Egy Závada-könyv apropóján

Mindannyiunk családregénye

Apátok egy konok sváb – sóhajtott anyánk, ha valamiben éppen nem tudtak zöld ágra vergődni egymással. Ez volt a maximum, ami a családunkban származástechnikailag szóba jöhetett. Mi ezzel úgy voltunk, mint Connor MacLeod, a highlander, amikor a kérdésre, honnan származik, így válaszol: különböző helyekről. (Ezt a választ én is szeretem használni, ha valaki akcentusom alapján próbálja kitalálni, hogy holland vagy cseh felmenőkkel rendelkezem-e.) Nálunk természetes volt, hogy apám vasárnaponként a német nemzetiségi rádióműsort hallgatta, miközben nagyanyám és dédmamám bunyevácul diskuráltak egymással.

Mikor iskolába kerültem, osztálytársaimnak igen változatos családneveik voltak, és mindegyik abszolút természetesnek, egyenértékűnek hatott. Augusztin, Böhm, Brassányi, Hoffmann, Horváth, Illár, Miske, Papp, Schrammel, Szabó, Szedlacsek, Temesi, Tóth, Török – nekem kifogástalan magyar név volt mindegyik, ugyanazt a nyelvet beszéltük, eszünkbe nem jutott volna az eredetük, jelentésük után kutatni. Egy évig nálunk tanult egy keletnémet lány, Kerstin Koch; ezen sem döbbentünk meg.

Mivel otthon senkinek a származását nem taglaltuk, így a zsidó szó sokáig ismeretlen volt számomra. Ritkán – ha vendégségben, társaságban voltunk – elhangzottak utalások, de nem értettem, mit jelent, ha valakit ezzel a jelzővel illettek. Mi az, egy népcsoport, egy vallás, és mi benne a különleges, ami miatt csak suttogva beszélnek róla? A válaszokat az irodalomból és a filmekből tudtam meg. Ma már tudom, hogy a zsidók azok, akik kultúrával, tudománnyal, műveltséggel és humorral gazdagítják a világot.

A borító (Magvető, 2008, 396 oldal)

A borító (Magvető, 2008, 396 oldal)

Ezek az emlékek villantak fel bennem, amint olvasni kezdtem Závada Pál Idegen testünk című könyvét. A történet egy heterogén rokoni-baráti kör alkalmi összejövetelének fókuszából zoomol ki és ad átfogó képet az európai civilizáció huszadik századi megroppanásáról. A társaság 1940 szeptemberében találkozik Budapesten, Észak-Erdély visszacsatolásának napjaiban, és az aktuális eseményekre reflektálva hántanak le egyre újabb rétegeket a komplex társadalmi és történelmi összefüggésekről, különös tekintettel a zsidó származású magyarok kiközösítésére és előrevetülő üldöztetésére. Az írónak sikerült egy áttekinthető közösségen keresztül egy egész társadalmat a maga bonyolultságában leképeznie.

A származás, a vallás, a politikai világnézet, a családi hierarchiában elfoglalt szerep vagy a nemi orientáció a személyes sorsok és karakterek végtelen variációját hozza létre. Miközben egymás közötti kapcsolatukban a nemzetiségi vagy vallási különbségeket több-kevesebb sikerrel ignorálják vagy áthidalják – szerelmek, házasságok, barátságok jönnek létre –, általános előítéleteiket, averzióikat nem mindig tudják elhagyni. Némelyek nem veszik észre, hogy a társadalmi szinten elfogadott és támogatott antiszemitizmus, idegengyűlölet saját életükre fog visszahatni, és számukra fontos embereket kitaszítani, elpusztítani vagy száműzni.

Susanna Lakner: Liebe Grüße, 2004 (a kollázs a Hoffmann családi archívum fotójának felhasználásával készült)

A látszólag lazán sodródó elbeszélői módszer valójában egy pók precizitásával szövi a történetek hálóját, melyben minden és mindenki több szálon kapcsolódik egymáshoz. A mesélő személye olykor mondatonként is változik, a szereplőket felváltva szemléljük kívülről, majd szinte a fejükbe bújva halljuk egyes szám első személyben fogalmazódó gondolataikat. Ez a technika nagyon olvasmányossá teszi a könyvet, Závada nyelvezete pedig hihetetlenül gazdag, szenvedélyes, szeretettel teli, eredeti. Történelem- és helytörténeti könyvként is nagyon informatív olvasmány.

Závada Pál nagyszerű kötete tágabb értelemben az én családregényem is. A könyvbéli Flamm család faárukereskedői beszállítói lehettek volna újpesti sváb asztalos rokonaimnak. Családom felvidéki és újvidéki ágai átélték az itt leírt történelmi viharokat. A háború utáni kitelepítések a mi svábjainkból is sokat elsodortak. De igazából ez mindannyiunk családregénye. Megrázó, tragikus mű, mely kíméletlenül szembesít bennünket azzal a ténnyel, hogy az ember legnagyobb ellensége az ember maga. Napjainkban sajnos ugyanúgy, mint 1940-ben.

