Műtermek VII.

Korniss Dezső emlékezete

Korniss Dezső határozott és kalligrafikus írásával írt az Emlékkönyvem bal oldalára: „Nagy Katalinnak Bp. 69. szept. 6. Korniss Dezső.” A jobb oldalra egy 1945-ben készült nonfiguratív jellegű ovális zöldes-kék fejet ragasztott az 1945-ben elkezdett Illuminációk monotípia-sorozatból, amelyet Rimbaud versei ihlettek. 1978-ban a Hatvany Lajos Múzeum Kovács Ákos szerkesztésében adott ki ilyen címmel Korniss Dezső születésnapjára könyvet. Még 1946-ban Mezei Árpád tanulmányával és öt eredeti metszettel 75 példány jelent meg Illuminációk címmel számozott kiadványként.

A monotípiákat Korniss nyomdai eljárással, de egyetlen példányban készítette. Először linóleumba véste a rajzokat, majd a vonalakat olajfestékkel, zománcfestékkel, később temperával és akvarell festékekkel töltötte fel, kézzel nyomva rá a papírt. Így a nyomaton nemcsak a vonal hozott létre mintázatot, hanem a különféle festékek keveredése is. Az Emlékkönyvben lévőn lilás-szürkés a háttér mintázata. Az eljárásmód következtében még ugyanazon alapról lehúzva sem jöhet létre egyforma kompozíció, mindegyik más-más, egyedi a látvány. Sokszor a lehúzott lapra utólag bele is festett Korniss – az enyémbe is –, így a sima háttéren tapinthatóan és érzékelhetően érdes a felület. 2008-ban elsősorban az Illuminációk miatt néztem meg Szentendrén a Művészet Malomban a Korniss Dezső születésének 100. évfordulójára rendezett emlékkiállítást. Jól emlékeztem: lenyűgözött, megfogott ez a különös sorozat már akkor is, amikor 1968 végén először láttam.

Korniss Dezső monotípiája az Emlékkönyvben

Korniss Dezső monotípiája az Emlékkönyvben

Körner Éva (1929–2004), az európai és a magyar avantgárd legfelkészültebb művészettörténésze a hatvanas-hetvenes években, amikor meglátta Korniss Dezső Illuminációját az Emlékkönyvemben, összecsapta a kezét meglepetésében, és valami ilyesmit kiáltott: „nahát, a vén zsugori… levetted a lábáról”. Köztudott volt, hogy nehéz bejutni Kornisshoz, elhárította az idegeneket, ajándékozni meg nem szokott műveiből. Engem Körner Éva közvetített, ennél jobb ajánlólevelem nem is lehetett volna. Körner valahogy tanítványául fogadott, talán Németh Lajos miatt, évekig találkoztunk rendszeresen, sokak – például Veszelszky Béla, Kassák Lajosné, Erdély Miklós – műtermébe ő vitt el. Ő írta az első könyvet Korniss Dezsőről. (Körner 1968-ban megjelent Derkovits Gyula-monográfiáját akkor is és azóta is mintaadó, példaadó munkának tartottam. Ma is a legkitűnőbb magyar képzőművészeti monográfiának gondolom, beleértve természetesen az enyémeket is. Sosem sikerült megközelítenem azt a kikezdhetetlenül pontos, szikár, szigorúan intellektuális írásmódot, ahogy ő fogalmazott. 1993 második félévében hetente többször több órát foglalkozott a Farkas István-kéziratommal: nagyhatású tanulás volt számomra. Előre eldöntöttem, hogy akkor mehet a könyv nyomdába, ha ő igent mond. 2002-ben már nagyon beteg volt, de mégis átnézte az olasz nyelvű kiadást, amely a római reprezentatív Farkas-kiállításhoz készült.)

Korniss Dezső, 1979 (Fotó: Molnár Edit; forrás: biksady.com)

Korniss Dezső, 1979 (Fotó: Molnár Edit; forrás: biksady.com)

Korniss Dezsővel nem alakult ki közöttünk személyes kapcsolat, de szívesen fogadott, s 1969 és 1973 között rendszeresen jártam hozzá, mert érdekesnek találtam komótos beszédmódját, kissé távolságtartó, látszólag érzelemmentes megnyilvánulásait, cseppet sem udvariaskodó, nem bizalmaskodó kapcsolattartási módját. (A kiállásáról, testtartásáról, alkatáról paraszt nagyapám jutott gyakran eszembe. Később tudtam meg, hogy erdélyi, Besztercén született, és kézművesek, iparosok leszármazottja. 1922 és 1939 között Pesterzsébeten élt, egyáltalán nem értelmiségi közegben.) Egyértelműen a munkáira és a munkásságára koncentráltunk, és ez nekem kifejezetten megnyugtató volt. Nem beszéltünk filozófiáról, élet- és művészetelvekről, mélylélektanról, szimbólumokról, misztikus rétegekről, annál többet technikákról, anyagismeretről, magáról a festésről.

