendég jár táncolva benne, lantot vernek, de köntösük alatt a bolond szív mintha szomorú lenne” – írja Paul Verlaine 1869-es kötetében megjelent versében (Holdfény. Ford. Szabó Lőrinc). Ensor 1889-től 1909-ig – néhány rákos kagylós és porcelánfigurás csendélet, ostendei városrészlet mellett – leginkább maszkokat, álarcokat, koponyákat, csontvázakat, bohócokat, karnevált fest (Karnevál a strandon, 1887; Maszkok, a halált csúfolva, 1888; Melegedni vágyó csontvázak, 1889; Különös maszkok, 1892; Önarckép maszkokkal, 1899; Csontvázfestő, 1896/97; Csontvázak küzdelme pácolt heringért, 1891). Huszonéves korától ötvenéves koráig festi meg azokat a képeket, amelyek miatt a XIX. század vége, a századforduló egyik újító szellemű alkotójának tartják.

James Ensor: Halál és maszkok (1897)

James Ensor: Halál és maszkok (1897)

A rossz közérzet, a szorongások, a társadalmi képmutatás, feszültségek, ellentmondások, a korszak pesszimista hangulata, annak előérzete, hogy a virágzó polgári társadalom a szakadék felé rohan, számos kortárs képzőművészt és költőt késztetett hasonló témákra, amelyek segítségével Freudot és a pszichoanalízist megelőzve fedezik fel a tudattalant, a mögöttes szférát, az álmok jelentőségét, a vágyak, vágyódások és a halálfélelem fontosságát. Baudelaire a művészt a bohóccal azonosította, a szimbolista Mallarmét a halál költőjének nevezik. A svájci Arnold Böcklin (1827–1901) 1872-ben festette az Önarckép a hegedülő Halállal című hetyke, kihívó, sejtelmes képét. A norvég Edvard Munch (1863–1944) szorongásokkal teli festményein saját halotti maszkja, lidérces, felfokozott érzelmi állapotok (Sikoly, 1895; Haláltánc-önarckép, 1915; Spanyolnátha, 1919). A belga szimbolizmus festője, Jean Delville (1867–1953) és az ugyancsak belga Fernand Khnopff (1858–1912), akivel Ensor együtt járt a brüsszeli képzőművészeti akadémiára, ugyancsak kísérteties árnyfigurákat, szellemalakokat festenek. A belga Léon Spilliaert (1881–1946) sok kortársa életérzését fogalmazza meg: „Mindig féltem, soha semmit nem mertem. Magányosan és szomorúan éltem az életem, rettentő hidegség vett körül.” Önarckép tükörben (1908) című festményén ijesztően magányos szellemalak néz vissza a halál küszöbéről.

Ensor maszkos, álarcos, halálfejes képeit a róla írók elsősorban a gyerekkori élményekből, a családja üzletében megismert tárgyakból eredeztetik, kevésbé kötik a korszak életérzéséhez, a más költők, írók, képzőművészek körében is népszerű hasonló témákhoz.

A múlt maszkjai

Minden kultúrában készítettek – és készítenek a mai napig – maszkokat, álarcokat. Eredetük mintegy húszezer évre nyúlik vissza. A kőkorszakban az archaikus kultúrákban is használták vadászatokon, szellemek megtévesztésére, beavatási, termékenységi rítusokban, rituális rejtőzködésre. Törzsi kultúrákban betegségek gyógyítására, a szenvedés okainak megszüntetésére, átkok, boszorkányságok elűzésére. Az egyiptomiaknál a múmiák sírhelyén a halotti maszkok a visszatérő lelket segítették saját testük felismerésében. A Kr. e. VI. századtól a maják halottkultuszában fontos: a maszk visszatartja a meghalt lélek bolyongásait, átveszi az elhunyt életerejét. A római kortól halotti maszkot készítenek a halottnak, a római oszlopokon, kutakon az álarcokkal démonikus erőket jelenítenek meg. A Kr. e. VI–V. századtól a görög színháznak is kelléke a maszk (tragikus: Melpomené, komikus: Thaleia), akárcsak Kínában, Japánban. Indiában, Indonéziában, Balin is régi hagyományuk van a szomorú és vidám maszkoknak, sőt a kettős maszkoknak is. A születéshez és a halálhoz egyaránt kapcsolódnak.