Utóirat: Apám konoksága csak egy volt számtalan jó tulajdonsága közül.

Hoffmann Tamás


Párhuzamos elsőközlés | Forrás: a szerző archívuma
Készült 2018 februárjában, Stuttgartban | Megjelent 2018. február 18-án, a Susanniconon és az Arnolfini Szalonban

Dobjunk még egyet!

Régen, mikor unalmamban utazás közben fejben találtam ki és oldottam meg másodfokú egyenleteket, foglalkoztatott a gondolat, hogy matematika tanár leszek. Ez az időszakom csupán fél évig tartott, de akkoriban kezdett el érdekelni Einstein élete és munkássága is. A TérIdő című kiállítás, illetve a hozzá kapcsolódó szimpozion már a harmadik és negyedik fejezete annak az eseménysorozatnak, […]


Megőrizni és felmutatni

Láng Eszter Bodó Mihály A festészet mint nyelvjáték című könyvéről szóló, a Spanyolnáthában megjelent kritikájában finoman és udvariasan kételyeit fejezi ki a szerző azon véleményével kapcsolatban, hogy minden kép tartalmától és intenciójától függetlenül csak foltok és tónusok kétdimenziós halmaza, s ezért képtelen a valóság reprezentálására. Láng ezzel szemben a jel és a róla alkotott, illetve […]


Az eljövendő zseni kézjegyei

Néhány éve egy körkérdést szegeztek nekem, megmondanám-e, ki a tíz legfontosabb magyar festő az én rangsorolásom szerint. Nagyon nehéz a kérdés, mert általában nem neveket, névsorokat őriz az ember emlékezetében, hanem legfőképpen képeket. De hát, ha névsor, legyen névsor. Nem emlékszem már persze az akkori toplistámra, de egy dologra határozottan igen, hogy Farkas István neve […]


Héber imakönyvlapok

Mózes Katalin 2004 és 2006 között festményein emléket állított Auschwitzban elpusztított féltestvéreinek, rokonainak. Füstté és hamuvá. Síremlék Istvánnak és Juditnak (2005) című nagyméretű olajképe tanúságtétel: nem lehet elfelejteni és elfogadni azt a szörnyűséget, ami 1944-ben Európában megtörténhetett. Ez a festmény a kompozíción belüli kétféle nyelvhasználattal, kettősséggel már a percepció, az észlelés szintjén is különös hatást […]


A szárnyas idő oltárai

Elmúlt egy éve, hogy Giczy János nincs már közöttünk. Őt is, mint oly sok kedves ismerőst az elmúlt években, magával ragadta a „szárnyas idő”. Ez az őszi nap mégis a vele való találkozásról szól. Itt van velünk a Lábasház falai között, itt hagyta a képeit, szól hozzánk. Mert amíg mi, földi halandók idővel kikopunk az […]


Volt, van, lesz…

Ott egy keskeny arc kiszolgáltatott törékenysége, egy száj érzékeny íve. Itt egy telt vonások védelmében megbúvó óvatos félmosoly. Ott egy fiatalember pillantása – töprengve, de határozottan fürkészi a számára folyamatosan táguló jelent, a jó eséllyel soha el nem fogyó jövőt. Itt egy kamerába néző szempár – benne a rutinos derű mögött a folyamatosan szűkülő jelen […]


Milyen lesz a jövő ladikja?

Tavasszal, ez év márciusában, ugyanitt, ugyanezen művészek képei között gondolkodhattunk születésről, keletkezésről a Genezis kiállításon. Most, a rövidülő napokban, tél felé, ugyanannak a kilenc művésznek a vizuális kommunikációjában, Kharón ladikja, az elmúlás, az ismeretlen felé tartó utazás a témánk. Az alapkérdés ugyanaz, mondhatnánk a két végpont: keletkezés és elmúlás. Megértés helyett pedig a kétségbeesett emberi […]


Kharón ladikja

Az Artézi Galériát Németh Géza festőművész kezdeményezésére 2013-ban hozták létre független művészek. Azóta 32 kiállításon mutatkozhattak be kortárs alkotók egyéni tárlattal, köztük például Németh Géza, Szemethy Imre, Orvos András, Kováts Borbála; párban Almásy Aladár és Szemethy Imre, Mózes Katalin és Kováts Albert, T. Horváth Éva és Alföldi László; vagy csoportosan (négy művész Szlovéniából, a bécsi […]


Ahol fogasra akaszthatjuk a gondjainkat

Gyereknek lenni nehéz. Már az eleje is, ahogy meg kell tanulni, szinte futtában, akár egy gyorstalpalón, azt a sok mindent, az első lélegzetvétellel kezdve: hasra fordulás, négykézlábra, majd két lábra állás, elindulás, egyik láb a másik után, először még fogják a kezünk… aztán egyedül, amikor lehet végre menni, önállóan, szabadon, amerre – a végén mindig […]