Kölűs Judit képei elé

Fénnyel teli, bátor újszerűség

Mint általában a Fischer-tanítványoknál, Kölűs Juditnál is viszonylag hosszúra nyúltak a tanulóévek, s így korai halála miatt az önálló alkotói pályája nagyon rövid maradt. A hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig tartó tíz év a felkészülés időszaka volt számára. Ekkor is születtek ugyan olyan művek, amelyek már a saját egyéni világlátását tükrözték, de igazi beavatása a festői pályára csak 1992-ben, az első önálló kiállítása alkalmával történt meg. Ezt követően, életének hátralevő két évében pedig betegségének elviselése nehezítette alkotótevékenységét. Mindezek ellenére szakmai szempontból is jelentős műveket hozott létre.

Nála már a tanulmányi munkáknál látszott: az iskolák elvégzése nélkül is teljes mélységében felkészült az alkotói pályára, mert érzékenysége, tehetsége és a világhoz való viszonya veleszületett módon alkalmassá tették erre. Ám azt az utat neki is végig kellett járnia, amely megadja a rajzi és technikai felkészültséget ahhoz, hogy összetett, érett művek születhessenek.

Sajnos nincs mód arra, hogy e kamarajellegű kiállítás keretében akár csak egy-egy kép erejéig bemutassuk ezt a rövid alkotói életutat, ezért csak felsorolásszerűen érzékeltetném az előzményeket, amelyek megelőzték az itt látható műveket. Jutkánál a stúdiumokat és az akttanulmányokat is nyugodtan sorolhatjuk az első alkotói korszakba, mert lelki alkatának köszönhetően olyannyira átszellemített, fénnyel teli alkotásokat készített, hogy azok minden tekintetben mű rangra emelkednek. A második periódusba a nyári művésztelepeken készült alkotások tartoznak; ez látszólag tehát még mindig a stúdiumok időszaka, ám e főként városokat és tájakat ábrázoló akvarellek és pasztellek szintén érett művek. A harmadik műcsoport a szakrális képeket foglalja magában; ezek témájuknál és megvalósításuknál fogva már messze túllépnek a tanuló fázison. Így érkezünk el az itt látható képekhez, egy tematikailag és mennyiségileg is szűkített válogatáshoz, amely a negyedik és egyben befejező alkotói időszakot fémjelzi Kölűs Judit életművében.

Kölűs Judit: Barokk oltár, 1992.

Kölűs Judit: Barokk oltár, 1992.

A meghívón is helyet kapott Barokk oltár című kép egyértelművé teszi, hogy ez a szemléletbeli felfogás és formai alakítás túlnyúlik a szintén kiállított virágcsendéletek és tájak témáin, s szinte a korábban feldolgozott minden motívumra kiterjed. Egy Hommage a Fischer Ernő című tárlaton azonban nyilván olyan műveket kellett előtérbe helyezni, amelyek a Tanár úr munkássága iránti tiszteletadásként és az önálló törekvések felmutatóiként egyaránt megállnak. Ezt pedig csak ezzel a redukcióval lehetett megoldani.

Fischer Ernő a hetvenes és nyolcvanas években a szimbolikus formaképzés világában találta meg legérettebb alkotói módszerét. Az életművét bemutató egyik legjelentősebb könyv – Fischer Ernő és Szuromi Pál közös munkája, amelyet a Nemzeti Tankönyvkiadó jelentett meg 1997-ben – címével is igazolja ezt, „Az utánzástól a szimbolikus formaképzésig” vezető utat mutatva be. A kilencvenes évek elejétől azonban, a Budaörsi Műhelyben új utakat keresve, mester és tanítványai továbbindultak a képi történések izgalmas világának felfedezésére. A két megközelítés világképbeli fordulatot is jelentett. Mert míg a szimbolikus formaképzés a hagyományos elvonatkoztatással ábrázol, a tárgy látványát véve alapul, addig a képi történés hangsúlyozásakor már nem a tárgyi világ látványa, hanem a festői alap a kiindulópont. Itt az alkotó a véletlen nyomhagyás útján létrehozott festői káosz – de mondhatjuk úgy is: a determinált káosz – felől közelít a tárgyhoz, illetve ebből az esetlegesség-halmazból bontja ki az ábrázolni szándékozott látványt.

Kölűs Judit: Virágcsendélet I., V., 1992.

Kölűs Judit: Virágcsendélet I., V., 1992.

