Amiben voltam szereplő… Hatodik rész – Rajkó Andrea Fenyának

Vizuális nevelési program, Nagykanizsa

Az akadémiai doktori védésem szünetében, 1996 januárjában, amikor is összeült a szakbizottság ítélethozatalra, odajött hozzám a Soros Alapítvány igazgatónője, aki tanítványom volt a nyolcvanas évek elején a Közgázon, és megkérdezte, mit fogok csinálni. Furcsa hangulatban voltam, mert amikor a három bíráló szakvéleményét hallgattam, s készültem a válaszomra, egyszer csak belém ütött: mi lenne, ha most felállnék, és itt hagynám az egészet? Pedig eleinte nagyon is fontos volt, készültem rá sok idő és munka befektetésével. „Semmit nem fogok csinálni – feleltem Évának –, végre semmit.”

Ötvenkét éves voltam. Rengeteget dolgoztam 24–25 éves korom óta (kiállítások, kutatások, tanítás, előadások, konferenciák, írások, könyvek, utazások), szerettem volna megállni egy időre. Nevetett: „Évek óta szeretnénk egy vizuális nevelési programot, gyere be hozzám, beszéljük meg!” Annyira komolyan gondolta, hogy a titkárnője másnap felhívott.

„Nem értek a vizuális neveléshez, pedagógiából kettesem volt, a rajztanáraim kétségbe voltak esve a sutaságomtól, a kézügyességem teljes hiányától.” Nem lehetett eltéríteni: „Egyetemeken tanítasz, az Iparművészetin is, számos vizuáliskultúra- és műbefogadási kutatást végeztél, sőt a hetvenes években még gyerekrajzkutatásaid is voltak, Gerő Zsuzsa és Mérei Ferenc szakmai segítségével” – érvelt felkészülten. Elmondta, hogy a vizuális tanárképzés rangos képviselői nagyon sokféle szemléletet képviselnek, ők viszont nem érzik kompetensnek magukat abban, hogy elköteleződjenek egyik vagy másik irányzat, egyik vagy másik személy mellett. Érvei végül is meggyőztek, és hirtelen kedvem is támadt e kalandozáshoz.

Hol legyen? Szolnok? Nem, nem kedvelem. Eger? Ott van a rajztanárképzés, ez konfliktusos volna. Hát akkor hol? „Nagykanizsán.” Azóta sem értem, miért mondtam Kanizsát, hiszen sosem akartam visszamenni szülővárosomba, mióta 11 éves koromban Pestre költöztünk. 52 évesen hirtelen megöregedtem volna?! Évának nagyon tetszett a helyszín, mert ott nem voltak Soros-programok. Ahhoz ragaszkodtam, hogy ne a zalai, somogyi, vasi rajztanárok, tanítók jöjjenek Budapestre, hanem Nagykanizsán legyen a képzés. Ennek fontosságát később visszaigazolták a hallgatók (az első év végén, 1997 decemberében 117 pedagógusból 103 írta, hogy nem tudott volna részt venni a programban, ha Budapesten tartjuk).

Helyzetfelmérés

Első lépésben tájékozódtam. Könyvtárak, adattárak, rajz tanszékek, kutatási dokumentációk, OKI-adatbank, tankönyvek, tantervek. Igyekeztem alaposan megismerni, hogy a 14 tanítóképző és 4 tanárképző főiskolán meg a 3 egyetemen mit tanítanak a leendő rajztanároknak, miből és hogyan. Megtapasztalhattam, hogy a XIX. század végi hagyományoktól a Bauhauson át az akkori jelenkorig mi mindent tartalmaznak a tananyagok, milyen az oktatók vizuális szemlélete. (Mindez segített jobban érteni, értelmezni 1969-ben kezdett és 1996-ra lassan már lecsengő kutatásaimat.) Ide tartozik, hogy 1987 elejétől pályát módosítottam: 15 évi tudományos intézeti intenzív munka után főállású egyetemi oktató lettem a BME-n. Belefáradtam, hogy újra és újra szembesüljek azzal, milyen elmaradott, XIX. századi itthon a XX. századi modernitásig alig-alig eljutó képzőművészeti ízlés, a vizuális kultúra színvonala. Ha minden félévben lesz két építészhallgató, aki meghallja, hasznosítja, amit mondok, megéri a befektetést – reménykedtem a tanítás hatékonyságában. Négy hónapot készültem a Soros-munkára, olvastam és jegyzeteltem (még nem volt számítógépem, így a Google-t se tudtam használni). Megkerestem mindenkit, akiket Bálványos Huba, Bodóczky István és Gaul Emil ajánlott Budapesten, Egerben, Kaposvárott, Esztergomban, Nyíregyházán és Sárospatakon. Bálványos Hubát és Kardos Máriát ismertem a Budapesti Tanítóképző Főiskolán, évek óta tartottam ott előadásokat vizuáliskultúra- és művészetszociológia-kutatásaimról. Bodóczkyt és Gaul Emilt az Iparművészeti Főiskoláról (akkor még nem egyetem), ahol rendszeresen tartottam kurzusokat a nappali és a tanártovábbképzéseken is.

