Farkas István kiállítása elé

Valami történt

Örömmel és meglepetéssel kísértem végig, ahogy a Kiscelli Múzeum által a Farkas István-kiállítás kapcsán létrehozott Facebook-eseményre reagáltak a követők. Tíz évvel ezelőtt, 2005 őszén a Magyar Festők Társasága rendezett emlékkiállítást Szekszárdon, biennáléinak székhelyén. Akkor az elegáns katalógusban kénytelen voltam azt írni, hogy Farkas István, a XX. századi magyar képzőművészet egyik legjelentősebb alkotója, még mindig nem talált otthonra a saját hazájában, még mindig nem ismerik eléggé az esztétikai normákat meghatározó művelt értelmiségi körökben sem. Most örömmel és meglepetéssel látom, milyen sokan reagáltak valamilyen módon a kiállítása hírére (megosztom, tetszik, csatlakozom és így tovább).

Feltűnően sok fiatal hívta fel kortársai figyelmét: Farkas jó festő, Farkas a legjobbak közül való – és ehhez hasonló módokon –, és szólította fel a többieket: gyertek, érdemes megnézni, ne hagyjátok ki! Fontos jelzésnek tartom ezt, hiszen egyetemi oktató vagyok. S bár nincsenek illúzióim – hiszen például az úgynevezett nagy kiadók, amelyek újságárusoknál is kapható sorozatokban népszerűsítik a magyar művészettörténetet, változatlanul elfeledkeznek róla, mint az elmúlt 75 évben mindig –, a Facebook-bejegyzések valamiféle elmozdulást jeleznek. Mint ahogy 2005-ben a Budai Várban, a Budapesti Történeti Múzeumban rendezett életmű-kiállításkor is, amikor Marosi Ernő akadémikus művészettörténész kért elnézést a Farkas családtól, a Farkas István festményeit kedvelőktől, a mellette kitartóktól a szakma tévedései, hallgatása miatt.

Menekvést keresve

Farkas István: Francia tengerparti táj, 1937.

Farkas István: Francia tengerparti táj, 1937.

Mégy egyszer visszatérve a Facebookra: a mostani, itteni kiállítás meghívójául választott, 1937-ben festett Francia tengerparti táj című különös, tágas horizontú kép mellett a legtöbben az ugyancsak 1937-ben festett Szigliget című képet osztották meg (ez csak kisméretű, fekete-fehér fotón van reprodukálva a monográfiában). Ezen a festményen Farkas a balatoni látványt köti össze francia tengerparti élményeivel. Köztudott, hogy egy balatoni vitorlázás során szeretett bele a vízről felfedezett, dombok alkotta térrétegekbe és a mediterrán hangulatba. A szigligeti Aranykagyló kikötővel szemben, a Kamonkő oldalában építette meg a saját tervei alapján a kétszintes épületet műteremmel, a kertben fügefákkal, azzal az eltökélt szándékkal, hogy visszavonul a kiadóbeli munkáktól és a fenséges panorámát, nyugalmat kihasználva ideje nagy részében itt fog festeni. Még a háború kitörése előtt felszámolta párizsi műtermét a Montparnasse-on és berendezkedett Szigligeten, menekvést keresve.

A házat ma is Farkas-villának hívják a faluban. A Farkas István Alapítvánnyal, amelyet a festő Rómában élő szobrász és textilminta-tervező fia, Charlie hozott létre, 2001-ben emlékszobát alakítottunk ki a házban, amelyben a Kiscelli Múzeumban május óta látható grafikák közül több is volt már kiállítva, illetve az ott készült, s most itt látható nagy méretű akvarell is, a Hegyek között. A villában 2005-ben is rendeztünk grafikai kiállítást, ahová a Szigligeten készült rajzokból és akvarellekből válogattunk (ezek egy része szintén látható a szomszéd teremben). Sajnos, a magyar kulturális politikának nem állt érdekében, hogy támogassa az Emlékszoba fenntartását.

