Stuttgarti jegyzetek 1.

Egy derűs arc a szomszédból

Városrészünk egyik legderűsebb embere a temetkezési vállalkozó. Teljesen mindegy, milyen év- vagy napszak van, amikor kopott farmerjében és színes, kapucnis melegítőfelsőjében végigmegy az utcán, mindenkire mosolyog, aki az útjába kerül. Ez nem vicc, nem is egy Stephen King-horrortörténtet indító sora, ez a valóság itt mifelénk, Stuttgart egyik zöldövezeti negyedében.

Én azóta ismerem, amióta pár évvel ezelőtt egy napsütéses őszi napon elszáguldott mellettem, és odaszólt: „Jó illata van!” Lelassítottam a döbbenettől. Németországban, ahol élek, nem divat az ilyesmi. Itt nem füttyögnek utánad az építőmunkások, a férfiak ritkán engedik előre a nőket az ajtóban, és ha flörtölni akarnak, akkor is olyan szemérmesen teszik, hogy ezzel totális meghasonlásba taszítják a direktebb bánásmódhoz szokott francia cserediáklányokat. Az ominózus esetnél, miután ránéztem a mondathoz tartozó arcra, valahogy rögtön éreztem, ez nem támadás volt, ezért zavartan megköszöntem a bókot. Majd amikor a pizzás dobozzal siető férfit beértem a piros lámpánál, röviden elbeszélgettünk az időjárásról.

Stuttgarti temető (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Stuttgarti temető (Fotó: Lakner Zsuzsa)

Pár hét múlva a helyi újság cikket közölt S. úrról, amelyből megtudtam, hogy a bókoló úriember temetkezési vállalkozó, aki lefüggönyözött Chryslerrel dolgozik, de emellett halálos betegeket is végigkísér utolsó hónapjaikon, megírta a helyi temető s a benne nyugvó helyi nagyságok történetét, továbbá két kisfiú apukája, és mindeközben fest is.

A városunkban van egy másik temetkezési vállalat is. Ők kicsit olyanok, mint egy üzletlánc: akármerre járunk, mindenhol egy portáljukba ütközünk, ami folyton a halálra emlékeztet – akármilyen jót is sétáltunk a környéken, bármennyire finomat is főzött a mesterszakács, ahol aznap ünnepeltünk.

A megálló mögött, ahol a 82-es buszra szoktam várni, szintén van egy irodájuk. A menetrend melletti kirakatukban egy bőrönd, s mellette cédulára írt kívánságok: mielőtt végleg elmegyek, szeretnék száguldani egy Ferrariban; szeretnék ejtőernyővel ugrani; szeretnék mindenkinek megbocsátani, aki bántott életemben… Alig győzöm kivárni, hogy befusson a busz, s ne kelljen azon gondolkodnom, tényleg a száguldás és a megbocsátás hiányzik-e leginkább az életemből.

A minap, hazaérkezve a nyaralásból, egy új halottszállító autóra lettem figyelmes. Az elegáns Volvo ajtaján S. úr épp egy apró horpadást vizsgálgatott, miközben vidáman csevegett a szomszédos ház ablakán kikönyöklő egyik idősebb lakóval. Mellette engedelmesen álldogált hegyes fülű keverék kutyája.

S. úr láthatólag jó barátságban van az élőkkel. Szereti az életet, noha naponta szembesül vele, hogy nem tart örökké. Vagy talán éppen azért…

Lakner Zsuzsa


Exkluzív elsőközlés
Készült 2014 szeptemberében, Stuttgartban

A világ kirakhatóságáról

A Kisvakond, az még ment. Telč lenyűgöző főterén vettük, az egyik árkádsor alatti boltocskában, hatszög alakú, műanyag füllel ellátott, praktikus kartondobozban. Nem volt olcsó, 225 korona, az pedig 2002-ben még nyilván nagy pénz lehetett, de megérte. Az árat onnan tudom, hogy itt van most is a polcon, mert rendre túlélte a padlásra költöztetéseket, vannak ugyanis


Mi mindent köszönhetek Farkas Istvánnak?