Kiváló csapattal

A szervezőmunkában Rajkó Andrea Fenya segített (Fotó: Hámori Zsófi)

A szervezőmunkában Rajkó Andrea Fenya segített (Fotó: Hámori Zsófi)

A Soros Alapítvány még 1996-ban létrehozott egy szakmai bizottságot, amelynek vezetésével Pohárnok Mihály designert és engem bíztak meg. Harmadikként a köztiszteletben álló Rézművesné Nagy Ildikó miskolci rajztanárt választottuk magunk mellé – személyisége, tanári, szakfelügyelői és módszertani megújító munkái miatt. Fél évünk volt a 200 órás tanártovábbképző program kidolgozására és a szervezőmunka lebonyolítására. Ez utóbbiban Rajkó Andrea Fenya volt a munkatársam, akit 1991 és 1996 között tanítottam a Miskolci Egyetemen kultúra- és művészetszociológiára és kutatásmódszertanra. Végzett szociológusként (Miskolc) és szociális munkásként (Szeged) megbízható, kitartó munkaerőnek bizonyult az előkészületek lezárásáig (kéthetente mentünk együtt Nagykanizsára két-három napra). Fenya kiváló szervezőnek bizonyult, fiatal kora ellenére annyira elfogadták az előadók és a hallgatók is problémamegoldó képessége, racionális gondolkodása, humora, ironikus stílusa miatt, hogy ő helyettesített, amikor belekezdtem a kanizsai főiskolai előkészületekbe (később a Tanszéken is elsőrangú munkatársam, segítőm volt). Még két volt tanítványom vett részt a munkákban: Harcos Andrea (Miskolc) és Darits Ágnes (Közgazdaságtudományi Egyetem).

Nagykanizsáról három tanár is a munkacsoport tagja lett: dr. Éberling Györgyné és Jármai Gáborné a Kőrösi Általános Iskolából, Stamler Lajos pedig a Batthyány Lajos Gimnáziumból. A keszthelyi Szendrei Júlia Általános Iskolából Vértesaljai Mária tartozott a csapathoz. Rajtuk kívül szaktanácsadóként, szakértőként volt a munkacsoport tagja Bálványos Huba grafikus, tanszékvezető (Budapesti Tanítóképző Főiskola), Rézművesné Nagy Ildikó tanár, szakfelügyelő (Miskolc, Pedagógiai Közművelődési Intézet) és Sándor Éva művészetterapeuta, tanár (Gyógypedagógiai Főiskola és XIII. kerületi Általános Iskola).

A féléves előkészítő munka során nagyon jó csapattá váltunk. Meglepően hamar összeszoktunk, és harmonikusan húztuk egy irányba a szekeret a ránk váró hosszú út elejétől fogva. Azt a jó hangulatot, segítőkészséget, hatékony konfliktuskezelést, amely a három év alatt meghatározta a programot és a résztvevők közérzetét, főként az előzőekben felsorolt volt tanítványaimnak és a kanizsai pedagógusoknak köszönhettem. (Mai napig mindnyájan nosztalgiával emlegetjük az 1996 és 1999 közötti eredményes, sokféle tanulsággal szolgáló munkát.)

