Giczy János emlékkiállítása elé

A szárnyas idő oltárai

Elmúlt egy éve, hogy Giczy János nincs már közöttünk. Őt is, mint oly sok kedves ismerőst az elmúlt években, magával ragadta a „szárnyas idő”. Ez az őszi nap mégis a vele való találkozásról szól. Itt van velünk a Lábasház falai között, itt hagyta a képeit, szól hozzánk. Mert amíg mi, földi halandók idővel kikopunk az emlékezetből, elhalványulnak erényeink és bűneink, a művész, ha igazi, itt hagyja „ércnél maradandóbb” műveit, az élményt, a meg- és felismerést, a katarzist. És Giczy János ilyen, igazi művész.

Egyedülálló festészet az övé. Megjeleníti a tradicionális falu napjainkra eltűnő világát és az emberi élet alapkérdéseit. Az örömöt, a bánatot. Mindezt sajátos, csak rá jellemző eszközökkel. Képei, még inkább szárnyas oltárai összetett mondanivalót hordozó alkotások, ahol a kép, a festményt hordozó tábla, a keret, a beledolgozott szőttes egyaránt a „történet” – többnyire szenvedéstörténet – része. Kevés festőt ismerek rajta kívül, aki ilyen sokat tud elmondani az élet és a halál természetes összetartozásáról, szépségéről.

Ahogy az itt bemutatott 43 festmény sem tudja teljességében bemutatni Giczy János művészetét, úgy a megnyitó sem tehet mást, mint hogy ide-oda kapkodva felvillantja élete, művészete csomópontjait.

Giczy János festménye (Fotók: Csuka István)

Giczy János festménye (Fotók: Csuka István)

Alszoporról indult, a szülőfalujában eltöltött gyermekkor, a szüleihez, nagyszüleihez fűződő szoros kapcsolat végig meghatározó maradt művészetében. Könyvében, az Invitációban írta: „szinte magától összeállt egy motívum-kincs, melyből a falunk, a föld, apám, anyám, nagyszüleim, az ő kezüknyomát őrző eszközök, mind-mind a képi beszéd részeivé szublimálhatók, olyan képi beszéd részeivé, amely talán képes kifejezni az egyéni élményeken túl egy tágabb régió gyötrelmeit és vágyakozásait.” Visszafelé araszolva a múltban, nagy érdeklődéssel kutatta, majd festette az ezen a vidéken élő, evangélikus hitű falu világát, azt a mikrokozmoszt, ahol „minden megtalálható volt, ami az élethez szükséges”.

Olyan festőt sem ismerek, aki ilyen sokszor és ennyiféle formában festette volna meg együtt és külön-külön is a szülők alakját. Fiatalon és öregen, örömben, bánatban. Együtt a munkában, a röpke pihenésben, ahogy a Támaszkodva című képen, amiből összetartozás, derű, fény árad, a közösen eltöltött élet, a festő fiú végtelen szeretete. Az Alszoport idéző képeken többféle alakban köszön vissza a falut őrző öreg harangláb, édesanyja vászon kendői, a kalász, sarló, búzavirág.

Giczy János szárnyas oltára

Giczy János szárnyas oltára

Elindulva a vidék jófejű gyerekeinek hagyományos iskoláztatási útján, Giczy János a soproni líceumba, majd a tanítóképzőbe került, ahol odafigyeltek a tehetséges fiúra. Egyenes út vezetett a képzőművészeti főiskola rajztanár szakára, a zökkenőmentes folytatást azonban nem engedte a kor – az 50-es évek – fojtó levegője. Végül Egerben fejezte be tanulmányait 1957-ben. Tanárai útját követve először ő is a nagybányai hagyomány szellemében kezdett festeni, idővel azonban úgy érezte, indíttatásához, élményvilágához közelebb állnak a Tornyai János-, Rudnay Gyula-, Nagy István-féle örökséget követő hódmezővásárhelyi iskola festői. „Persze nem ugyanazt csináltam – mondta – mint ők, és az évek során egyre inkább a saját utamat jártam. (…) Természetelvű, gyakran inkább szürrealizmus-ízű dolgokat festettem, kissé a Chagall-i világ felé fordultam. Azt hiszem, valamennyire konstruktivista is voltam és vagyok ma is a képek szerkezetében. (…) Nekem igényem, hogy a képnek valamiféle mondanivalója is legyen, persze nem elmesélhető dologról beszélek. Valami titok, homály… Nem tudható, inkább sejthető. (…) Mert nem elég lefesteni valamit, a képnek nagyobb dologról kell szólnia, mint a látvány: nagy összefüggésekről, életről, halálról, az ember dolgáról a földön.