Természetesen ezek között a keretek között nincs mód arra, hogy részletesebben elemezzük a maszkok, álarcok kultúratörténetét, vagy csak utaljunk arra a széles körű szakirodalomra, amely ezzel a témával történeti, antropológiai, vallási, színházi, pszichológiai szempontból foglalkozik. Még annyit, hogy a korai keresztény egyház elítélte az álarcok, maszkok viselését, mivel azok a pogány rítusokhoz kötődtek. Ez azonban sikertelennek bizonyult, mint ahogy az is, hogy a protestánsok a XVI. században meg akarták szüntetni a karnevált. A reneszánsz idején az álarckészítők neves szobrászok (Ferrarában például Zampolo della Viola). A karneválok is elterjedtek egész Európában, előbb a commedia dell’arte, majd a színjátszás segítségével. „A maszk az azonossággal szemben a nem-azonosság jelképe, a kilépésé a »valódi«, rendezett énből számtalan formában és jelentésváltozatban különböző korokban és kultúrákban” (Szilágyi János György).

A maszk szó eredete bizonytalan. Lehet, hogy a héber maskek szóból származik, lehet, hogy görög eredetű (a person, személy, szerep összefüggésében), esetleg arab szó, melynek jelentése gúnyolódás, bohóckodás.

A fantasztikus plaszticitású középkori japán szamurájmaszkok szépek, elegánsak, még a rendkívül harsányak, expresszívek is. A színpompás kínai álarcok varázslatosak, titokzatosak, szépek, akárcsak a beszédes koreaiak. A trópusi fából faragott indonéz maszkok is rendkívül szépek, a rendszerint hosszított arcokon gazdag, változatos érzelmek megjelenítésével. A prekolumbián, maja, inka titokzatos, bonyolult szimbolikájú agyag- és jádemaszkok is nagyon szépek. Nem folytatom tovább, és nem véletlenül ismétlem meg többször is: szépek. A velenceiek is. Ugyanez nem mondható el Ensor maszkjairól! Nemhogy nem szépek, hanem csúnyák, taszítók, ellenszenvesek. A különböző vallások, etnikumok maszkjai – még ha nem harmonikusak, elvont ideákat megtestesítők, hanem dühöket, külső és belső küzdelmeket, harcot jelenítenek is meg – sokrétegűek, mélyek, elegánsak, meggyőzőek és esztétikusak. Talán az a magyarázat, hogy az álarcok hosszú történetében a rituális, a halotti és a színházi maszkok is összekötötték az istenek világát az emberek földi létformáival. Ensor groteszk, ironikus, vad maszkabáljában az agyonfestett, túlzásba vitten maszkírozott, az identitást teljesen elrejtő, a szereplőket önmaguktól eltávolító, felismerhetetlen arcokon nincs lélek. Lelketlenek, isten nélküliek. Semmi spiritualitás, nincsenek szimbolikus rétegek. Csak a hétköznapi gonoszságaink, gonoszkodásaink.

Botrányos eljegyzés

A cselszövés (Intrika, Ármány, 1890) nagyméretű olajfestmény főszereplői a középen álló különc nő és férfi: Ensor egy évvel fiatalabb, kék hajú húga, Mariette, zöld köpenyben, illetve vőlegénye, Tan Hee Tseu, kínai műkereskedő Berlinből, sötétkék cilinderben. A fiatalasszony védőn fogja kinyújtott kézfejével a keleties szemével riadtan figyelő férfit. Az óvó érintés nagyon is szükséges, hiszen tőlük jobbra egy vörös köpenyes, kiabáló asszonyság fenyegeti kesztyűs kezével az idegent. Vállára vetve egy ázsiai porcelánbaba, mely bármikor lecsúszhat, összetörhet, pusztulásra ítéltetett. A pár eljegyzése botrányt kavart a kisvárosi Ostendében, sokáig mindenféle pletykák kerengtek róluk. Végül is 1892-ben házasodtak össze, egy lányuk született, Alexandra. Mindkettejük oldalán nyugtalan, nevető, bámuló, kíváncsi, gúnyolódó, harsány érzelmeket nyilvánító torz, túlfestett arcok, mintha mindegyik álarcot, maszkot viselne, elrejtve saját énjét. Akár karneváli jelenet is lehetne, vagy olyan színjáték, amelyben nincs éles határ színész és néző között. Az emberek hipokriták, tele vannak előítéletekkel, a szokatlan, a másság természetük gonosz, kíméletlen oldalát mozgósítja – szembesíti a festő kendőzetlenül a kép nézőit saját lidércnyomásaival és a többiek gyarlóságaival.