Délelőtt voltak az előadások, délután a gyakorlatok

Délelőtt voltak az előadások, délután a gyakorlatok

A helyszínválasztások is szerencsésen alakultak: a színvonalas foglalkozások (előadások, szemináriumok, gyakorlatok) a Hevesi Sándor Művelődési Házban zajlottak. A ház igazgatója, Papp Ferenc azonnal kitette a bejáratra, hogy ők adnak helyet a Soros-programnak. Munkatársai készségesen segítettek a termek berendezésében, az anyagok sokszorosításában, a telefonok lebonyolításában (még senkinek sem volt mobilja). Oszvald Gábor technikus három éven át minden hónapban két-három napon keresztül reggeltől estig készségesen és szorgalmasan biztosította a technikai feltételeket (diavetítők, videolejátszók, kivetítők, magnók – számítógépek még nem voltak).

A Mol vendégházát béreltük a liget mellett, a programszervezők és az oktatók szállásaként pedig a harmincas években épült tágas házat a MAORT-telepen. A hallgatók (tanítók, tanárok) jól felszerelt, tiszta kollégiumokban laktak. A Cserháti Kollégium szobáiban kétféle ivóvíz, gyümölcslé és a bőséges, választékos reggelihez korlátlan mennyiségű banán, alma is rendelkezésre állt. A jó hangulatú étkezések a Fő utcán, a tágas, igényes Kremzner-étteremben zajlottak (előzőleg tucatnyi éttermet próbáltunk ki, azok közül választottam). A sok kedves, tanulságos emlék közül ide kívánkozik: egy göcseji kis faluból egy 50 év körüli tanár házaspár bevallotta, még soha életükben nem voltak étteremben – nem engedhették meg maguknak. Kremzner Géza, az étteremtulajdonos és a szakácsok, a pincérek kitettek magukért: kétféle háromfogásos ebédből és vacsorából lehetett választani az előző napon, és volt vegetáriánus ételkínálat is. A kiszolgálás gyors volt és barátságos.

Művészteleppel kiegészítve

Nem sorolom fel az előadókat, gyakorlatvezetőket, hiszen 40 szakembert kellene megneveznem, szakmáik kiemelkedő, önmagukkal és a hallgatókkal is igényes képviselőit – Budapestről, Egerből, Esztergomból, Sárospatakról, Pécsről, Győrből, Kaposvárról. Ki kell emelnem azonban azokat, akik a három év alatt rendszeresen visszatérő munkatársaink lettek, és a zalai, somogyi, baranyai, vasi hallgatóink körében is igen népszerűek, hiszen derűsek, párbeszédkészek, figyelmesek voltak: Bálványos Huba, Bodóczky István, Deszpot Gabriella, Gaul Emil, Kardos Mária, Sándor Éva, Sándor Zsuzsa, Szentirmai László, Tóth Tibor (elnézést kérek, ha valakit kifelejtettem). Sokat tanultam tőlük a hallgatókkal való kapcsolattartást illetően is.

Néhány arc az előadói csapatból: Bálványos Huba, Bodóczky István, Csókos Györgyi és Gaul Emil

Néhány arc az előadói csapatból: Bálványos Huba, Bodóczky István, Csókos Györgyi és Gaul Emil