Ez a változás, a saját út zökkenőkkel járt. Az 1966-os, Egyed Emmával közös kiállítás országos szakmai körökben sikeres volt, 1969-ben a nagy rangot jelentő Fényes Adolf teremben rendezhetett kiállítást, Sopronban azonban 15 évet kellett várni a következő bemutatkozásra. Túl komor, pesszimista a festészete – hangzott el, íródott le több fórumon. A soproni közeg – akkor még – nem állt készen a realista hagyományokon túllépő műveinek befogadására. Hiányolták a soproni festőktől megszokott témákat, a jellegzetes soproni város- és tájképeket. A 70-es évek második felétől azonban egyre többfelé hívták, szaporodtak az országos és a határon túli díjak, elismerések. Művészete Sopronban is otthonra talált, a város Pro Urbe díjasa és díszpolgára lett, kiállításai társadalmi eseményszámba mentek.

Giczy János egyik faragott szárnyas oltára

Giczy János egyik faragott szárnyas oltára

Mindeközben 1959-től nyugdíjazásáig az Óvónőképző tanára, akinek festési technikáját, az olajtemperát is a tanítás határozta meg, mivel az ezzel folytatott munka – az olajjal ellentétben – bármikor megszakítható. És közben kitalált, vagyis felelevenített egy sok évszázados formát, a szárnyas oltárt. „Többet tudok velük elmondani, mint egy képpel – mondta. – A középkori templomok szárnyas oltárai is egy-egy történetet meséltek el a hitről, a vallásról. Az enyémekben ritkán van meg a kánon, ezek kicsit világiasabb dolgok. Én is több oldalról, nem annyira egy történeten keresztül tudom megfogalmazni bennük a mondandómat, inkább valahogy úgy, mint a zenében, többszólamúan. Az egyik kép kiegészíti a másikat.” Végignézve a falakon, számos változatát látjuk ezeknek az oltároknak. Felhívnám a figyelmüket a gyönyörű, saját kézzel készített keretekre, és arra a kettőre, ahol a faragványt a fő képmezőbe is beemelte.

Kedves témája volt a Fertő-menti táj mediterrán szépsége a szőlővel. Megfestette Bánfalvát, amelynek „címer növényévé”, attribútumává a gesztenyét avatta, s amit Sopronba kerülve átmenetnek, összekötő kapocsnak érzett az otthagyott falu és a város között. Élete utolsó évtizedeiben egyre többször jelent meg képein a Golgota, a kereszten az emberiségért szenvedő Jézus alakja.

A kiállítás képeit felesége, Dalos Margit és a „földi” Kiss Melinda művészettörténész válogatta. Szinte lehetetlen feladatra vállalkoztak, még sincs hiányérzetünk. Ez a kiállítás megmutatja Giczy János festészetének sokféleségét, szerves fejlődését. A nagyterem méretben és mondanivalóban is grandiózusabb műveit jól ellenpontozzák a kisterem akvarelljei, a kevésbé ismert, de kiemelkedő kvalitású rajzok. Találkozunk régi, más kiállításokon már látott ismerősökkel, és szíven üt bennünket egy-egy új, először látott kép. Megcsodálhatjuk János jellegzetes motívumait, a kendőket, a rajtuk, vagy mögöttük felsejlő arcokat, a kinyújtott, óvó kezeket, tekinteteket. Az anya, a gyermek örömét, a hálát az életért, a megpihenést a fényben. A természet bőségét és szépségét. A szülők sokféle alakban megfestett, fénnyel, hálával körbeszőtt alakját. A szenvedők, az elmenők kínját, a nekik enyhet adó földi és égi alakokat. Giczy János angyalait. A hajdanvolt iskolatárs, Berzsenyi szavaival figyelmeztetnek bennünket: „Oh, a szárnyas idő hirtelen elrepül, / S minden míve tünő szárnya körül lebeg! / Minden csak jelenés; minden az ég alatt, / Mint a kis nefelejcs, enyész.”

Turbuly Éva


Elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Elhangzott 2017. szeptember 22-én Sopronban, a Lábasházban, Giczy János (1933–2016) festőművész „Oh, a szárnyas idő…” című emlékkiállításának megnyitójaként | Megtekinthető 2017. november 12-éig

Volt, van, lesz…

Ott egy keskeny arc kiszolgáltatott törékenysége, egy száj érzékeny íve. Itt egy telt vonások védelmében megbúvó óvatos félmosoly. Ott egy fiatalember pillantása – töprengve, de határozottan fürkészi a számára folyamatosan táguló jelent, a jó eséllyel soha el nem fogyó jövőt. Itt egy kamerába néző szempár – benne a rutinos derű mögött a folyamatosan szűkülő jelen […]


Milyen lesz a jövő ladikja?