James Ensor: A cselszövés (1890, olaj, vászon, 89,5x136,9 cm; Minneapolis Institute of Arts)

James Ensor: A cselszövés (1890, olaj, vászon, 89,5x136,9 cm; Minneapolis Institute of Arts)

Mindenki nagyon közel van, ez megnöveli a hatás erejét. Nyilvánvaló, hogy Ensor saját kellemetlen élményét festi meg, a szereplők valós történés résztvevői. Az ábrázolásbeli torzítások, a sérülékenység a rosszindulatú támadások kivédhetetlenségének következményei.

James Ensor maszkjai

James Ensor maszkjai

A bal oldalon egy kiguvadt szemű, durván tompa orrú, szörnyű arcon a hatalmasra tátott száj mintha a pokol, az alvilág kapuja volna; a sötét torok bután ordítozva nyeli el a mellette álló aránytalanul nagy, felé hömpölygő testes sálat. Ez a kép egyik leggroteszkebb, legcsúfondárosabb részlete. Hiszen a száj a lélek belélegzésének helye, a fehér a tisztaság színe, itt azonban minden az ellenkezőjébe fordul. Amúgy a száj a lélek mellett a beszéd, az értelem (logosz) szerve. A képen látható, vastag vörössel kiemelt szájakon, ami ki- és beáramlik, az nem az ész, hanem az esztelenség, a tudatlanság megnyilvánulása. Sötétek a szájnyílások, semmi jót nem ígérnek. Nagyok, szélesek, csúfak, taszítók. A jobb sarokban profilban egy karikatúraszerű húsos orr és megvetően lefelé görbülő duzzadt száj. (Ehhez nagyon hasonló gipszmaszk látható Ostendében ma is, a James Ensorhausban, Ensor egykori stúdiójában, mint azt Gábos József képzőművész barátunk helyszínen készült fotója bizonyítja. Az 1956-tól múzeumként funkcionáló épületben számos álarc van kiállítva, közöttük olyanok is, amelyek A cselszövés című festményen szereplők arcához szolgálhattak modellként: a vastag, nyitott, vörös szájak és a torzult szemek azonosíthatók. A szalonban a kanapén egy hosszú ruha mintha élőlény volna, és a fitos orrú maszk hasonlít Ensor húgának arcára, vagy legalábbis a festő mintha arról mintázta volna az arcot.)

Felfokozott hangzavar

A szemek hasonlóan riasztóak. A szem a lélek tükre, ablak a világra, a fény szimbóluma, állítják egybehangzóan különféle szakemberek. Ezek a szemek torzak, ijesztőek, kellemetlenek, nem életszerűek. A párhoz legközelebbi, őket felemelt ujjal fenyegető asszonyság szeme mintha üvegszem lenne, kifejezéstelen, üres. Egyébként húgával és sógorával, a festmény modelljeivel sem bánt kíméletesen Ensor, sem a szájuk, sem a tekintetük nem igazán különbözik az őket körülvevő rosszindulatú arcokon hangsúlyosan kiemelt szájnyílásoktól, rosszindulatú, felfokozott érzelmeket szertelövellő szemektől. Jobbra, kicsit hátrébb vakító sárga kalapban egy halotti maszkot viselő lény, vagy inkább maga a halál. Hátul kiguvadt szemmel gonosz boszorkány ágaskodik. Mindegyik arc torz, bizarr, szuggesztív. Felfokozott hangzavar. Sok kultúrában a szemöldök a szépség, a vonzerő megtestesítője, itt a képen mindenkié erős kontúrú, inkább azokat a karneváli maszkokat idézi, amelyeken a hangsúlyozott szemöldök a rossz hajlamokat fedi fel.