Két nyáron Balatonmárián, a Mol-üdülőben júniusban kéthetes kézműves tábor, művésztelep egészítette ki a januártól decemberig, havonta két-három napig tartó foglalkozásokat, az Etyeki Műhelyhez tartozók irányításával: Csókos Györgyi, Lucza Donna, Menyhártné dr. Tamás Kata, Nagy Bertalan és Nagy Fülöp tanította a résztvevőket a textil, kerámia, nemezkészítés, fafaragás, játékkészítés alapelemeire. Egész nap, reggeltől estig együtt dolgoztak a 40–50 lelkes, szorgalmas tanítóval, tanárral (a 200 órás tanfolyam résztvevőinek mintegy fele tudott jelen lenni, hiszen sokan saját gyerektábort vezettek). Egyszerre tanították az ősi kézműves technikákat és a modern, avantgárd művészet formanyelvét, az európai kultúra közös vizuális alapelemeit, múlt, jelen és jövő elválaszthatatlanságát, hagyományokat és a modernizáció szükségszerűségét. Mindez szemléletben is, módszertanilag is egybeesett az egész évben az előadásokon elhangzottakkal és a gyakorlatokon megtapasztaltakkal. A résztvevők többsége éjszakába nyúlón, mások már kora hajnaltól dolgoztak. Kihasználták a korlátlanul rendelkezésre álló anyagokat, amelyeket Csókos Györgyi irányításával szereztek be Budapesten, és szállítottak Balatonmáriára. (Én voltam az élő cáfolata Csókos Györgyi tántoríthatatlan hitének: szerinte mindenki képes teremteni. Nem tudtam neki ellenállni, és nagy közderültség közepette próbáltam feloldani kezem engedetlenségét. Tudtam, mit kell csinálni és hogyan, de nem sikerült. Talán elfogadhatóbbá tett a remek kézműves készségű tanítók számára – hiszen beszélni, érvelni, magyarázni korlátlanul képes voltam…)

A képzést nyáron művésztelep egészítette ki

A képzést nyáron művésztelep egészítette ki

Szakavatott előadók

A programok mind a két napon (pénteken és szombaton) reggel 9-től este 6-ig tartottak, egy óra ebédszünettel. Délelőtt az előadások, délután a gyakorlatok. (A hallgatók nagy része már előző este megérkezett, és elfoglalta szállását.) Azt hiszem, kijelenthetem, csaknem mindenről szó esett, ami a vizuális kultúrához tartozik, nem csak rajztanításról, rajzi módszerekről. Kiemelek néhány témakört: vizualitás, látás (érzékelés), színek-formák-vonalak-tér, városi és falusi környezet (közösségi terek, lakásbelsők), építészet, öltözködés, film, fotó, televízió, tárgytervezés, gyermekrajzok, kortárs képzőművészet, műalkotás-elemzés.

Az előadásokat az adott téma szakavatottjai tartották: művészetpedagógus, filmrendező, művészettörténész, festőművész és így tovább. Közöttük sokan egyetemi, főiskolai oktatók. A délutáni foglalkozások is rendkívül változatosak voltak: tárgytervezés, montázs- és kollázskészítés, öltözködési kiegészítők, lakberendezés, agyagozás, bábozás, ékszerkészítés, utcai séta (megfigyelés), nyílászárók rajzolása a helyszíneken, sokszorosító grafikák, videokamera használata, gyerekrajzokról és gyerekekről rajzolás közben készült diák, videók elemzése, mintázás (plasztikák, domborművek), műelemzés, animációs filmek készítése és így tovább. Az előadások és gyakorlatok összehangoltsága, a változatos módszerek napi 8–10 órában képesek voltak lekötni a tanítók, tanárok figyelmét. Pedig nagyon sokat kellett dolgozniuk! Az évet záró dolgozatokat konzultációk előzték meg. Természetesen az összes záródolgozatot, zárómunkát elolvastam, tüzetesen megnéztem, de az értékelésekbe nem avatkoztam bele. (A magam számára adott osztályzatok szerint a résztvevők egyharmada kiemelkedően teljesített.)

A Hevesi Sándor Művelődési Ház nagytermében, ahol az előadások zajlottak, minden alkalommal kiállításokat is rendeztek a Zala megyei iskolákban készült gyerekmunkákból (rajzok, festmények, szobrok, maszkok), a tanfolyamon részt vevő tanítók, rajztanárok válogatásában. A kiállításokat Vértesaljai Mária keszthelyi és Stamler Lajos nagykanizsai tanár rendezte, és mindegyiket videofelvétel rögzítette. Ezek mellett a Magyar Iparművészeti Főiskola Tanárképző Intézete (Gaul Emil és Bodor Katalin), a Budapesti Tanítóképző Főiskola (Bálványosi Huba és Kardos Mária), a Sárospataki Tanárképző Főiskola (Sándor Zsuzsa és Szentirmay László) és a Bárczy Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola (Sándor Éva) is rendezett kiállításokat saját vizuális módszereik illusztrálására.