Ugyanakkor persze hiú volt, kicsit talán gőgös is, rátarti. Vagy csak egyszerűen öntudatos. Pontosan tudta a saját helyét a magyar avantgárdban, és tisztában volt a saját értékeivel. Már a legelső műterem-látogatás után biztosan tudtam, hogy festményeinek jelentős része előkelő helyre számíthat a magyar képzőművészeti panteonban. A művesség becsülete és az esztétikai formai tökély volt számára a legfontosabb. Fegyelmezett ember volt, akárcsak a képei, ugyanakkor váratlan humor, groteszk irónia színesítette mondandóját – verbális és nonverbális közléseiben egyaránt –, illetve vizuális nyelvét is. Anyagelvű volt, a világot annak mutatta, ami. Cseppet sem lepett meg, amikor megtudtam, hogy 1923-ban, 1924-ben Hollandiában tanult, 15-16 évesen, ahol Rembrandt és a holland neoplaszticisták, a De Stijl (A stílus), Mondrian, Van Doesburg, El Liszickij voltak rá nagy hatással. Korniss művessége, szakszerűsége innen is eredeztethető (1923-ból ismerjük néhány hollandiai tájrajzát, tanulmányát). 1930–31-ben tanulmányúton járt Amszterdamban, Brüsszelben és Párizsban.

Korniss Dezső: Kántálók, 1946 (Forrás: mek.oszk.hu)

Korniss Dezső: Kántálók, 1946 (Forrás: mek.oszk.hu)

Amikor 1978-ban végre eljutottam Amszterdamba, a XVII. századi házak, utcák láttán felidéződtek bennem Korniss konstruktív festményei, architektúrái (például Kántálók, 1946; Szentendre (Sárkányos), 1945; Kulcsos, 1949; Szentendrei kapu, 1949; Fuvolázók, 1950). Úgy tudom, csak 1958-ban volt Kornissnak kiállítása Hollandiában (Amersfoort, G. ’t OudeWerverskuys, Bálint Endrével közösen). Kornisst – ahogy többen is megfogalmazták – jobbról és balról is nyírták. Elég megnézni az 1975-ből való Allegro Barbaro című őszinte, pózmentes festményét, hogy érthető legyen, miért nem kedvelték. (A mai jobb és bal sem tolerálná távolságtartását a kicsinyes hatalmi harcoktól, szövevényes érdekviszonyoktól.) Műterméről Molnár Edit fekete-fehér fotói pontos látleletek. Kár, hogy ezeket is alig-alig ismerik (utoljára a Home Galériában voltak láthatók).

Új Progresszív Művészek

Korniss Dezső: Kulcsos, 1949

Korniss Dezső: Kulcsos, 1949

Bálint és Korniss nem kedvelték egymást, holott sok szálon kötődött össze az életük. Az okokról számos pletyka terjengett, engem ezek nem érdekeltek. Az sem, hogy a Bálint-hívek közül többen is haragudtak rám, hogy Korniss műtermébe is járok. Bálint Endre 1935-ben ismerkedett meg Vajda Lajossal, Vaszary János magániskolájában. Vajda Lajos (1908–1941) és Korniss Dezső (1908–1984) egyidősek voltak, a Képzőművészeti Főiskolán találkoztak, és az avantgárd iránt elkötelezett évfolyamtársaikkal (Kepes György, Schubert Ernő, Trauner Sándor) együtt hozták létre 1925-ben a „progresszív fiatalok” csoportot (Új Progresszív Művészek néven). 1935 nyarán Vajda és Korniss rendszeresen rajzoltak Szentendrén és Szigetmonostoron, a falusi házakon, tárgyakon lévő motívumokat gyűjtötték. A bartóki népzenekincs-kutatás hatására ők is egy új szemléletű közép-kelet-európai képzőművészet létrehozását tűzték ki célul (ezt a motívumkincset Korniss haláláig használta festményein). Más fiatalokkal együtt Bálint is csatlakozott Vajdához és Kornisshoz. 1937 körül Vajda és Korniss kapcsolata meglazult, eltávolodtak egymástól. Bálint Endre 1939-től a Népszava felkérésére cikksorozatot írt „Akikről keveset beszélnek…” címmel. Amilyen lelkesen írt Vajda Lajosról, elismerően Paizs-Goebel Jenőről, olyan kritikusan, kötekedően Kornissról, ráadásul ezt az írását beválogatta 1972-ben megjelent Hazugságok naplójából című kötetébe (Magvető Kiadó). Ez már nemcsak ambivalens, de ellenséges gesztusnak volt minősíthető akkor, amikor már betiltották a Műegyetem Bercsényi utcai klubjában a Szentjóby Tamás szervezte Avantgarde Fesztivált, amikor az engedélyeztetési atrocitások miatt Balatonbogláron már csak zártkörű eseményeket lehet rendezni, mint erről Galántai György 146 számozott levélben küld értesítéseket az érintetteknek – köztük Korniss tanítványainak –, Kápolna-Műterem felirattal.