Elkülönülve

Mégis: kisszerű, kisstílű ez az egész, egyáltalán nem tragikus. Csak olyan, mintha drámai volna, de érződik, hogy átmeneti, elmúlik, nagyon is az aktualitáshoz, a hétköznapokhoz kötött. Valahogy olyan kispolgári, kisvárosias. Azoknak, akikre a pletyka, a rosszindulat, az előítélet, megbélyegzés irányul, még akkor is nehezen viselhető, kínos, ha ők sem különböznek a többiektől, adott esetben áldozatból ők is vádaskodóvá, elutasítóvá válhatnak. A tömegember ilyen, mi mást tehetnénk, mint ezt tudomásul vesszük – állítja a festő, amikor egy sorba helyezi az esemény résztvevőit, alig emeli ki a kompozícióban a jegyespárt, és sem öltözékükben, sem arckifejezésükben, sem színekben nem különbözteti meg őket a többiektől. Az irónia, a groteszk humor a távolságtartást jelzi. Közöttük él, ismeri esendőségüket, gyanakvásaikat, gyűlölködéseiket, de nem hogy nem azonosul velük, hanem távolságot tart, elkülönül tőlük.

Ezek a maszkírozott arcok vagy a személyt eltakaró álarcok nem szakrális, kultikus esemény tartozékai, nem csodavárók vagy csodateremtők, semmi varázslat, semmi misztérium, semmi spiritualitás, mint ami évezredeken át szerteszét a világban a maszkot viselők reménye, hite, vágyódása. Itt a rejtőzködés személytelenedés, az átmeneti szereppel és a többiekkel azonosulás, az individuum elfedése. És távol vannak a valódi színház metaforikus átváltozásaitól.

A kompozíció annyira egyensúlyban tartott az alakok eloszlását, tömegét, az egymást kiegyenlítő színeket, a belső mozgásokat, a vonalstruktúrát, íveket tekintetve is, hogy minden harsányság, zaj, heves érzelem ellenére a kép összefogott, gondosan szerkesztett. Az a mesterségbeli tudás, amely Ensor hetvenes évekbeli hagyományosabb felfogású, még a natúrához jobban kötődő portréiban, szobabelsőiben, csendéleteiben magabiztosan megjelenik, egy évtized múlva az újító, hagyományokkal szakító, erős emocionális töltetű műveire is jellemző.

Megfestett szorongások

A képi élményt, hatást elsősorban Ensor szertefutó, feszültséget keltő, nyugtalan, expresszív ecsetvonásai okozzák. Ahogy felhordja egymásra a festékrétegeket, ahogy a színfoltokat felrakja az alattuk lévő színekre, ahogy az egyes színeket kontúrvonalak nélkül amorf formákba rendezi, ahogy plasztikus festékcsomókat és széles sávokat képez; a laza ecsetvonások különböző irányba mozognak, a felület extenzív textúrája szokatlan. Az ecset mindkét végét használta, és festőkéseket, lapocskákat is. Ragyognak a színek, élénkek a harsány krómvörösek, a mélykékek, a berlini kékek, az okkerek, nápolyi sárgák, a fehérek, a krómdioxid zöldek, intenzívek, vibrálók. Felerősített, élénk színvilág, lüktető fények, színellentétek, komplementer színek. Ezek a néhol kemény, néhol rikító színek, néhol szinte erőszakos ecsetvonások azt is jelzik, a festőben undort kelthetett az ábrázoltak álnoksága, kétszínűsége, bornírt előítéletessége. Jogosan nevezik 1886 utáni korszakát „komor periódusnak” az egyáltalán nem komor színek ellenére. Németh Lajos a „szorongások festőjének” nevezi őt, sokan mások „a maszkok festőjének”.

„A maszk számomra: frissesség, színes, pazar dekoráció, vad, váratlan mozdulatok, nagyon éles kifejezések, gyönyörű turbulencia” – írja Ensor.

Rubens megidézése

James Ensor: Önarckép maszkokkal (1899)

James Ensor: Önarckép maszkokkal (1899)

Az 1899-ben festett Önarckép maszkokkal című festményén (olaj, vászon, 120×80 cm, Menard Art Museum, Komaki, Japán) nagyrészt hagyományos álarcokat viselők veszik körül a vörös tollas, vörös kalapos, bánatos tekintetű, érzékeny, fiatalos, szomorkásan szép arcú festőt: azonosíthatók japán, indonéziai, más ázsiai kultúrából való, afrikai, velencei és egyéb álarcok, közöttük állati maszkok, halotti koponyák is. Itt is jellemzők a nyitott, nagy, vörös, húsos, többnyire érzéki szájak, erőteljes szemöldökök. Hat-hét sorban egymás fölött az összezárt tömeg, a bizarr, talányos, torz, csúfondáros, játékos, sokféle érzelmet felmutató álarcok, melyek elfedik, elrejtik a valóságos arcot, az identitást. Egyetlen valóságos arc a festőé: az arc a külvilág előtt megmutatkozó, vállalt személyiség, az önkifejezés, a szimbolikus kommunikáció, kapcsolattartás eszköze. A festő arca nyitott, érdeklődő, értelmes, a maszkos, álarcos tömeg az emberi természet sötét oldalát reprezentálja.