Minden bemutató fontos a Farkas-életmű megismerhetősége szempontjából – amiért egyébként e tárlat egyik létrehozója, Simon Magdolna művészettörténész nagyon sokat tett már a Kecskeméti Képtár munkatársaként is; ott van a Farkas-műveket megőrző Glücks-hagyaték, ott látható a legtöbb festmény tőle. Ez a mostani kiállítás azonban azért különösen jelentős, mert itthon nagyon ritkán vagy egyáltalán nem látható műveket ismerhet meg a látogató a család tulajdonából.

Itt és most Farkas István négy korszakából szerepelnek munkák. Az 1925 és 1929 közötti párizsi korszakból a Temetőben (1925), a Tenger alatt (1928) és a Gombák (1928). Ez a Correspondance-mappa (1928) megjelenésének időszaka, az utóbbi két mű is ehhez kapcsolódik. Valószínű, ez volt Farkas István életének legkiegyensúlyozottabb időszaka: sikerek Párizsban, Belgiumban; kiállítások, francia, belga, amerikai, német műgyűjtők; a három gyerek megszületése. Sokat festett és rajzolt, dzsesszdobos a közkedvelt Café Rotondeban, a nyarakat Barbizonban és a tengerpartokon festette, akvarellezte, rajzolta végig (lásd a Hullámok, 1929/30). Ennek a korszakának a művei alapján francia, belga és magyar kritikusok francia festőnek tartották.

Létbe vetettség

Farkas István: Idegen pár, 1943.

Farkas István: Idegen pár, 1943.

Azokat a szokatlan hangvételű, furcsa, olykor démoni, az ember magányosságáról, belső világának kiszolgáltatottságáról, létbe vetettségéről, a kietlenségről szóló rendkívül jelentős műveit, amelyek miatt méltán sorolható a korabeli európai festészet élvonalába, 1930 és 1934 között festette. Ezek közül látható itt a Szép kilátás (Kilátás címvariációban is ismert) a jellegzetes staffázsfigurákkal, néma házzal, halott, antropomorf fával, a nyugtalan tengerbe hanyatló, sötétedő nappal és nem sok jót ígérő éggel. 1931-ben készült az ellentétes mozgások keltette feszültségekkel teli Este (másként Külváros, Külvárosi éj), rajta a borzongató lilákkal és zaklatott ecsetkezelésű festékcsíkokkal teli zsúfolt térből kisiető ernyős, fenyegető fehér kesztyűs, idejétmúlt öltözetű öreg nagysága, a szörnyű Farkas-színpad egyik állandó szereplője. Szorongásokkal teli Az idegen pár (Idegen / Különös pár, 1934) arctalan figuráival. Ritka, hogy Farkasnál ennyi alak legyen a felületen; íme a csoportos magány az egymástól való elidegenedettség, a kitaszítottság. Ehhez a három, nagy méretű, fára festett tempera képhez viszonyítva már-már elviselhetőnek, szinte szépnek tartható a Virágok (Ablakban, 1934), ha nem volna jelen az erkélyajtóban a testetlen, nem evilági kalapos jelenség.

Szűkös térbe zártan

Farkas István: Szigliget, 1937.

Farkas István: Szigliget, 1937.