Természetesen nem ismertem, nem ismerhettem – mint ahogy mások sem – Bálint 1960-ban Párizsból írt levelét Jakovits József szobrásznak, sógorának, amiben rendkívül durván rágalmazza Kornisst (most már két éve fent van az interneten). Nem találok igazán magyarázatokat és használható dokumentumokat sem. 1937-től Szentendrén töltötte a nyarakat Vajda Lajos, Vajda Júlia, Korniss Dezső, Bálint Endre, Szántó Piroska, Ámos Imre, Anna Margit. Talán már a Vajda-barátság idejére tehető a viszály gyökere. 1940-ben Vajdát és Bálintot egyszerre hívták be munkaszolgálatba zsidó származásuk miatt. Korniss nem volt zsidó. Őt viszont katonának hívták be, hadifogságba esett, ahonnan 1945-ben szabadult. Bálint és Korniss is tagja volt az 1945 októberében megalakult progresszív szemléletű Európai Iskola nevű művészcsoportnak. (Korniss 1948-ban festette meg a háború utáni korszakának összegző, Tücsöklakodalom című művét. Ő már akkor karakteres, egyéni hangú festő volt, szürreális és konstruktivista, ő vitte tovább az 1940-ben tragikusan fiatalon meghalt Vajda Lajos formavilágát, nyelvezetét. Bálint Endre 1960 körül Párizsban találta meg a saját nyelvét, arculatát.)

Kornis Dezső: Tücsöklakodalom, 1948 (Forrás: mek.oszk.hu)

Kornis Dezső: Tücsöklakodalom, 1948 (Forrás: mek.oszk.hu)

Mivel Kornissnak 1949-ben felmondták a tanári állását, kénytelen volt bábfestésből és kereskedelmi plakátok színezéséből élni (1956-ig). 1953-tól Bálint is az Állami Bábszínházban dolgozott reklámgrafikusként. Itt ismerkedett meg Ország Lilivel, aki később a mesterének nevezte őt. Ország Lili Korniss Dezsővel is tartotta a kapcsolatot, az én figyelmemet is ő hívta fel festészetére, és megkérte, fogadjon a belvárosi műtermében (amely egyben a lakása is volt). Sokat tanult tőle is, főleg a fegyelmezett felületalakítás terén. Kölcsönösen figyeltek egymásra, ha nem is olyan intenzív érzelmekkel telítetten, mint Bálinttal. Mindhárman szerepeltek az 1957-es Tavaszi Tárlaton a Műcsarnokban, ahol az 1949 óta kiállítástól eltiltottak is részt vehettek végre. A négy zsűriből a moderneket válogatókban Korniss és Bálint együttműködtek. 1956 nyarán az esztergomi Keresztény Múzeumban rendezett Hét művész című kiállításon barátaikkal együtt szerepelt Bálint Endre és Korniss Dezső is (és még Anna Margit, Jakovits József, Gadányi Jenő, Barta Lajos, Rozsda Endre – egykori Európai Iskola-tagok). Bálint 1957 és 1962 között Párizsban élt és alkotott, majd mégis erősebb volt a család vonzása, hazajött. Párizsból írt leveleiben még Tituszként emlegette Kornisst, és közös párizsi, brüsszeli kiállításukat tervezte. Igaz, más leveleiben megjelent a gyűlölködő hang is. 1962 és 1966 között együtt lakott a Rottenbiller utcában feleségével, fiával és felesége testvérével, Vajda Júliával és annak iker-gyerekeivel. Korniss ott még látogatta őket, de nem volt tagja a „Törzsnek”, ahogy a Vajda Lajos emlékét őrző, viszonylag nagy létszámú baráti kört emlegették (többek között Vajda Júlia, Tábor Béla, Mándy Stefánia, Ország Lili, Mérei Ferenc tartozott oda).