Saját arca megfestésekor Ensor itt is, más önarcképén is megidézi az ugyancsak flamand előd, az antwerpeni Peter Paul Rubens (1571–1640) világfi nagykalapos, kecskeszakállas, bajuszos – hódító férfit, előkelő urat, magabiztos embert mutató – önarcképeit. Rubens számos tömegjelenetben is megörökítette önmagát a rengeteg szereplő között, Ensor pedig maszkokkal takarta el a sok szereplő, a tömeg arcát. Az önarckép énkép és énideál, a valóságos és a vágyott, a ténylegesen létező és a képzeletbeli persona, kihívás, társadalmi szerep. A párizsi Musée d’Orsay-ban 2009-ben rendezett életmű-kiállításon a James Ensor által jegyzett 112 önarcképből mintegy harmincat állítottak ki – a fiatalkori magabiztos, elegáns, vonzó férfitól a szorongásokkal, kételyekkel teli, sértődött, megbántott emberen át az ironikus, szarkasztikus, humoros, groteszk önfeltárulkozásig. Önarckép grafikái is figyelemre méltók, amelyekre azért fontos hivatkozni, mert Ensor jelentős grafikus volt, metszeteket készített (1888-ban például 45 rézkarcot), sokszorosított grafikát, illusztrációkat, amelyek illeszkednek a németalföldi hagyományokba: Hieronymus Bosch infernóit, id. Pieter Bruegel hétfőbűn-sorozatát idézik meg. (1904-ben ő is készít Hét főbűn címmel grafikai sorozatot.) Számos rajza kötődik festményeihez, előkészítik, kiegészítik azok képi világát. (A belga KBC Bank Művészeti Gyűjteményéből volt látható 2012 elején a Kogart Házban igényes válogatás az Ensor-grafikákból.)

Kései elismerések

Ensor egyre nehezebben viselte a siker, az elismerés hiányát, saját kortársaitól a kritikát, művei elutasítását. 1898-ban párizsi kiállításának kudarca hozzájárulhatott, hogy egyre kevesebbet festett. Pedig Párizsban a szimbolista lap, a La Plume különszámot jelentet meg róla, amelyben Blanche Rousseau kiemeli azt a képességét, hogy „a kifejezhetetlent fejezi ki olyan formában, mintha kómában látná”. 1900 körül felfedezik a német művészek: a fiatal expresszionisták elődjüket, szellemi előfutárukat látják benne. Egyre többen keresik fel Ostendében, így Erich Heckel, aki arcképet is festett róla. Klee csodálattal említi Naplójában. 1911-ben Émil Nolde is meglátogatja, aki maga is expresszív maszkok festője. Ensor nem zárkózik el teljesen, hiszen például 1905-ben Antwerpenben ő szervezi a L’Art contemporain című kiállítást. 1917-ben a nagybátyjától örökölt házba költözik, közel a tengerhez, és ott él haláláig (1956-tól múzeum, James Ensorhuis, Vlaanderenstraat ház).

James Ensor

James Ensor

Aktív zenész, harmóniumon improvizál, komponál, hat részből álló balettet is, melynek színpadképét ő tervezi. Kritikákat ír, beszédeket tart, 1921-ben franciául jelennek meg válogatott írásai. Kreativitása számos területen megnyilvánul, ám kétségtelen, meghatározó, számon tartott, eredeti szemléletű műveit az 1900-as évek előtt festette. Émil Verhaeren, akit a belga nemzet költőjének tartanak, könyvet ír róla, amelyben a belga nemzet festőjének nevezi. A brüsszeli Palais des Beaux-Arts-ban rendezett életmű-kiállításakor, 1929-ben II. Albert belga király bárói címet adományoz neki. Minden kitüntetést megkap, ami csak kapható.