Ez pedig azt jelenti, hogy sem az életben, sem a vásznon nincs tabula rasa, azaz tiszta lap. Csak a világba való belevetettségünkből lehet kiindulni, és ebből kell kibontani magunkat, valamint az alkotásainkat is. Nem véletlen itt a belevetettség hangsúlyozása, mert abban az időszakban, 1989-ben jelent meg magyarul Martin Heidegger Lét és Idő című műve, ahol ez a fogalom ontológiai szempontból központi szerepet kap, s Tanár úr innen illesztette azt a maga filozófiai szótárába. Ez a mű ettől kezdve Fischer második bibliája volt, amely világlátását is lényegesen befolyásolta, s – idős kora ellenére – részben át is formálta. Egyúttal kötelező olvasmányként volt megjelölve a tanítványok számára is. Jacques Derrida és Emmanuel Lévinas filozófiai munkái szintén közrejátszottak a szellemi fordulatban.

Noha Tanár úr volt e világképbeli váltás kezdeményezője – amely az alkotói módszerét is módosította, s a tanítványokra is hatott –, saját alkotói gyakorlatában eleinte rendre visszatért a szimbolikus formához. Az új felfogáshoz igazodva csak 1994-ben készült el az első műve, Organikus formarendszer szürkében címmel. Azt, hogy mennyire továbbgondolandó feladatról van szó az őt követő generáció számára, jól mutatja: ebben a szemléletben igen kevés Fischer-mű született. Az előbb említetten kívül talán csak az 1997-ben befejezett Archaikus mozgás című munkát sorolhatjuk ide.

Kölűs Judit: Tájak I., II., 1990-1991.

Kölűs Judit: Tájak I., II., 1990-1991.

A jelen kiállításon látható képek így nemcsak követik a mester szellemét, de bátor újszerűségükkel előremutatóvá emelkednek. Mert Kölűs Judit – szófogadó tanítványként – már Fischernél korábban, a kilencvenes évek elején sorra festi azokat a műveket, amelyek a képalkotásban jól reprezentálják a képi történés előtérbe helyezését. A virágcsendéleteknél ugyan még nyomon követhető a szimbolikus formától való indulás, de az 1990. és 1992. között készült képsorozat, a Tájak – amelyből három nagyméretű változat szerepel ezen a kiállításon – már absztrakciójában is egyenrangú megoldást mutat az Organikus formarendszer szürkében című Fischer-művel.

Nem véletlen, hogy Kölűs Judit 1992-ben megnyíló első – s életében egyben utolsó – önálló kiállításának megnyitószövegében Tanár úr elismerőleg nyilatkozik e törekvés megvalósításáról. Befejezésül ebből idéznék: „Ennek a kiállításnak a megnyitása engem két szempontból is jóleső érzéssel tölt el. Először azért, mert Judit tanítványom volt, és kollégám lett. Másodszor azért, mert így ma én, mint pályatárs nyithatom meg ezt a tárlatot. Mert, ha van öröm, amit egy pedagógus emberként is (tehát túl a személyes vonatkozásokon) átélhet, az az, ha az úgynevezett „növendék” felnő, éretté lesz. Igazolja a tanítójának a hozzá fűzött reményeit, és azt a felismerést, hogy ítélete nem volt téves. Igazolja azt is, hogy növendéke méltó és hivatott képviselője választott hivatásának. Mert itt ma ez igazolódik számomra, és gondolom, a jelenlévők számára is. Tehát olyan kiállítás ez, amely minden kamarajellege ellenére is reprezentatív és dokumentatív jellegű.”

Alföldi László


Átvett újraközlés | Forrás: a szerző blogja
A 2015. január 7-én Budaörsön, Kölűs Judit munkáiból rendezett Hommage a Fischer Ernő címmel megnyílt kiállás megnyitójának szerkesztett változata | Gróf Bercsényi Zsuzsanna Városi Könyvtár Galériája, Budaörs | Megtekinthető 2015. január 31-ig | Hovatovább: Bővített kiadás: Kölűs Judit Hommage a Fischer Ernő című kiállításáról

Kiállításokról, amelyeket rendezhettem II.