Tavasszal, ez év márciusában, ugyanitt, ugyanezen művészek képei között gondolkodhattunk születésről, keletkezésről a Genezis kiállításon. Most, a rövidülő napokban, tél felé, ugyanannak a kilenc művésznek a vizuális kommunikációjában, Kharón ladikja, az elmúlás, az ismeretlen felé tartó utazás a témánk. Az alapkérdés ugyanaz, mondhatnánk a két végpont: keletkezés és elmúlás. Megértés helyett pedig a kétségbeesett emberi […]


Kharón ladikja

Az Artézi Galériát Németh Géza festőművész kezdeményezésére 2013-ban hozták létre független művészek. Azóta 32 kiállításon mutatkozhattak be kortárs alkotók egyéni tárlattal, köztük például Németh Géza, Szemethy Imre, Orvos András, Kováts Borbála; párban Almásy Aladár és Szemethy Imre, Mózes Katalin és Kováts Albert, T. Horváth Éva és Alföldi László; vagy csoportosan (négy művész Szlovéniából, a bécsi […]


Ahol fogasra akaszthatjuk a gondjainkat

Gyereknek lenni nehéz. Már az eleje is, ahogy meg kell tanulni, szinte futtában, akár egy gyorstalpalón, azt a sok mindent, az első lélegzetvétellel kezdve: hasra fordulás, négykézlábra, majd két lábra állás, elindulás, egyik láb a másik után, először még fogják a kezünk… aztán egyedül, amikor lehet végre menni, önállóan, szabadon, amerre – a végén mindig […]


A szabadság tisztasága

Számomra az európai építőművészet alapművei és – fejlődéstörténeti szempontból – alapelemei a román kori templomok. Ezen épületek az egyházi építészet legtisztább pillanatait rögzítik akkor is, ha csak töredékesen maradtak ránk. A tisztaságot nem csak művészi értelemben, hanem az összefüggő gondolatsor megtestesüléseként is értem, a spiritualitástól a tartószerkezetek kiszámítottságáig – ha tudjuk is, hogy a megfelelő […]


Konzum és morál konfrontációja

Művészbarátaim körében folytatott közvélemény-kutatásaim eredményeképpen arra a megállapításra jutottam, hogy munkamódszer tekintetében két nagy csoportba osztódunk. Egyikünk látja előre a festményt, szobrot, grafikát, amit meg akar csinálni, fegyelmezetten halad a megvalósítás irányába, s ha nem is zárja ki a tervmódosítás esélyét, viszonylag kevés teret hagy magának az improvizációra. Másik csoportunk minden alkalommal vakrepülést hajt végre. […]


A Víz

A víz a legsokoldalúbb elem. A finoman párolgó gőz állapotából a folyékonyon keresztül gyilkos jégcsappá képes merevedni. Bármilyen színt magára vesz, legyen az természetes színek visszatükrözése vagy művi festékanyag, alias akvarell. Képes illatanyagokkal egyesülni – 4711 –, másokkal elegyülni, átalakulni bármivé, bármilyenné. A víz a legnagyobb színész. A föld, a tűz, de még a levegő […]


Levelet hozott a Posta

Levelet hozott a Posta… olyan levelet ahol még a boríték is kidobhatatlan – mert művészi értéket hordoz! Képeslapok és könyvek, finom kézzel ollózott darabka összképek a korból – s egy eredeti kollázs, ahol tapintható is ez a finomság. Lakner Zsuzsától érkezett a levél, ez a gyönyörű rekvizitum, mára szinte anakronizmus, ma, amikor testetlen jelekbe csomagoljuk az […]


Bestiáriumok dicsérete

Amikor eldöntöttem, hogy különféle képzeletbeli lényekről írok, pontosabban azok megjelenítéséről a képzőművészetben, játéknak szántam az egészet. Hamar kiderült, hogy minden lényről fantasztikus mennyiségű és minőségű könyv, tanulmány íródott, s igazából éveket kellene szánni egynek-egynek a feldolgozására. De nem akartam feladni, ha már belekezdtem. És nagyon sokat tanultam közben. Köszönöm azok figyelmét, türelmét, akik a hat […]