Számos könyv, tanulmány, kutatás foglalkozik azzal, mi lehetett az oka annak, hogy az intenzív és extenzív fiatalkori évtizedek főművei után a festő régi témáit variálja, de a korai munkák átütő ereje nélkül. Másolatokat készít saját, nyolcvanas–kilencvenes években festett műveiről. Talán épp az általa megkésettnek vélt, de őt boldogító elismerés miatt szűnt meg benne az a belső feszültség, a hétköznapi emberi léthez való önironikus és kegyetlenül kritikus viszony, ami miatt megszelídültek, kicsit felületessé, erőtlenné váltak művei, még ha tematikusan ismétlődnek is a régebbiek (maszkok, koponyák, karnevál, bohócok stb. Karnevál Flandriában, 1931; Maszkok, 1938). Kifakultak a színek (Önarckép maszkokkal, 1937), nem olyan összefogottak, átgondoltak, megszerkesztettek a képek. Mintha leginkább a kompozíciós készsége változott volna meg (Intrikáló maszkok, 1930; Gusztustalan élveboncolás, 1930). Talán elmúlhatott a harag, a düh, az undor, a sértettség, a megbántódás, a rossz közérzet, talán megoldódhattak a neurózisai, el tudta adni a képeit, híre, ismertsége nőttön-nőtt. Érdemes utalni egy 1933-ban, Ostendétől nem messze, egy hangulatos üdülővárosban készült fényképre, melyen a bal szélen az Amerikába áttelepülni készülő Nobel-díjas Einstein ül élénken magyarázva, a jobb szélen pedig fekete kalapban, elegáns öltönyben ünnepélyesen Ensor. Beszédes kép! (Edvard Munch is más festő a Sikoly 1897-es festése idején és 1907 után, amikor szorongásai lecsitulnak, és a rémület, zaklatottság, expresszivitás helyét átveszi a dekoratív vonalvezetés.)

 

Kisemberek kisvilága

Térjünk vissza az elemzésre kiválasztott képhez, A cselszövéshez. Hivatkoztam arra, hogy ezek a se nem maszk, se nem álarc, csak maszkírozott, agyonfestett, a valódi személyiségüket, jellemüket titkoló, elrejtő arcok mennyire meg sem közelítik különféle etnikumok valódi mitikus vallási, halotti maszkjainak sokrétűségét, mélységeit, ideáit. Nem hasonlíthatók a karthágói szatirikus vagy a ceyloni, jávai, középkori svájci maszkok torz mimikájához. Kisvárosi kisemberek kisvilága. Periféria. Talán ez is egyike a lehetséges magyarázatoknak, miért nem tud újat, erőteljeset, meggyőzőt alkotni élete második felében, mintegy 35–40 éven keresztül.

A festők nagy részének tíz-húsz festményét tartják számon a képek iránt érdeklődők, a rendszeres kiállításlátogatók. Ennyi figyelemre méltó művet Ensor is alkotott.

S. Nagy Katalin


 Irodalom

  • Becks-Marorny, Ulrike: James Ensor. Taschen, Köln, 2000.
  • Ensor, Musées royaux des Beaux-Arts de Belgique. Bruxelles, 1999.
  • Faludy Judit: Határfestészet. Fordulópont, James Ensor (1860–1949) művészetében. Doktori disszertáció, ELTE, 2001.
  • Foucault, Michel: A bolondság története. Ford. Sujtó László. Atlantisz, Budapest, 2004.
  • Kaposi Márton: A rejtőzködő egyén arca és álarcai. Eötvös József Könyvkiadó, Budapest, 2004.
  • Roegiers, Patrick: Le Mal du Pays, Autobiographie de la Belgique. Du Seuil, Paris, 2003.
  • Starobinski, Jean: Les sentiers de la création. Skira, Genève, 1970.
  • Swinbourne, Anna–Canning, Susan: James Ensor. The Museum of Modern Art, New York.