Minden összejött

Egy biztos: én rengeteget tanultam a kiállításokból és persze azokból az előadásokból, gyakorlatokból is, amelyeken volt módom részt venni. Nem csak a hallgatók, én is megtapasztaltam, hogyan függ össze a vizuális kifejezés belső világunkkal, személyiségünkkel. Számomra mindez betetőzése volt hetvenes évekbeli befogadás- és képalkotás-kutatásaimnak, sok mindenre választ kaptam, amire korábban nem, a vizuális nyelvre, érzékelésre vonatkozóan.

Pár könyv az előadóktól

Pár könyv az előadóktól

A három év a hallgatók és az oktatók számára is rendkívül sikeres volt. Minden összejött: az elsőrangú, személyiségükben, tudásukban, módszereikben is kiemelkedő oktatók, gyakorlatvezetők; a körülmények (eszközellátottság, tankönyvek, szállás, étkezés); a nagykanizsai munkatársak fogadókészsége, figyelmessége; a megbízható, elkötelezett, kitartó munkacsoport, a helyi és budapesti szervezők. S persze a Soros Alapítvány pénze, amely az emberi és tárgyi feltételeket biztosította. (Igen, akkor voltam kénytelen megtanulni, milyen elengedhetetlen és fontos a pénz!) A programról készült, általam összeállított kiadvány – Sebes Katalin szerkesztésében – a Soros Alapítványnál 1998-ban jelent meg, CD-ROM-mal kiegészítve.

A Zala megyei pedagógusok 1997 szeptemberében megalakították a HÍD Dunántúli Vizuális Műhely Kanizsa Egyesületet, engem kértek fel elnökül. Erről tájékoztattam Tüttő István polgármestert és dr. Pintérné Grundmann Fridát, az oktatási osztály vezetőjét, amikor kimondtam azt a bizonyos, azóta sokat idézett kérdést: Miért nincs Nagykanizsának főiskolája? Aztán 1997 novemberében megszületett az önkormányzati határozat, 1998 tavaszán a Kanizsa Felsőoktatásáért Alapítvány, és 2000 őszén elindult a főiskolai képzés turizmus–idegenforgalom szakon. De ezt a történetet már megírtam az előző esszémben az Arnolfini Szalonban.

Kettős kihívás

Közben 1998 nyarán újabb kihívás a sorstól: kénytelen voltam vállalni munkahelyemen (BME) a tanszékvezetést, mivel a nyugdíjba vonult alapító tanszékvezető, Farkas János helyett az új tanszékvezetőt, Mészáros József szociológus-matematikus egyetemi docenst kinevezték a Nyugdíj Intézet főigazgatójának. Én voltam az egyetlen egyetemi tanár és a tudományok nagydoktora. Sosem akartam vezető lenni, alkatilag is alkalmatlan voltam rá. Egész egyszerűen nem volt más választásom a tanszék megmaradása érdekében. Így aztán egyszerre két intézményt kellett felépítenem: a Kanizsa Főiskolát és a tanszéket (65 éves koromig, 2009-ig vezettem) – meg persze saját magamat mint vezetőt. Erről talán majd egyszer, később.

S. Nagy Katalin


 Exkluzív elsőközlés
Készült 2015 májusában, Budapesten | Hovatovább: a programról készült kiadvány az interneten

Fent és bent

Mindannyian Malevics fekete négyzetéből bújtunk elő – lehetne-e mással indítani egy olyan kiállítás megnyitóját, amelynek címe: Fekete képek. Nyilván lehetne, sőt meglehet, nem is szabadna ezzel indítani, de ettől még alighanem igaz: Kazimir Malevics immár százéves, megkerülhetetlen gesztusa ott fénylik, ott sötétlik Mózes Katalin figuráinak szembogarában és Kováts Albert labirintusainak mélységes mély zugaiban is. Egyébiránt […]