Az első fejezetben írtam az 1968 és 1973 között rendezett kiállításokról. Mondhatni: az underground korszakomról. A kezdetekről. A 24 és 29 éves korom közötti legfontosabb tevékenységemről, melyhez rendkívül intenzív műterem-látogatások kapcsolódtak. Beszélgetések és interjúk képzőművészekkel. Aztán a hetvenes években – az egyetlen nagyatádi kisplasztika bemutatót kivéve – nem rendeztem kiállításokat. A nyolcvanas évek első felében


A Budaörsi Műhely emlékezete

Több szempontból is jelképes kiállítás ez a tárlat a száz évvel ezelőtt született Fischer Ernő festőművész, illetve a Budaörsi Műhely „Öten” alkotócsoportjának munkáiból. A jelképességet igyekszem majd megindokolni, először azonban néhány szó a mesterről és a tanítványokról. Fischer Ernő 1914. július 18-án született Losoncon. Gyerekkorát és ifjúságát is szülővárosában töltötte, ott járt gimnáziumba, majd 1936-ban


Nagyatád, Faszobrász Alkotótelep, 1975–1977

Bálint Endre 1973-as kiállításkritikámra írott figyelmeztető levele után (lásd az Amiben voltam szereplő… sorozat második részében: Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I., Arnolfini Szalon esszéportál, 2014) nem szándékoztam többé kiállításokat rendezni. A Nemzeti Galériában a művészetszociológiai kutatásaimhoz rendezett két kiállítás (1971) váratlanul ismertté tett a kortárs képzőművészek körében. Több mint száz kortárs festővel és szobrásszal készítettem 1970


Left Turn on Manitou Drive

Ez is valami, hogy az őslakók Nagy Szelleme legalább utcanévként bekerült a sápadt arcúak fogalomkörébe, fut át fejemen a gondolat, miközben a navigáció bizalmaskodó utasításának – Left Turn on Manitou Drive – engedelmeskedem. A bűntudatnak több más nyomát is felfedezem kanadai barangolásom során: emlékműveket az őslakosok és honfoglalók egymással történt megbékéléséről, szobrokat híres eszkimó és


Kiállításokról, amelyeket rendezhettem I.

Az Amiben voltam szereplő… című sorozat első írásában az életemet, pályámat meghatározó Farkas István (1887–1944) festővel való, 33 éves korom óta tartó kapcsolatomról írtam. Most az általam rendezett kiállítások következnek. Az 1968. októberi rákosligeti Ország Lili-bemutatótól máig 110–115 kiállítást rendeztem, közülük sokat megnyitottam, s jó néhányhoz készült katalógus is, amelyet én írtam. Azt hiszem, a


Kávé cukor nélkül

Mózes Katalin alapszíne a fekete, akár a jó kávé. Pontosabb lenne persze többes számot használni: Mózes Katalin alapszínei a feketék. Mert nagyon sokféléje van. S e palettán csak az egyik szín a mindenen átszitáló, idők feletti gyász feketéje. Ráadásul ez is gyakran átfordul a vigasztalás sötétszürkéibe, amikor megtörik a ritmikusan újrainduló, erőteljes ecsetvonás-barázdákon. Ott vannak


Harc a szürkeséggel

Az ősznek van egy szép, piros-sárga leveles, napsütéses oldala. Ez az indián nyár, amiért oly sokan tartják ezt a legszebb évszaknak. Van azonban az a piszkosszürke változat is, amikor vagy folyton esik, vagy köd van, és olyan a világ, mintha atomháború után lennénk. Elfogy a fény. Még a hangok is. Sőt olykor az emberek is


Sötét. Sötétebb. Vaksötét.

Semminek sincs értelme. Ezt régóta tudom. Ezért semmit sem érdemes csinálni. Erre most jöttem rá. Mondta Pierre Anthon, egy dán kisváros iskolájának hetedikes tanulója, majd nyugodtan meghajolt, összepakolta a holmiját és kiment osztályból. Tanácstalan osztálytársai elhatározzák, hogy bebizonyítják neki, hogy de igenis van. Megtalálják a módját. Véghezviszik. Innentől nem mesélek tovább semmit. Mindenkinek, aki úgy


Fischer Ernő ma

Rengeteg végiggondolandó dolog ötlik fel bennem, ha leírom a címül választott mondatot: Fischer Ernő ma. Ami a nevet illeti, ha az interneten utána szeretnénk nézni, érdemes leszűkíteni a keresést festőművészre, mert még a művész és a pedagógus kifejezésekre is nagyon bő választék adódik. A „ma” határozószó kiemelése viszont ürügy számomra arra, hogy összevessem a múltat