Exkluzív elsőközlés
Készült Budapesten, 2014 februárjában és márciusában

Áprilisi szél

A néptelen Hősök terén, egyedül az emlékmű előtt, sudár nő áll, fagylaltját szájához emelve. Lehetne még lány is, de valahogy érezni, hogy asszony, vagy legalábbis eldőlt már, hogy az lesz. Sötét, minden bizonnyal kék kartonszoknya; fehér, hosszú ujjú blúz; világos, nyitott orrú szandál; citrom és csoki. Hátra fésült dús haj, telt csípő, talán kissé túl


Világháborús töredékek

Lassacskán mégis kirajzolódott egy kép; annak képe, hogy miképpen élt, mit érzett és gondolt Istennek ez a legelesettebb gyermeke, a hadifogoly. (Örkény István: Lágerek népe) A Keleti pályaudvar felé tartok, táskámban egy mappa és egy DVD mindenféle dokumentumokkal: levelekkel, tábori levelezőlapokkal, katonakönyvvel, igazolásokkal, fényképekkel. A hadtörténészhez igyekszem a levéltárba, akinek felajánlottuk a digitalizált anyagot. „Nem


A számok sorsa

Vannak szavak, amelyek mindenféle jelző vagy toldalék nélkül beazonosítanak valamit, s csak azt az egyetlen dolgot jelentik, még ha kifejtésükhöz több vaskos könyv szükségeltetne is. Atlantisz. Erdély. Európa. Veszprém. Árnyékkötők. Vannak továbbá nevek, amelyeket a művészet védetett le, s amelyekről szinte mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Aida. Abigél. Arnolfini. Albertina. Amélie. És aztán ott vannak


Utószó a helyek emlékeihez

A Micsoda útjaim… 2. írásai közben örömmel fedeztem fel: bizonyos szempontból benne ragadtam a gyerekkoromban. Négy és tizenegy éves korom között Nagykanizsán, Gyékényesen, Őrtilosban, Perecsenypusztán és Balatonfenyvesen mindenféle könyvek habzsolása mellett mérhetetlenül sok időt töltöttem bámészkodással, kövek, fák, növények, állatok, felhők, vízcseppek, fények és árnyékok felfedezésével. Eléggé magányos, elhúzódó lény voltam, se a gyerekek, se


Fény van minden tárgy felett…

Barátaim rábeszélésére 1972 májusában–júniusában csatlakoztam a görög körutazáshoz. Nem vonzottak a romok, semmi, ami régi, csak a modern művészet és a legmodernebb tudományos szemléletek. Az athéni Akropoliszt meg sem akartam nézni. Utolsónak tápászkodtam fel a buszban, és álmosan lépegettem lefelé. Szó szerint földbe gyökerezett a lábam, amikor a vakító fényben megláttam a hegytetőn, 150 méter


Négy évtized Vöő Imrével

Kapcsolatom Vöő Imrével immár négy évtizedes múltra tekint vissza, holott személyesen eddig igazából egyszer találkoztunk. Ez utóbbin kívül azonban volt még két másik találkozás is, s Vöő Imre mindegyikben más-más minőségben jelent meg a számomra. 1. A legenda A hetvenes évek első felében, a szigetszentmiklósi Bíró Lajos Általános Iskola felső tagozatos diákjaként, a nagyszünetben, amikor


Hegyek között, völgyek között…

Hozzám a dimbes-dombos, ligetekkel és magányos fákkal, haszonnövényekkel és füves részekkel váltakozó tájak állnak közel. A sokféle zöld egymás mellett, mögött s a rájuk boruló ezernyi kék ég. Mint amikor a nagyapám lovaival (most autóval) elhagyjuk Nagykanizsát Gyékényes felé, és Surd után közeledünk a liliomfákkal teli Zákányhoz. Szívmelengető látvány! És otthonos. Vagy Toszkána, Provence gyerekkori


Kényszerboldogítók

A Philomena az örökbefogadások egy sötét fejezetét érinti: a kényszeradoptálásokét. Meglepően sok, meglepően fejlett nyugati országban szokás volt még a huszadik században is a gyereknevelésre valamiért alkalmatlannak kikiáltott rétegek – tipikusan leányanyák, néhol politikai üldözöttek, esetleg bennszülöttek – gyerekeit erőszakkal elvenni, s jómódú örökbefogadóknak átadni. Spanyolországban, Írországban, Ausztráliában, az Egyesült Államokban a hetvenes évekig (!)


Keserű Márton verse

Beköszöntött a pálinkafőzési szezon, cefreillat lengi be a magyar vidéket. Az idén kivételesen jó a termés szilvából is, körtéből is, lesz mitől bódulni a magyarnak, lakjon bár az anyaországban, vagy Erdélyben. A pálinkafőzési szezonnal egy időben Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik része is megérkezett Budapestre, és ennek a ténynek annyi köze van az előbb mondottakhoz, hogy