Korniss Dezső: Allegro Barbaro, 1975 (Forrás: mek.oszk.hu)

Korniss Dezső: Allegro Barbaro, 1975 (Forrás: mek.oszk.hu)

Mindketten markáns személyiségek voltak, karakteres festők. A hatvanas évek magyar avantgárdjának meghatározó egyéniségei, akikhez tanítványok sokasága kötődött. (Olyan egyszerű lenne a magyarázat Bálint ellenségeskedésére, mint amit a köznapi bölcsesség úgy fogalmaz meg, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában?) A rivalizálásnak eltérő alkatuk, személyiségük is oka lehetett, meg persze olyan külső okok is, hogy az Európai Iskolát alapítók egyike, Pán Imre, 1956-os emigrációja után Párizsban a magyar művészek körében Kornisst népszerűsítette. Már akkor, 25-26 évesen úgy láttam, nem tesz jót az itthoni avantgárd művészetnek a két mester rivalizálása, az összefogás helyett egymás ellen való áskálódásaik, a megosztottság. Voltak olyan fiatal, kezdő művészek, akik – sajnos – választásra kényszerültek kettőjük között. Ma még inkább meggyőződésem, hogy ez nem volt jó abban az időben, amikor gyakran kiéleződtek a helyzetek a hatalom és a kiállítani vágyó, underground létbe kényszerített modernek között. Ezért is időztem hosszasan ennél a témánál. Talán ez is belejátszott abba, hogy bár évekig rendszeresen jártam mindkettőjükhöz, nem kerültek hozzám olyan közel, mint Ország Lili és Anna Margit. Igen nagyra becsültem munkásságukat, sok festményüket szerettem is, de inkább szakmainak, intellektuálisnak volt mondható az érdeklődésem.

Eltérő állapotok

Körner Éva és Hegyi Lóránd Korniss-kötetei

Körner Éva és Hegyi Lóránd Korniss-kötetei

Korniss Dezső nemcsak a Vajdával közösen képi elemmé alakított szentendrei motívumokat használta, nemcsak az Európai Iskola szellemiségét őrizte, hanem már az ötvenes években festett geometrikus absztrakt, nonfiguratív képeket, kalligrafikus és csorgatott festményeket. Hegyi Lóránd idézi Kornisstól: „A kalligráfia: állapot-líra. Az állapoton van a hangsúly. A képek közötti differencia éppen az eltérő állapotból adódik, abból, hogy milyen állapotban van az ember. Nincs két ugyanolyan állapot. A kép az állapot közvetítője.” (Képzőművészeti Kiadó, 1982).

Korniss sokkal jelentősebb festő annál, ahogyan ma jelen van a modern magyar művészetről szóló szakirodalomban, kiállítás-politikában. Retrospektív kiállítása 1980-ban volt a Magyar Nemzeti Galériában – azaz 36 éve; beszédes adat. Igaz, születésének 100. évfordulóján Szentendrén, a Művészet Malomban rendeztek gyűjteményes kiállítást – ám ez is már tíz éve volt. 2011-ben Nyíregyházán a Jósa András Múzeumban volt Bálint Endre és Korniss Dezső kiállítása a debreceni Antal–Lusztig-gyűjteményben lévő festményekből. (Szerencsére a gyűjtőket nem zavarta a két festő közötti rivalizálás: Kolozsváry Ernő is együtt állította ki Szentendrén műveiket.) Hegyi Lóránd monográfiája óta is eltelt 34 év.