Ezerkilencszázhetvenhét elején dr. Székács István pszichoanalitikus orvos, biokémikus váratlanul így szólt: tudok egy magának való festőt, Farkas Istvánt. Akkor már doktorátusom volt művészettörténetből, mégsem hallottam a nevét sem. Rohantam a Széchényi Könyvtárba (még a Múzeum körúton volt, a Nemzeti Múzeum hátuljában), és kikértem mindent, ami róla szól. Pataky Dénes 1970-ben megjelent kis könyve (Corvina Kiadó),


Elöljáróban

Amikor 65 éves koromban, a korhatár elérése miatt felhagytam a tanszékvezetéssel és az intézményigazgatással, de még 70 éves koromig taníthattam (mivel egyetemi tanár vagyok), barátaim, közeli ismerőseim azt javasolták, kezdjek bele az élettörténetem megírásába. Elvetélt kísérlet maradt, gyenge próbálkozás. Az Arnolfini Szalon szerkesztőjének, Zsubori Ervinnek a javaslata viszont nagyon is bevált. Azóta az ő kiadásában


Remarque szavai

Ez a megnyitóbeszéd nem vád és nem vallomás. Csak beszámoló szeretne lenni egy könyvről, amely az első világháború által elpusztított nemzedékről szól. S amely hozzánk is szól, akik így vagy úgy mail art alkotásokkal reagáltunk az V. Nemzetközi Spanyolnátha Küldeményművészeti Biennálé felhívására, amelyre patinás pecsétként Remarque emblematikussá emelt neve került hívószónak. Ha Remarque, akkor nyugati


Kettős látás

Az ember jobb és bal szeme általában ugyanazt nézi, de sohasem ugyanazt látja. Más a szög, máshonnan érkezik a fény, mások a szempontok. Mindez fokozottan igaz, ha az egyik szem elé még egy fényképezőgép is betüremkedik. Dancs Réka négy szemmel nézi a világot. Kettővel úgy, mint bármelyikünk. Nézi a tájat, a tévét, a Tejutat. Mikor


A 17-es számról

A 17 prímszám, csak 1-gyel és 17-tel osztható. Két páros szám, a 16-os és az igen népszerű 18-as közötti természetes szám. A páros a jin, a nőiesség, a páratlan számok a jang, a férfiasság princípiumai. A világban minden számmal kifejezhető. A számok a kozmikus rendszer, az ideák, a világ törvényszerűségeinek absztrakt szimbólumai, hierarchikus szintek jelölői.


S. Nagy Katalin: Amikor esszét írok…

Amikor esszét írok, menekülök az idő elől. Megállítom a múló időt. Megragadom az elszálló pillanatot. Csak a fehér papír van és a fekete toll, sorjáznak a sorok (mint vetéskor gyerekkoromban nagyapám lovai után), és egyszer csak már nincs is idő. Semmi nincs, csak a mondatokká formálódó szavak és a festményről készült színes nyomatok. Érzem a


Tavaszi létkérdések

Hiányérzetem van, ha nem hallgatok zenét, de ha zenét hallgatok, akkor lesz csak igazán hiányérzetem. (Robert Walser) Miután elmaradt a tél, nem kellett elcsomagolni a meleg holmit, csak a könnyed év végi depressziót naftalinba helyezni a télikabát mellé. A hirtelen meglódult tavasz új kedvet hozott, és az életkorhoz nem feltétlenül illő gondolatokat ébresztett – a


Lezárásképp… 3

Miközben a képelemző esszék harmadik sorozatát írtam – 2013 szeptembere és 2014 áprilisa között –, egyre inkább úgy éreztem, megtaláltam a választ arra a kérdésemre, amely miatt 1969-től több mint két évtizedig különböző módszerekkel kutatásokat folytattam. Leegyszerűsítve: kinek miért az a festmény, festő tetszik, ami, aki. Tizenkilenc képet „rendeltek” tőlem családtagjaim, barátaim, jóismerőseim. Ebből tizenhetet