Eszti nénje

Nem szerette, ha fényképezik. Nekem főleg olyan felvételeim vannak róla, amelyeken épp az arca elé kapja a kezét. Ezen a fotón talán húsz-egynéhány éves lehet. Itt nem tiltakozik, engedelmesen belenéz a kamerába. Kisimult vonások, határozott vágású, meleg Fábián-szemek, a szájszegletben huncut, hamiskás mosoly. Bátran tekint a jövőbe, vállalja, ami jön majd, nem ágál, nem panaszkodik. […]


Vörös és fekete

Van valami furcsa, „most a felnőttek rosszalkodnak” hangulata annak, ahogy beülünk a Bábszínház nézőterére, kezünkben a rombuszos-napocskás, 18+ feliratú szórólappal, és egy kisgyerekhang figyelmeztet minket a betartandó szabályokra. Ráadásul az első sorokban, ahová a színpad kialakítása miatt nézők nem ülhetnek, a Bábszínház emblematikus mesefigurái várják az előadást. Így aztán Böbe babával, Pinokkióval és Csillagfiúval (a […]


Súlyos lélek, könnyedségre várva

Esik az eső, amikor beáll a vonat a debreceni pályaudvarra. Gerber Pál kiállítása vár a Batthyány utca 24-ben. Az állomástól nem esik messze a kiállítóterem, a Google szerint, de jobb a taxi, sétálóutca, nem tud bemenni, itt van egy átjáró, mutat egy közre a taxis, hamar megtaláljuk. Meg, a páros oldalon kell keresni. Három terem, […]


Egy szabad ember belső gesztusai

Gerber Pál Bennem már rengeteg világ dőlt össze című tárlatával indítja programját a Batthyány 24 Galéria Debrecenben. Az elmúlt évek munkáiból, valamint friss, még be nem mutatott művekből összeállított kiállítás egyszerre kínálja a fanyar irónia és a világra való vállaltan naiv rácsodálkozás örömét, a konceptualizmus és a festőiség sajátosan Gerberre jellemző, közös játékterét. A művész […]


Farkas István, a grafikus

Farkas István, a két háború közötti modern európai festészet kiemelkedő jelentőségű, egyéni hangvételű festőművésze számottevő grafikus is volt. 13 éves korától 57 éves koráig, haláláig folyamatosan rajzolt, akvarellezett, jegyzetelt, vázlatokat és különféle műfajú, témájú grafikákat készített. Ezek a munkái még ritkábban szerepelnek kiállításokon, mint festményei. Életmű-kiállítása 2002-ben volt Rómában, a Vittorio Emanuelében (ehhez olaszra fordították […]


Foltvarrás

Folton-folt. Bibin képeit nézem. Szöszösek, barnák, mint a vasreszelék, irányba állnak. Nem menekülnek, ott vannak, jelzik, ott is maradnak. Bibinnel vagy Bibin nélkül. A képeken nincsenek foltok, hiányok. Fejünk felett sorakoznak, fejünkre nőttek, akárcsak Bibin. Mindenütt ott van, mutatja magát, talán irigyei is vannak. Bibin megszólal, kint az utcán, beszól, halljuk a hangját, nem mindenki […]


Bibin panorámában

A MET Galéria megnyitójára tartva azon gondolkodtam, vajon a kis kiállítótérben hogyan férnek el Vass Tibor képei. Ott voltam a miskolci (ős)premieren (Herman Ottó Múzeum-Miskolci Galéria, Feledy-ház), ahol installáció, videó, és nagy falfelületen kiállított képek szerepeltek, hogyan lesz ez most lecsupaszítva. Kár volt aggódni, kishitűen. Már megírtam korábbi cikkemben, hogy Bibin bársonylégy; a kétszárnyú rovarok […]


Függő beszéd félmosollyal

Függő beszéd következik félmosollyal. A beszéd Nagy Bibin de Hernádkakról szól, őt idézi pontosan. (Helyenként három pontosan.) Elágazón, ugyanakkor tömören. Megjeleníti. A szó jelenébe vonja a vonalat, amely meghúzásának pillanatában múlt. Az első bekezdésnek ezzel vége. Mert félreértés van: vonal már nincs, csak photoshop és office 2000. Szóval a kép sem ússza meg szárazon. (A […]