S. Nagy Katalin


Exkluzív elsőközlés
Készült 2016. március–áprilisban, Budapesten

A szabadság energiái

Ha egy művész közel áll hozzánk, akkor nem kevesebbre vágyunk, mint megtalálni azokat a szavakat, megfogalmazni azokat a mondatokat, amikkel a kívülállókat behozhatjuk egy világba, ami számunkra kedves, de másoknak még talán idegen. Ráakadni a kapcsolóra, ami működésbe hozza az objektívet, amitől hírtelen éles lesz a kép. A legjobb alkalom erre kiállítást megnyitni vagy monográfiát […]


Lírai hangulatkeltés

A műlovarnők élete kemény. De szép. De inkább kemény. Ők maguk viszont tényleg szépek. Bár kemények is. Mint egy dió. Vagy mint egy Vass-kötet. Nem a fedélről beszélek. Lehet-e Vassról írni nem Vasssul? (Ezt most két essel kell vagy külön?) De másként kérdem: lehet-e másként, mint Vasssul? Engedi-e a tárgy – vagy inkább az alany? […]


Bálint Endre bűvkörében

Bálint Endrét 1968 szeptemberében ismertem meg a Rákosligeti Művelődési Házban Ország Lili kiállításának megnyitójaként. Már szövegének felolvasása előtt felfigyeltem arra, hogy ezt a törékeny, bozontos hajú, ám kissé kopaszodó, feltűnően magas homlokú, nyugtalanul mozgó embert mennyi figyelem, tisztelet, szeretetteli gesztus veszi körül. Érzékeltem az Ország Lili és őközötte lévő erős kölcsönhatást, egymás felé fordulásuk szokatlan […]


Egy a kettő, kettő az egy

Már a kiállítás címe is sokatmondó szójáték, nincs kétségünk a kettősség láttán, hogy egymásra rímelnek az alkotások, miközben nagyon is különbözőek. Mindkét alkotónál sok a kollázsszerű mű. T. Horváth Éva a hordozók és felhasznált anyagok sokféleségét és ezek ötvözetét használja: pác, tus, porfesték, tempera, ceruza, toll, gipsz, kartonpapír, papírtekercs, akril, kréta, dextrin. És ezeken kívül […]


Sötét üvegcserepek

Erősebb a friss benyomás, vallja T. Horvát Éva, és ha kell, akkor átfest, változtat a képen. „Az eredmény nem mindig pozitív, de ez nem változtat a keresés szükségszerűségén.” Nem csak keres, talál is, rátalál a motívumra, formára, ha nem elsőre, másodjára. Otthon van a kalligráfiákban (ezeréves művészet), számára egyszerre gyakorlati és esztétikai kérdés is a […]


Schaár Erzsébet magánya

„Valahol rettenetes csönd van. Effele gravitálunk.” (Pilinszky) 1970. január 27-én írta be az Emlékkönyvbe: „S. Nagy Katalinnak sok szeretettel és megbecsüléssel a fontos munkájáért”, és beleragasztott egy saját maga által készített fekete-fehér fotót műterme egy részletéről. Kilenc kisplasztikája sűrűn egymás mellett, a falon egy nagy szoborterv és jobbra a fényes fehér tükörben egy előregörnyedten ülő […]


Párkapcsolatok

Amikor a Párkapcsolatok címet adtam a megnyitómnak, bevallom, némi hatásvadászat is vezérelt, hiszen egy nőről és egy férfiról van szó – és ilyen párkapcsolatról legtöbbünk szívesen hallgat történeteket. Mielőtt azonban még bulvár irányba sodródnék, szolgáljon mentségemre, hogy két egymás mellett dolgozó művész alkotásait művészi párkapcsolatként is izgalmas megvizsgálni. Kapcsolatok, hálózatok bonyolult rendszerében élünk. A network […]


Látogatások festők özvegyeinél

Az egyre fontosabbá, vonzóbbá váló műterem-látogatások során különös, mondhatni bizarr élmény volt elhunyt festők műtermeiben ismerkedni a lezárt életművekkel. 24–26 éves voltam, akit az özvegyek szívesen fogadtak, és készségesen mutogatták a hagyatékot. Ők sokkal-sokkal idősebbek voltak nálam. Mintha reménykedtek volna abban, hogy a fiatalságom garancia férjük műveinek továbbélésére. Az ötlet valószínűleg Anna Margitnál születhetett meg. […]


Csontozókés

Eőry Emil csontoz, elhagyja a húst, a bőrt, a csontot keresi és formázza, legyen az fehér vagy fekete. Szürke lesz, többnyire szürke. Pályája jelenében a halál színeit választja, mert vannak helyek, ahol a gyász színe fehér, és máshol a fekete. A földön jár, messze a szivárványtól. Formái öblösödnek, szélesednek, kontúrosodnak, vonalak futnak, állnak össze testekké. […]