Farkasnak haza kell költöznie, bármilyen nehéz. Apja, Wolfner József, a Singer–Wolfner Kiadó nagyhatású megteremtője, működtetője 1932-ben váratlanul meghal. Farkasnak négy gyereket kell eltartania. Ráadásul felesége, Kohner Ida igen gazdag családjánál is bekövetkezik a pénzügyi összeomlás a harmincas évek eleji gazdasági világválság következtében. Farkas István átszervezi a kiadót és még jelentősebbé alakítja, de ennek ára van: évekig nem fest, csak kevés rajzot, akvarellt készít. Aztán mégis összeszedi magát, de ezek már nem a párizsi nagy korszak nyelvén szólnak. Ebből a harmadik periódusból látható itt három festmény: a Szigliget (1937), a Hegyek között (1938) és a Vidéki város (Vidéki városban ősszel, 1938). Ez utóbbi szomorú emlékkép vagy álomkép, tele bánattal, nosztalgiával, búcsúzással, a nagy korszak horizontvonala nélkül, szűkös térbe zártan, és számlap nélküli órával az idő hiábavalóságáról. A festésmód is szelídült, visszafogottabb lett, ámbár ezt is fára festette temperával, mint a párizsi évek képeit.

Farkas István: Történt valami?, 1941.

Farkas István: Történt valami?, 1941.

Aztán az utolsó periódusból a Történt valami? (Kompozíció, 1941) és az Asztalnál (Gyerekek, 1943). Persze, hogy nincs olyan, hogy mi lett volna ha… de hát mégis: a Történt valami? egy új Farkas István-korszak nyitánya. Rengeteg időt ültem vele szemben Rómában, Farkas Charlie lakásában, nem csak a monográfia előkészítő munkálatai során, hanem jóval később is, például 2002 őszén, a hatalmas Vittorio Emanuelében megvalósult grandiózus Farkas-kiállítás rendezése közben. Persze, ezen is nagyon vékonyan felhordott festékek, színkontrasztok, ijesztő, torzító, riadalmat keltő figurák, bizonytalan formák, elmosódó kontúrvonalak. És mégis: másról és másként szól, mint az 1930 és 1934 közötti nagy periódusbeliek. Ám azoknál semmivel sem kevésbé erős atmoszférájú, drámai, nyugtalan. Még egy festmény készült 1941-ben (Kompozíció). Mindkettőn csendélet-részletek az előtérben, süketnéma ház a háttérben, halott fák. Farkas meghaladta harmincas évek eleji saját magát, festőileg is, de nem beszélhetünk arról, mi lehetett volna, ha… (azt azonban ki kell mondani: a század eleji avantgárd, expresszív, szürreális hatások után ebben a két festményben és néhány akvarellben, rajzban Farkas modern festő lett, a negyvenes évek értelmében).

Egyre több ember szemében

Semmi se lett. Itt a vége. 1944. június, Auschwitz.

És mégis: akadozva, akadályoztatva, nem illeszkedő módon, de mégis: a művek élik a maguk életét. Helyet foglalnak a kulturális térben, és egyre több ember szemében, ismeretében. Reménykedjünk. Engem az elmúlt két hét Facebook-eseményei reménnyel töltenek el.

S. Nagy Katalin


 Elsőközlés
Elhangzott 2015. június 18-án Budapesten, a Kiscelli Múzeumban, a Festmények Farkas István (1887–1944) hagyatékából című kiállítás megnyitójaként | Megtekinthető szeptember 5-ig

Keret nélkül

Régóta foglalkoztat a sajtófotó metamorfózisának kérdése. Persze nem kell itt valami nagyon mély, művészeti-filozófiai problematikára gondolni. Arról az útról van szó csupán, amit a képek az éves pályázat zsűrizése és a kiállítás megnyitása között megtesznek. A pályázatra a fotográfusok zömében az előző év hétköznapi munkáinak termékeit, a napi eseményekről tudósító hírképeket töltik fel. Olyan képeket, […]


Egy ismeretlen világ kifürkészése

A formálhatóság olyan helyen bontakoztatható ki leginkább, ahol a kiállítótér kicsi, mint például a debreceni Egri Borozóban, ahol művészetet is tálalnak a bor mellé. Kamarakiállításnál is kisebb, mégsem jelentéktelen ez a bemutatkozás. Láng Eszter művészetében fontos, mert ráillik az elmesélhetetlen-történet fogalma. Képnyelvi lapokat nem nélkülöző összegzés, melynek tanulmányozása kapcsán alkalom nyílik az összehasonlításra. Arról a […]


