Édesanyám, Fábián Ida emlékére

Áprilisi szél

A néptelen Hősök terén, egyedül az emlékmű előtt, sudár nő áll, fagylaltját szájához emelve. Lehetne még lány is, de valahogy érezni, hogy asszony, vagy legalábbis eldőlt már, hogy az lesz. Sötét, minden bizonnyal kék kartonszoknya; fehér, hosszú ujjú blúz; világos, nyitott orrú szandál; citrom és csoki. Hátra fésült dús haj, telt csípő, talán kissé túl gömbölyded bokák, de karcsú derék.

Összezárt sarkakkal áll, már-már vigyázzban, mint akit ritkán fényképeznek, de a lelógó, nyitott tenyerű jobb kéz és a fesztelen mozdulat a tölcsérrel elárulja: boldog. Nyilván nyár lehet, vagy kora ősz; a szoknyát oldalra fújja a Dózsa György úti szél.

Hősök tere, 1960 körül (Fotó a családi archívumból)

Hősök tere, 1960 körül (Fotó a családi archívumból)

Ezerkilencszázhatvanat írhatunk, hiszen én még nem vagyok ott. Vagy mégis ott lennék már, ott a képen, csak még láthatatlan? Jó lenne átmenni most a szomszéd szobába, s megkérdezni, hogy is volt pontosan. De nem mennék át úgysem, hiszen mindjárt éjfél. Kétezer-kilenc, november tizenhét. Anyu ma lett volna hetvenkét éves.

Amióta a fentieket írtam, ötször tavaszodott már ki. Kétezer-tizennégyet írunk, április van megint, április tizenegyedike, péntek, a Költészet napja. Öt éve ez a nap Nagyszombatra esett, s öt esztendeje immár, hogy – hajnalhasadtával, amikor megnyílik az égnek boltozatja – Ida Mama elhagyott bennünket.

Odakint napsütés, a tulipánok elnyíltak már a kertben, de a fűzfa lombja és a babérmeggy zöldül, s a szárítón kék kartonszoknyák emlékét lengeti a szél.

Zsubori Ervin


Elsőközlés | Forrás: Arnolfini Archívum
Az ArnolfiniBlogban 2009. november 17-én megjelent írás továbbgondolt változata, Fábián Ida (1937. november 17 – 2009. április 11.) emlékére

Világháborús töredékek

Lassacskán mégis kirajzolódott egy kép; annak képe, hogy miképpen élt, mit érzett és gondolt Istennek ez a legelesettebb gyermeke, a hadifogoly. (Örkény István: Lágerek népe) A Keleti pályaudvar felé tartok, táskámban egy mappa és egy DVD mindenféle dokumentumokkal: levelekkel, tábori levelezőlapokkal, katonakönyvvel, igazolásokkal, fényképekkel. A hadtörténészhez igyekszem a levéltárba, akinek felajánlottuk a digitalizált anyagot. „Nem


A számok sorsa

Vannak szavak, amelyek mindenféle jelző vagy toldalék nélkül beazonosítanak valamit, s csak azt az egyetlen dolgot jelentik, még ha kifejtésükhöz több vaskos könyv szükségeltetne is. Atlantisz. Erdély. Európa. Veszprém. Árnyékkötők. Vannak továbbá nevek, amelyeket a művészet védetett le, s amelyekről szinte mindenkinek ugyanaz jut az eszébe. Aida. Abigél. Arnolfini. Albertina. Amélie. És aztán ott vannak


Utószó a helyek emlékeihez

A Micsoda útjaim… 2. írásai közben örömmel fedeztem fel: bizonyos szempontból benne ragadtam a gyerekkoromban. Négy és tizenegy éves korom között Nagykanizsán, Gyékényesen, Őrtilosban, Perecsenypusztán és Balatonfenyvesen mindenféle könyvek habzsolása mellett mérhetetlenül sok időt töltöttem bámészkodással, kövek, fák, növények, állatok, felhők, vízcseppek, fények és árnyékok felfedezésével. Eléggé magányos, elhúzódó lény voltam, se a gyerekek, se


Fény van minden tárgy felett…

Barátaim rábeszélésére 1972 májusában–júniusában csatlakoztam a görög körutazáshoz. Nem vonzottak a romok, semmi, ami régi, csak a modern művészet és a legmodernebb tudományos szemléletek. Az athéni Akropoliszt meg sem akartam nézni. Utolsónak tápászkodtam fel a buszban, és álmosan lépegettem lefelé. Szó szerint földbe gyökerezett a lábam, amikor a vakító fényben megláttam a hegytetőn, 150 méter


Négy évtized Vöő Imrével

Kapcsolatom Vöő Imrével immár négy évtizedes múltra tekint vissza, holott személyesen eddig igazából egyszer találkoztunk. Ez utóbbin kívül azonban volt még két másik találkozás is, s Vöő Imre mindegyikben más-más minőségben jelent meg a számomra. 1. A legenda A hetvenes évek első felében, a szigetszentmiklósi Bíró Lajos Általános Iskola felső tagozatos diákjaként, a nagyszünetben, amikor


Hegyek között, völgyek között…

Hozzám a dimbes-dombos, ligetekkel és magányos fákkal, haszonnövényekkel és füves részekkel váltakozó tájak állnak közel. A sokféle zöld egymás mellett, mögött s a rájuk boruló ezernyi kék ég. Mint amikor a nagyapám lovaival (most autóval) elhagyjuk Nagykanizsát Gyékényes felé, és Surd után közeledünk a liliomfákkal teli Zákányhoz. Szívmelengető látvány! És otthonos. Vagy Toszkána, Provence gyerekkori


Kényszerboldogítók

A Philomena az örökbefogadások egy sötét fejezetét érinti: a kényszeradoptálásokét. Meglepően sok, meglepően fejlett nyugati országban szokás volt még a huszadik században is a gyereknevelésre valamiért alkalmatlannak kikiáltott rétegek – tipikusan leányanyák, néhol politikai üldözöttek, esetleg bennszülöttek – gyerekeit erőszakkal elvenni, s jómódú örökbefogadóknak átadni. Spanyolországban, Írországban, Ausztráliában, az Egyesült Államokban a hetvenes évekig (!)


Keserű Márton verse

Beköszöntött a pálinkafőzési szezon, cefreillat lengi be a magyar vidéket. Az idén kivételesen jó a termés szilvából is, körtéből is, lesz mitől bódulni a magyarnak, lakjon bár az anyaországban, vagy Erdélyben. A pálinkafőzési szezonnal egy időben Székely Csaba Bánya-trilógiájának harmadik része is megérkezett Budapestre, és ennek a ténynek annyi köze van az előbb mondottakhoz, hogy


Joan Miró: Alakok és kutya a Nap előtt

Joan Miró egyike a XX. század jelentős katalán származású, újító szellemű művészeinek – Gaudí, Juan Gris, Picasso, Salvador Dalí, Antoni Tápies mellett. (1912-től három éven át az a Francisco Gali volt a mestere, aki Picassónak és Dalínak is mestere volt Barcelonában.) Katalánnak tartotta magát, nem spanyolnak. Ha valaki ismeri a Museu Nacional d’Art de Catalunya