Szigliget, Alkotóház

Mint művészeti író 1976-ban tagja lettem a Művészeti Alapnak. Ez avval a pompás lehetőséggel járt, hogy igénybe vehettem az alkotóházakat meglehetősen alacsony térítés ellenében (szállás, napi három étkezés, íróasztal, könyvtár, kert – csend, nyugalom). Az általam kedvelt képzőművészek közül azok, akik egyáltalán jártak művésztelepre, leginkább Nagymaroson és Zsennyén dolgoztak. 1979-től már saját kocsival közlekedtem (kis […]


Volt egy-két este…

Kétezer-tizennégy augusztusában a Micsoda útjaim… sorozathoz kapcsolódva kezdtem el az Amiben voltam szereplő… ciklust, és meg is írtam öt emlékező esszét (Arnolfini Szalon esszéportál). Más munkáim ismét megszakították az akkori lendületet. S most mégsem azt folytatom (majd később), hanem egy újabbat kezdek, Volt egy-két este… címmel – következetesen ragaszkodva rég elmúlt ifjúságom ma is kedvenc […]


Folyamatorientáltság és önreflexió

Sós Evelin a kilencvenes évektől készít fénymásolat-munkákat, attól kezdve tehát, amikor Magyarországon is kezdetét vette a digitális művészet különféle módozatainak elterjedése. Hiszen mindez a számítástechnika kifejlődésével, s még inkább elterjedésével hozható kapcsolatba, illetve jelen esetben azokkal a digitális eszközökkel, amelyek a hagyományos nyomdai és fotómasinákat átalakították, némileg vagy egészen kiszorították. Ez az eszköz, tehát a […]


Felül a jelen, alul a múlt

Tartalomjegyzék: Írás, firka | Titkosírás | Újra és újra | Struktúra, felület, ritmus | A felülírás, a változás | Egyszerre épít és kutat.   Írás Az írás itt felület, jelek sora, struktúra. Gesztusok, kézjegyek. Az írás a személyes, az egyéni, a máséval összetéveszthetetlen megnyilvánulás.Az írás szükségszerűség: végig kell járni, végig kell gondolni. Felderítés, önvizsgálat, maga […]


Nagy Bibin a mogyoróbokor alatt

Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületünk, ugyanazt a rituálét ismételjük nap mint nap egy életen át. Reggel felébredünk és összerakjuk magunkat. A kezdetekben segítenek nekünk ebben, aztán idővel megtanuljuk, hogyan csináljuk egyedül. Tapasztalatokra építünk, amiket az ébrenlét állapotában szerzünk. Vannak általános és vannak speciális tapasztalatok. Az általánosakba tartozik a természet megfigyelése, a tyúkok, kutyák, macskák […]


Vizuális nevelési program, Nagykanizsa

Az akadémiai doktori védésem szünetében, 1996 januárjában, amikor is összeült a szakbizottság ítélethozatalra, odajött hozzám a Soros Alapítvány igazgatónője, aki tanítványom volt a nyolcvanas évek elején a Közgázon, és megkérdezte, mit fogok csinálni. Furcsa hangulatban voltam, mert amikor a három bíráló szakvéleményét hallgattam, s készültem a válaszomra, egyszer csak belém ütött: mi lenne, ha most […]


Fent és bent

Mindannyian Malevics fekete négyzetéből bújtunk elő – lehetne-e mással indítani egy olyan kiállítás megnyitóját, amelynek címe: Fekete képek. Nyilván lehetne, sőt meglehet, nem is szabadna ezzel indítani, de ettől még alighanem igaz: Kazimir Malevics immár százéves, megkerülhetetlen gesztusa ott fénylik, ott sötétlik Mózes Katalin figuráinak szembogarában és Kováts Albert labirintusainak mélységes mély zugaiban is. Egyébiránt […]